Batsányi János: Kisfaludy – Himfyhez

Legszebb indulatink tudós gerjesztője,
Hazám dicső fia, kedves éneklője!
Te, ki nemes lelked vonzó erejével
S érzékeny nagy szíved szelíd erkölcsével
Szívemet már akkor magadévá tetted,
Mikor elméd szárnyát alig emelhetted;
Te, ki rég kikelvén Mars vérmezejére,
Királyod személyes s ügye védelmére,
S ezernyi bajt, veszélyt, ínséget, fogságot
Tűrvén, míg elnyernéd a zöld olajágot,
(Melyet majd vitézi pályádnak díjában
Örömmel áldoznál hazád templomában),
Kettős koszorúval jövél meg végtére
Édes eleidnek kies lakhelyére,
Hol most, a szent béke csendes kebelében
Pihenvén, érdemid jutalma fejében
Ámor s Hymen ritka szép szövetségében
Mint kis isten úgy élsz Lizád hív ölében;

Csengey Gusztáv: A fogoly lengyel

Be világos a cár palotája!
Zene harsog, vigalom van nála,
Arany serleg… gyöngyöző bor benne –
Hajtogatja az oroszok
Vitéz fejedelme.

„Hej, ez a nap győzelem napja!”
És első Pál a serleget kapja –
S az uraknak bíztatás nem kellett…
„Ez nap halt meg Lengyelország
Macziejovicz* mellett.”

A jó urak rákiáltják: „Éljen!…”
„Hozzatok be lengyel rabot nékem,
Régen volt ily virágos kedvem –
Ma, október tizedikén
Köszöntsön fel engem!”

Illyés Gyula: Szállás a békének

– Szabó Lőrincnek a „Különbéke” olvasása után. –

Egyszerre hozták az újságot,
vadító hírekkel tele,
(hogy háborútól a világot,
ha még lehet, megmentik-e),
és a könyvedet. És félretettem
a híreket, a lapokat,
barátom, és a kés kezemben
oly türelmetlenül szaladt,

mintha sürgönyt, levelet nyitna,
sorsdöntő nagy üzentet,
tekintetem sóváran itta
előbb csak úgy a címeket,
azután kóstolóul itt-ott
a költemények sorait –
mert itatva szomjra indított,
s táplálva éhre mindegyik.

Juhász Gyula: Ének Arany Jánosról

Mintha pásztortűz ég őszi éjszakákon,
Arany János lelke úgy lobog e tájon,
Úgy melegít fénye.
Magyarok, e tűznél, mely szelíd és áldott,
Bizakodva nézzük e síri világot,
Virrasztva, remélve.

Messziről lobogva tenger pusztaságon
Átragyog Arany ma e borús homályon,
És jövendőnkbe csillan:
A magyar jövőbe, mely mint Betlehemben
Az isteni gyermek, mosolyogva rebben
Mai álmainkban.

Hullatja levelét az idő vén fája,
De örök virágzón áll, s néz a világra
Arany fája lombja,
Magyar televényben gyökerezve mélyen,
Kevély koronája fölzendül a vészben
Égig magasodva.

Juhász Gyula: Madách Sztregován

…Vihar után, örök borúban
Nem is lesz több fény soha tán –
Ül térdig porban és hamuban,
Egyetlen társa a magány.
Magyar magány, világmagány, haj,
Igen bolondul forrt a must,
Véres szüret után nagy árnyak.
Kísértetek. Bort, famulus!

Bort, famulus! Bitang az eszme,
Fejedre nőnek a gazok,
Kik indultak veled repesve
Köszönteni az új napot!
Vörös vagy zöld: rongy lesz a zászló,
Az Igazság bukik vele,
És arra jó, hogy számadáskor
Bunkó legyen török nyele!

Kölcsey Ferenc: Kazinczy

Sírba Kazinczy leszállt; s későn fakad érte hevítvén
A remegő könnycsepp harmatozó szemeket.
És fölkél hideg álom alól bús árnya sötéten,
S rémletes arcával dombja fölébe leül.
„Nemzetemért e szív tettel bizonyíta szerelmet –
Szól keserűn – s a díj könny leszen érte csupán?”

Lendvai István: A gárda

/Héjjas Ivánnak/

Ha minden elvész: él a gárda,
hóba, fagyba, őszbe, sárba.
Arca kormos, a keze véres,
válla ragad a fegyveréhez,
kalpaga nincs, a lába rongyban,
a gyomra étlen, a torka szomjan,
mégis vágja az örök marsot,
a nótája mégis harsog,
mégse tágít egy árva szál is,
mert az Isten a generális,
láthatatlan lova fénylik,
s merre arkangyalok vezénylik:
ködbe, hóba, vérbe, sárba
megy a gárda.

Petőfi Sándor: A régi jó Gvadányi

Kegyelmednek már rég pihen a pennája,
Kegyelmednek régen megnyílt a sír szája,
Hol békességgel a föltámadást várja,
De még most is kedves nekem a munkája.

Nincs abban sok cifra poétai szépség,
De vagyon annál több igaz magyar épség,
S nagy mértékben aztat bélyegzi elmésség,
Azért is olvasni lelki gyönyörűség.

Sok számos poéta vagyon mostanában,
Fogyasztják a tintát nagy Magyarországban
Sokan, de nem írnak úgy, mint hajdanában
A kegyelmetek régi jó világában.

Leiningen-Westerburg Károly levele – feleségének

Arad, 1849. október 5.

Egyetlen, utolsó leheletemig hőn szeretett Elizám!

    A kocka eldobatott, és e földön már csak néhány órám maradt, hogy magam e keserű lépésre előkészíthessem. A halál nem érintene olyan kegyetlenül, ha egyedül állanék, de a reád, hűséges Elizám és gyermekeimre való gondolás fájdalmasan érinti lelkemet.

    E csapás nem talált készületlenül, azt hiszem, mindenre elkészültem, és mégis e pillanatban szívem fájdalmasan összeszorul, ha arra gondolok, hogy téged, legdrágábbamat, örökre elveszítelek. Nem! nem örökre, mert szent az a hitem, hogy a földi életre egy szebb, jobb következik. Lelkem mindig körötted lebeg, mert a lelkek hazája mindenütt ott van, ahova Isten hatalma elér. E pillanatban, mikor minden földi dolog mulandósága előttem áll, és múltam lelki szemeim elé tárul, s az emlékek mintegy megrohannak, a válást oly nehézzé teszik.

Erdélyi János: A magyar népdalok [III. rész]

Betévén lábainkat az európai művelődés küszöbén, a keresztyén vallás, főleg a deák nyelv fölvételével, szükségképp változott a nemzet szelleme. A hős kor, melynek szent tárgyai egészben bírták még elfoglalni a kedélyeket, most már tünedezni kezd, mert az egészre vitt nemzet megoszlik maga közt, hite miatt verseng, s egymás kiirtására törekszik a két fél. A régi vallás papjai, kik után a dandárok énekeltek, most az új isten tiszteletében elvonulnak a néptől zárdai magányba, s legföljebb is törvényeket sürgetnek alkotni, melyek tiltsák a régi vallás mellett buzgó énekek zengését. Az ösztönné lett vallásos érzelem pedig nem olyan könnyen kiirtható; a régi hit emberei, tudván miképp juthatni legbiztosabban a nép szívéhez, emelvényekre állnak, s versekben izgatnak az új hit ellen¹. De az új hit igazságai sokkal erősebb gyökeret vertek már Európa népeiben, mint hogy nélküle oly erős nemezt is, minőnek a magyart hinnünk kell, idegen létére megállhasson közöttök, azért országosan kelle gondoskodni pártolásáról, és megszületék András király végzése szittya istentisztelet és képek ellen², azután szent László alatt a szabolcsi zsinaté, mely tiltja, hogy valaki kutat, források, szobrok (?) (lapides) előtt és fák alatt tegyen áldozatot³.

Volly István: Nagyszalontai köszöntő

Ünnepeinken és egyéb alkalmakkor köszöntsünk népi köszöntővel! Ha kedves vendég érkezik a körünkbe, nyújtsunk át néki virág és szónoklat helyett egy ügyes, színes népi köszöntőéneket. Virágillatnál is kedvesebb, mikor a „dal édes méze” árad az ajkakról a felköszöntött felé… Erzsébetek, Katalinok, vagy Jánosok, Jóskák stb. névnapja közeledtével köszöntse fel őket is – mindnyájunk nevében – az éneke köszöntő-csoport.
A köszöntő mindig kedves, szívesen hallgatott népijáték, mert mindenkinek jól esik a jókívánság. „A jókívánság sohsem késő! – mondja a közmondás. Tehát köszöntővel bármikor kezdhetjük a „műsort”, csak a befejező verset kell valahogy így alakítani:

Annyi áldás szálljon
Mindnyájunk fejére!

„Mindnyájunk” éneklése helyett szóval bemondható még az ilyenféle rögtönzés is: „Vendégeink”, „Kedves közönségünk” fejére!

A köszöntő-csapat szervezkedjék a maga erejéből. Legyenek mind egyforma magasak, de beállhat közéjük egy „kicsi főköszöntő” is, akin éppen a kicsinysége miatt mosolyog majd mindenki. Ünneplő, lehetőleg magyaros ruhát és különféle díszítő jelvényeket ölthetnek. A kézben szalaggal díszített botot tartanak.

Harsányi Lajos: A magyar úr

Keletről jöttek sok-sípú pogányok.
Nyugatról a palástos császár intett.
Összevillant a két gyilkos tekintet.
A magyar állt. Kezében buzogányok.

Szívében Ázsia aludta álmát.
Ind nyugalom és mesebeli kincsek.
De egyre jobban rázta a kilincset
Nyugat felől a hit, kultúra, zárdák.

Nem volt miattuk békéje örökre.
Melyikre menjen? Németre? Törökre?
Ki menti ki a rettentő zavarból?

S török bocskorban kúrjogott veszetten,
Vagy lakk-topánban illegett esetlen.
De mindkettőben borús volt: magyar volt!

Sziráki Medárd ferences szerzetesnövendék, honvédgyalogos

Született Jászladányban, Jász-Nagykun-Szolnok vármegyében 1824. évi december 19-én.  Iskoláit Szolnokon végezte; s mint költészeti osztályt végzett tanuló 1844-ik évben a legszentebb Üdvözítőről címzett Szent Ferenc rend szerzetes tartomány papjelöltjei közé vétetett fel és a próbaév eltelte után a bölcsészeti tanfolyamot Szolnokon végezte.  Honnét 1847-ik évben a gyöngyösi szerzetházba rendeltetett a hittani tanfolyamra, hol 1848. évi december hóban, mint Il. éves hittanhallgató a szerzetes öltönyt letéve, Egerbe utazott és ott az 50. önkéntes H u n y ad i gyalog honvédzászlóaljba iratkozott. Ezután rövid egy hó alatt a fegyverforgatásban és egyéb katonai teendőkben begyakoroltatván, Erdélybe küldetett Bem tábornagy hadseregéhez és itt részt vett 1849, március 10- én a Medgyes, március 12-én a Vöröstorony, majd március 19-én a Szeben és Brassó között levő fekete halomnál Puchner osztrák hadvezér elleni csatákban, továbbá Károlyfehérvár és Déva ostrománál.

Bíró László: Üzenet

Tábortűz fénye villan át az éjen,
Csak a csillagok vigyáznak reám.
A tábor alszik, - ma éjjel én virrasztok,
Imádkozzál a fiadért, Anyám!

A Visztulán túl a halál áll őrt
És számlálgatja fiad lépteit.
A méla hold ezüsttel hinti be
A fegyvergúlák bajonettjeit.

Fáradt vagyok s még oly soká virrad,
Halk sóhaj kél a néma Visztulán…
Ki tudja, holnap tán halott leszek,
Imádkozzál a fiadért, Anyám!

                          1916.

Harsányi Lajos: Eltűnt katonához

Ha meghaltál, akkor már jó helyen vagy.

A csillagok között felvillant karcsú alakod,
Megzörgetted a túlvilági, titkos ablakot
S kinyílt a nagy Kapu. Az angyalok tolongtak,
Kitűzték hirtelen mind-mind a lobogókat,
Ezüstös szőnyeget terítettek eléd,
Körülzsibongott a sok mennyei cseléd
S az Arkangyal eléd jött. Harsogtak a kürtök
S te, kit a föld e szörnyű harcba küldött,
Mint győzelmes futó a célt elérve
Borultál boldogan Isten elébe.

Ha meghaltál, akkor már jó helyen vagy.

De hogyha élsz, oh, hol vagy, merre élsz?
Hová sodort a vad fekete szél?
Kénfényű bánya sorvasztja-e csontod?

Özv. Pósa Lajosné: Virágos sír

Látod-e a csillagokból
Édes uram párom?
Tarka virág illatozik
Síri nyoszolyádon.

Patakparti kék nefelejcs
Kékellik most rajta…
Emlékszel-e hány bokrétát
Fűztünk abból dalba?

Köröskörül be van szegve
Fehér százszorszéppel,
Így zártad be kis világod,
Lelkedbe mesével.

Az az ezüst, aranyszárnyú
Lepke száll most rája,
Amelyiket te kergettél
Szép Tündérországba.

A huszárattak és a kettes huszárok tiszteseinek hőstettei a Kárpátokban, az I. világháborúban

Huszárok, huszárok, nyalka szép legények! A lelkem is örül, ha reátok nézek! Kinek ne jutna eszébe ez az ódon vers, amelyet mindannyiszor elmondottunk, valahányszor huszárok vonultak el előttünk. A huszár az igazi magyar katona. Ebben a háborúban is olyan ördöngösen harcoltak, hogy a megszeppent muszkák a lobogó mentéről négykezű vörös ördögöknek nevezték őket. A felderítő szolgálatban, a rajtaütésnél a legkiválóbb erő a huszárság. Volt ugyan egy idő a kárpáti téli csata, mikor a lovasság nem tudott érvényesülni, de a tavaszi támadó hadjáratban ugyan megint kivirult a huszárdicsőség. Az oroszok vagy megfutnak, vagy megadják magukat, ha huszárattak fenyegeti őket.

Endrődi Béla: Hazatért harcosok éneke, Farkas Imre: Haláltánc, Gács Demeter: A térkép, Káldi József: Katona fohásza, Lampérth Géza: János huszár baja

Endrődi Béla:

Hazatért harcosok éneke

– A 4. hadtest katonáinak ajánlva –

Elomló, fátyolos köd leng a nagy Dunán
És ölelkezve ringnak a suttogó habok,
A Gellérthegy lebámul s a halk, sötét vízen
Elandalodva lát sugárt és csillagot.
Ezer kis lámpa-szem villan föl hirtelen
Vidáman széttekintve a halvány őszi esten…
– Gyönyörűség merengni bűbájos képeden
Óh Budapest, szépséges Budapestem!

Ragyogó városom! Te fiatal, csodás,
Ahányszor újra látlak: a szívem fölremeg,
Bájos vagy, csodaszép vagy, amint szerelmesen
Az álmodó Budát magadhoz öleled.
Átnyújtod karjaid a zsongó víz felett
S fehér kis házaiddal lágyan lankadva, resten
A távoli hegyekhez halkan hozzásimulsz,
Óh Budapest, gyönyörű Budapestem!

Harsányi Lajos: A tárogatós

        Endrődi Sándornak

Mély muzsikájú, ősz tárogatós,
Tavaszszaga van már a rögnek.
De nálunk a magyar hegyek közt
Most is téli viharok dörögnek.

Fogy a kuruc mindegyre jobban.
Támadó kedve a labancnak.
És nálunk nincs új tárogatósa
Ez új, keserű testvérharcnak.

Szép a munka, ha gyümölcse mienk,
Ha aranyán mi szent koronánk ragyog.
De nem lehetünk fénylő-jólakottan
Aranypórázon vezett rabok.

Le ne tedd most a tárogatódat!
A magyar síkon, hegyen, erdőn
Szabadságunkért fújj egy riadót
Vérforralón, fájón, kesergőn!

                          1913

Szentmihályi Szabó Péter: Átkozott, áldott Trianon

Legyen átkozott az a nap,
legyen átkozott az az év,
mikor a hon szerteszakadt,
mikor aláírt az a kéz!

Legyen áldott mindaz a táj,
legyen áldott mindaz a nép,
nem választ el semmi határ,
legyen áldott, hisz’ a miénk!

Mint anya, ki várja fiát,
ki halott tán rég valahol,
de nem mond halotti imát,
mert lehet, csak néma fogoly,

úgy hisszük, várjuk a csodát:
egyszer megfordul az idő,
nagy fény támad majd odaát,
bolydul csatatér, temető,

Makkai Ádám: Hajh, bősz Attila

/A Költő Szellemének – 1956. okt. 23. – 1966. okt. 23./

Haj, bősz Attila, vad proletár kölyök,
az éhezést ki ösmered emberül
    mit szólsz az éhezők hadához,
        kikből az «Eszme» fonákja vinnyog
e hosszú sorban: itt menetel ma mind
a gyári munkás, férfiak, asszonyok –
    meghallod-é hogyan rikoltják
        «vesszen a Párt meg a diktatúra!»
S: «rohadt a rendszer… Rossebb a… rossebb a…
Mit ér a lóvé? Frászt a füled mögé…
    keservesen kiszúrt velünk
        a enyhületét keseregve bánó
kormányirányzat…» – Lásd mi a döbbenet:
szegény Attila: lásd mi a szánalom –  –
    Csepel kiált s a Váci utcán
        vissza ekhózza ezernyi bölcsész,

Szőnyi Gyula: Utolsó kívánság

A halálnak suhogását halljuk.
Mintha ismét köztünk járna, kelne.
Kit csókol meg? Kit ölel meg karja?
Vajon ki lesz halálos szerelme?

A szívekben bú azért nem támad.
Nem ered meg könnyek áradatja.
Valamennyi szívben újra ébred
Az élet reménykedő sugára.

Ám a halál suhogása hallik,
Fülünkbe cseng vészes kacagása.
Fekete pecsét van a kezében
S rányomja egy hősünk homlokára.

Mintha a siralomházban lennénk,
Bú szállta meg reménytelen szívünket.
De a hősünk sugárzó arccal szól:
Kérésem van, el ne feledjétek.

Vitéz György: Túléltem

Barátaim, talán ti megbocsáttok,
mivel nem lettem hős, sem krónikása
nagy tetteknek. A szó csak hűvös mása
lenne az egyszer-mindörökre látott
élettelen és élő szenvedésnek,
mely házat dúlt és haldoklóba markolt.
Nem én sajogtam… Ami kín s harag volt,
rajtam kívül égett el, amíg égett.
Rágós és csüggeteg szavak ezek.
Átnéznek rajtam értük a halottak,
az élők furcsán nyújtanak kezet
s a Hangtalan Kérdést is egyre félem:
„Hogy sáfárkodtál ama nagy napokkal?”
mert így kell felelnem sután: „Túléltem”.

