Bella István: Verseim elé

Köveket hoztam haza Szibériából
meg nyírfakéregéjt, s pár száműzött virágot
lepréselve egy könyvben; hósivatagából
kivesztek a szavak, s csak a télláncolt virágok
kihűlő teste hagyott valami fagymaszat
írást maga után…           
                            De bárha kiszakadt
lélegzeted a szó, nem magát a világot
akartad írni mindig: fa-fát, láng-lángot
a lehetetlent, tilos- és hiánymagadat.

Írnék én nyírfakéregre is, ha azt lehet.
Mint a fegyencek. De bárha nyárfa lennek
– én, boldog – minden versem. Megéli a telet,
s élő fény marad minden levele, sejtje.
Visszaüt ükére, az emberi nemre,
s előre is, az egyetlenegyszer egyre,
ki milliárdszor milliárd lehet,
de csak most él, most ha és most szeret,
szabadságát végtelenbe lehelve.

És mentem ott. Ég alatt. Föld felett.
Hogy megtaláljam. Ne hagyjam a földben.
De nem moccant. És nem adott jelet.
És nem mozdult egyetlenegy göröngy sem.
Csönd és napfény zuhogott fölöttem:
homokpergő ég, napsárga márga.
S körben a tajga. Szuronyos-zölden.
Mint rettenetes, fölzúgó kaszárnya.

Ezután már csak nyárfáim szeretem.
Az októberes fákat. Csontmagányuk.
Szikkadt mosolyuk. Őszös, levéltelen
lombjaikat. Szájtalan susogásuk.
Ezután csak csontjaik ölelem.
Akár a földben ölelném apámat.
Porlik az idő: malmok – könyörtelen
kötvények, s rigók bérlik koponyámat.

Azt szeretném, ha nem lenne szavam
semmire sem, de minden megénhedne.
A csönd, ha csönd, konduljon hangtalan,
de üsse át a földet harangnyelve.
Kongat a szív is, öröklét-telente
az emberéjben, ha ég-föld máglyapiros…

Dobd el, emberfia, a versem! Kezedben
füstöl, föllángol, ég a papiros.

szozattv


szozat a tiszta hang Művészeti kapocs plakát szürke TérszínházTrianoni2018 trianoni szemle meghivo20180531 BGA meghivo 20180604 KJI éljszívbőlfesztivál lourdes trianon 768x432 magyarokogyűlése
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf