Keresztes Henrik: A kokárda

Ezerkilencszáztizenhat február vége felé járt már az idő. A hideg még javában marta a foglyok fülét, orrát. Künn a legénységi táborban azonban már virágba szökkent a piros tulipán. A magyar intelligens elemek, tanítók, diákok, hivatalnokok, akik mint önkéntesek, vagy pedig mint póttartalékosok legénységi sorban kerültek a fogságba, úgy igyekeztek a maguk sorsán javítani, hogy vékony nyírfa-lapocskákra bicskájukkal tulipánt és két levelet faragtak. A nyírfa természetes fehér színe mellett igen jól festett a zöld levél és a piros tulipán. Ezt a jelvényt aztán a tiszti táborban egy rubelért árulták. Az a szerény összeg, amit így megkerestek, igen jól jött nekik ahhoz a csekély pénzsegélyhez, amit a tisztek fizetéséből levont 2-2 rubelekből az „intelligensbarakk” lakói kaphattak. A jelvény mihamar nagy népszerűségre tett szert, hiszen március idusa ott volt az ajtó előtt. A magyar tartalékosok és tényleges tisztek kabátján vagy sapkáján a többi jelvény mellett szinte feltűnés nélkül húzódott meg a magyar virág.

    Március 15.-ének megünneplésére készült a tábor. Gyóni Géza „Márciusi akarat” című versét az ünnepi szónok már kívülről tudta. A templomtermet, amely egyúttal hangversenyterem is volt, nagyban súrolták. Mint derült égből jövő villámcsapás, úgy érte ekkor a magyar hadifoglyokat az a táborparancs, amelyet március 10.-e táján a saját táborparancsnokság adott ki. Újból hangsúlyozom, nem az orosz, hanem az osztrák és magyar hadifoglyok fölött parancsnokló saját táborparancsnokságunk. A táborparancsnok ebben az időben egy osztrák Landwehr-ezredes volt. „Hivatkozással a szolgálati szabályzat ennyi és ennyedik paragrafusára, amely a tiszteknek mindenféle politizálást megtilt, ezennel megtiltom a tábor tisztjeinek, hogy az úgynevezett tulipánjelvényt viseljék.” Így szólt röviden a hírhedtté vált táborparancs.

    Mint a megbolygatott méhraj, zúgott fel az egész tábor. Különösen az ötös és hatos barakk lakói voltak igen felháborodva. Nem is csoda, hiszen itt volt a legtöbb „kagyett nyet oficer”. A zászlósok és kadétok pedig természetszerűleg a fiatalabb évjáratokat jelentették. Mit! Nekünk, magyar embereknek akarják itt a hadifogságban megtiltani a tulipán viselését! Künn a harctéren, meg otthon, amikor bevonultunk, nem nézték, hogy milyen jelvénnyel megyünk a halálba! Akkor énekelhettük a Kossuth-nótát! Akkor katonabanda húzta a Rákóczi-indulót! Mikor meg kellett halni, akkor jó volt a magyar nóta, a magyar virág, most pedig a reglamát hozzák elő és fenyegetnek! Hát csak azért is feltűzzük! Nem egyet, de kettőt! Az egyiket a sapkára, hogy kívülről is lássék, a másikat pedig a zubbonyra, hogy a nagy kabát alatt is ott melengessük a tilos tulipánt. A magyar tanítók a parancs megjelenése után nem győzték gyártani a jelvényeket. Ömlött a rubel, nem sajnálta senki, még az sem, aki egyébként minden kopeket a fogához vert.

    Még jóformán le sem csillapodott a tulipánjelvény okozta felháborodás, amikor újabb táborparancs született meg – ismét a saját táborparancsnokságunkon. Ez még azokat is felháborította, akik eddig akár óvatosságból, akár fegyelemérzésből hallgattak. A táborparancsnokság ugyancsak az előbb említett szolgálati szabályzat pontjaira való hivatkozással megtiltotta március 15.-ének megünneplését és közölte, hogy a templomtermet erre a célra nem adja át. Ez a botor rendelkezés végképpen elrontotta a táborparancsnokságnak még meg maradt kicsi tekintélyét. Ténylegesek és tartalékosok, törzstisztek és „kagyettok” egyaránt fel voltak háborodva. Még az is, aki eddig félig osztráknak, félig magyarnak érezte magát a kétfejű sasos uniformis alatt, azt mondta erre: „Eb ura fakó! Azért is megtartjuk a márciusi ünnepélyt! Azért is feltűzzük a kokárdát.”