                             1957. szeptember

Demény János: Bartók Béla világa

Bartók Béláról, a költőről, a művészről beszélek. Nem a népdal nagy tudósáról, nem a kiváló Bach interpretátorról, hanem arról az arcról, amely alkotásaiból tűnik elém. Az ő költészetének gyökerei mélyen a múltba nyúlnak, beszélnem kell e múltról is. Mert költészete a jövőbe veti villámfényét, megemlékezem e jövőről is. „Világáról” fogok beszélni, mert világot ölel magába.
A művészet több mint puszta artisztikum. Sorshirdető. Hitet, boldogságvágyat, világképet fejez ki a művészet nyelvén. E nyelv már művészi nyelvre nem fordítható le. Ha lefordítható lenne, akkor joggal idézhetnők magunk elé a költőt és kérdezhetnők tőle: miért szólt nyomban a fordítás nyelvén? Egy zeneköltő miért ír zenét, ha mondanivalói szavakba kínálkoznak?
A művész, a zeneköltő is, nyelvén többet közöl, mint ami ebből lefordítható. Hit, metafizika, világnézet él költészetében s minden mással helyettesíthetetlen nyelven szól. Lefordíthatatlan, de nem megközelíthetetlen. Dadogva a nyelv is tud valamit mondani róla.
Bartók zenéje is közöl valamit. Nem a részletekről beszélek, nem egyes műveiről, de arról, ami minden művében közös. Ez a zene is az érzelemvilág elsődleges mélyösztöneiből beszél. Szívfogásszerűen tapint rá olyan érzésekre, amelyek részleteit, árnyait szavakkal is megközelítjük, a logika másodlagos napvilágában. De sokan e részleteket sem tudják megközelíteni! Aki tudja, vagy úgy érzi, hogy tudná, szolgálatot tesz vele ezeknek, ha leírja. Lépcső lehet ez az ő költészetének birodalmába.

Balla Miklós: Erzsébet királyné emlékezetére

    Mikor a nyár lassan lepergeti lombját
S tarlott bokra közt hűvös szellő ront át,
Mikor az ősz indul virágvesztő útra:
Bús Kálváriánkat járjuk végig újra.
    Azt a fájdalmasat, melynek írja nincsen!…
– S túl a Golgotákon, boldogságon innen,
A szenvedéseknek nagy Stációjánál
Boruljunk le az ő szent koporsójánál!…
    – Szép fehér koporsó, színezüstből verve,
Magyarország szíve van belé temetve –
Akinek neve van oldalára írva:
Nem az nyugszik itten, ez nem az ő sírja!
    Ő nem halt meg, – ott áll Isten trónja mellett
Reánk vigyáz most is, mint mindig, ha kellett,
Virrasztgat felettünk,, ha ránk száll az éjjel,
Átvert jó szívének minden szerelmével!…
    – Drága jó királynénk! ha itt töltöd élted!
Millióknak könnye ma nem hullna érted!
Mért nem jöttél hozzánk, ha megszállt a bánat,
Ha fájó szívedben bús sóhajtás támadt?!
    Szegény magyar néped, hogy gondozott volna
A naptól is féltve, a széltől is óva!
Neked vitte volna legszebbik virágát,
Neked adta volna az egész világát!…
    Ma csak fájó sóhaj s hő ima kél itten:
Hamvadó porodat áldja meg az Isten!…
S dicső szent emléked hű szívébe zárva,
Zokog szegény magyar, az anyátlan árva…
    …Rideg sírboltodban királyok pihennek;
Hozzánk is volt köze annak, vagy emennek.
Ámde szeretettel egy se nézett reánk,
Csak te voltál nekünk igaz, édes anyánk!
    Te voltál vezetőnk a göröngyös útban,
Hitünk a jövőben, bíztatónk a múltban!
S hogy elmentél, olyan elhagyottak lettünk!…
Mianyánk, Erzsébet, könyörögj érettünk!… 

Rozványi Vilmos: Egyszerű emlék

Leányfalun beszéltünk… Ő beszélt!
Én csak néztem a napnak adott arcát,
mosolya körül sátorozó bajszát:
hallgattam szavát és a kert neszét.

Minden szó kis, magyar Hegyibeszéd:
Páris, Debrecen, izzó, belső hajszák…
Elmondta egy-két fája életrajzát
s lánykái egy-egy hőstörténetét…

Minden gondolat – egész Móricz Zsigmond!
Tudta, hogy tanít, tudta, hogy nem untat,
tudta mit épít bennem, s tudta, mit ront.

A kertkapu felé vettük utunkat,
s tán nem is hallottam már azt, amit mond:
csak szerettem földünket és – magunkat!

Szendrey Júlia: El messze innen

El messze innen a világba
Ahol nem ismer senkisem,
Ahol nem üldöz, nem gyötör majd
Sem gyűlölet, sem szerelem!

Ahol majd élek enmagamnak,
Mit soha még nem heteték,
Mióta a sorsnak kezében
Tehetlen játékszer levék.

Háborgó tenger ez az élet,
És én kis sajka rajt’ csupán,
Mit a sors, miként kénye kedve,
Majd erre, majd amarra hány.

Ó miként vágynám megpihenni
Csöndes kis sziget partjain!
Hűs árai után epedve
Terjesztem lankadt karjaim.

Tompa Mihály: Kisfaludy Sándor emlékére

Mért könnyesek szemeid, bús vándor, e síri határon?
    Néma homályával kit föd előtted e hant?
Kisfaludyt siratod? Ne sirasd – nem tűnt le örökre:
    Keble barátaihoz, szellem égbe repült.
Megdallotta a lányt, lányának rózsa szerelmét,
    Érte dicső koszorút nyert vala: földi babért.
Zenge a lant, húrján buzdító hangok ömöltek,
    S a nemzet fásult keble dobogni tanult.
Égbe hatott a dal, meghallá párducos Árpád,
    És a szelíd István, – s szívük örömre hevült.
Éneke megtetszett, – a szentek égbe óhajták,
    Hogy rátűzhetnék a nemes égi babért.
Most, akiért lángolt, mellette van ifjú szerelme,
    Liza, – szelíd ajkán szűz mosoly éde fakad.
S míg áldást könyörög kedves vérére egekben,
    Tiszta erényét nem zárja e síri halom.
Fölzeneg a szerelem dala s a honi szózat a sírban,
    És a honmentő őrködik álma fölött.

Vargha Gyula: Kézai Simon mester

Kézai Simon mester, a derék
Királyi jegyző s jámbor krónikás,
Elöregedve, fáradtan, Bakonybél
Kolostorába vonta meg magát.
Csak nézte ott a végtelen vadont,
Hallgatta zúgását, s azt képzelé,
A vén idő nagy óceánja zúg.
Lemorzsolgatva megszokott imáit,
Egész nap tétlen, álmodozva ült.
Az emberektől félt, csupán a szomszéd
Ifjú baráthoz ballagott be néha.
Nem egyszer óraszámra nézte azt,
Amint ecsetjét sárga, kék, piros
S fehér festékbe mártva, pergamenre
S hártyára finom képeket lehelt,
Urunkat, a Jézus Krisztust s tizenkét
Arany tányérral a fejük körül.

Viz Zoltán: Szent Terézke

Elmentél ifjan, szűzi tisztán,
Mint égbe szálló napsugár,
Ki bár velünk voltál a földön,
Nem ére hozzád semmi sár!

Gyönyört ígért ifjúi bájod,
De vágyad csak magasba szállt,
Ahol reád szent vőlegényed,
Jézus magasztos üdve várt.

Mi nagy volt hozzá szent szerelmed,
Ezért mindent feláldozál
S ma is még ennek szent jutalmul
Csodád virág-illatja száll.

Te ott vagy már a szent seregben
Közvetlen a Bárány után;
Szép ajkad oly dalt énekelhet,
Mely annyi másra csak talány…

Bár értenénk szerelme titkát,
Mi is megvetnénk földi jót,
Vagyont, gyönyört s hiú világot,
Hogy bírjuk szent, igaz valót.

Példáján hős erényre gyúlva
Bűnt győzni nem lesz oly nehéz,
Erényinek szent illatával
Utána vonz a kis Teréz.