    Felvirradt március 15. napja. A tábor összes magyarjai lenn nyüzsögtek a nagy téren. Reggel 9 órakor még a templomterem minden ablaka, ajtaja csukva volt. A barakkban lakó és annak tisztántartásával megbízott legénységi állományú emberek a kulcsot nem adták át. A plennin azonban nem lehetett kifogni. Mire az ünnepély kezdésére meghatározott időpont elérkezett, a templomterem ajtaja is nyitva volt. De nyitva volt nemcsak az ajtó, hanem minden ablak is, mert az a rengeteg tiszt, aki részt akart venni az ünnepélyen, nem fért be a terembe. Hogy a teremből kiszorultak se mulasszanak el semmit az ünnepélyből, az ablakokat is kitárták.

    Már az ünnepély előtt szájról-szájra járt az a hír, hogy Gyóni Géza meglepetéssel fog előállni. Senki sem tudta mi lesz az. Gyóni nem volt bőbeszédű ember. Szűkebb környezetén kívül nem igen érintkezett többi társával. Annál nagyobb volt tehát a figyelem, amikor a közszeretetben álló magyar költő a pódiumra lépett.

    A „Márciusi akarat” óriási hatást ért el. Taps viharzott végig az előadótermen. Ráadást várt még mindenki, ami nem is maradt el. Feszült csendben vett elő Gyóni egy papírlapot és olvasni kezdte:

Mikor gránát bőgött, mikor bomba csattant,
Mikor ezer ördög fűtött ezer katlant,
Mikor rémült lelkek robbanástól féltek,
Hej más volt a dörgés, hej más volt az ének,
Jó magyar, hű magyar, hős magyar levente,
Kell Rákóczi-nóta, kell a Kossuth-mente,
Kell nemzeti zászló, Petőfi-kokárda,
Itt van, nesze, rakd fel, hősi magyar gárda!

    És ömlött a szó Gyóni ajkáról. Hol csendben, hol mennydörgő erővel és viharzással. Mikor pedig befejezte a verset, önfeledten tapsolt, dübörgött, tombolt a hadifogolysereg. Hiszen mindenki azt érezte, hogy szívének legtitkosabb gondolatait fejezte ki Gyóni Géza. Azt, amit nem mert talán még magának sem megvallani, csak lelkének legtitkosabb rejtekében sejtett.

    Az ünnepély minden különösebb zavaró momentum nélkül ért véget. Azaz mégsem, mert volt folytatása is, nem is egy, hanem kettő. Az első a szebbik volt. Gyóni Géza verse annyira megragadta a hadifoglyokat, hogy mind meg akarta a verset szerezni. Nyomtatásról szó sem lehetett az adott viszonyok között, hát egyszerűen leírták. Barakkról-barakkra, szobáról- szobára, kézről-kézre járt a vers: alig volt olyan tiszt, aki le nem írta volna.

    A másik folytatás már nem volt ilyen egyszerű. Az ünnepélyen jelen volt tisztek tisztában voltak azzal, hogy vétettek a táborparancsnokság parancsa ellen. Ennek rendszerint következményei szoktak lenni, ami itt jegyzőkönyvezést jelentett. A táborparancsnoksági irodában, cigarettahüvelyekben eldugva vagy más módon elrejtve már vagy egy vagonnyi jegyzőkönyv várta a feltámadás napját. Jegyzőkönyvek, amelyekben lovagias és kevésbé lovagias ügyek vártak elintézésre. Miután a humor iránt még a legszomorúbb napokban is volt érzéke a hadifogolynak és felsőbbség iránti tisztelet sem veszett ki belőle, be sem várták a táborparancsnokság kezdeményezését, hanem a „kagyettok” – ez az örökösen rebellis társaság – maga „fektette fel a jegyzőkönyvet”, hogy hivatalosan fejezzem ki magamat. Sorba járták az összes barakkokat, valamennyi szobába bekopogtattak és felszólították azokat, akik a márciusi ünnepélyen jelen voltak, hogy a jegyzőkönyvet írják alá. Vonakodás nélkül írta alá a jegyzőkönyvet mindenki, aki ott volt, sőt még azok is, akik nem voltak az ünnepélyen jelen. Pár nap múlva pedig alázatos tisztelettel jelentették a táborparancsnokságnál, hogy elhozták az önmaguk ellen tett feljelentést, sajátkezű aláírással, lakcímmel, polgári foglalkozással, szóval az összes kellékkel ellátva.

    A vége pedig a lázadásnak? Ugyanarra a sorsra jutott ez a jegyzőkönyv is, mint a többi. A szemétdombra hajították a vörösök.

In: Baja Benedek, Pilch Jenő, dr. Lukinich Imre, Zilahy Lajos (szerk.): Hadifogoly magyarok története II. kötet. Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Rt. – Budapest, 1930; p. 198.-199.

szozattv


szozat a tiszta hang Ősök Napja 2017 plakat 660x929 Esztergom-Nagyboldogasszony templom Shakespeare Szentivánéji álom1 Shakespeare Szentivánéji álom színlap aug202017bazilika vacsztistvan arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo