Erdélyországi őszi rónaságon,
ütközetekben megfáradt hadak,
Fejedelem, ma néma hódolattal
színed előtt, imhol, megállanak.
A századok felhőiből tekints ránk,
dédelgető sugárral, mint a nap.
Tekintetedre hattyús lobogóink
mély bókolással földre hajlanak.
Nemcsak magunk vagyunk: ma felvonulnak
jeledre roppant szellem-ezredek.
Őrhegy tövétől messze Dardzsilingig
toborzó harsonáid zengenek.
Hová? Miért? – Hisz meg se vertek,
mi hittük mind a győzedelmet!
A Grappa állt és állt a Tomba
– a taljánt már a láz gyötörte –
mért dűlt hát mégis minden romba?
Hová? Miért? – Mi mindig győztünk
s állottunk híven minden harcot,
mi adtunk vért és szenvedést –
s otthon sápadtak el az arcok?
Miért? Miért? – A Grappa ormán
s Piave mentén más az éhség?
Mért bírtuk mi a koplalást
s miért nem bírták otthon, otthon,
az otthonlevők szenvedését?
Szabadság! Rólad énekelni
legszentebb ihletem,
kergetni felhőnyájakat
szép mennyeden.
Nyergelni villám-ménesednek
szikrázó, vad lovát
s vágtatni tenger csillagon
tovább, tovább!
A képzeletnek könnyű szárnya
egyetlen vigaszom,
hisz a tyrannus börtönét
oly rég lakom.
P. Harangozó Ferencnek
Az a fa ott a Golgoták hegyén,
amelyre kínzott testét fölszegezték,
ő hallotta csak végső sóhaját,
ő érzi ma is vére hulló cseppjét.
Megszentelődött. Szégyenfa helyett
dicsőség fája lett. Az Ártatlannak
végső vigasz, mikor már magára
hagyták a földi és égi hatalmak.
Utolsó tanítvány, ki tudta jól,
vállára csukló királyi halottja
vérével nemcsak embertársait,
de őket, a fákat is megváltotta.
Kik akarnak háborút?
Csak a hülyék,
s a győzelem-buzik.
a maguk helyett
áldozati füsttel
gyilkolódtatók,
maguk előtt
gyepünépeket
bégettetők,
maguk elé
homokzsák-országokat
lövészárkolók.
László Évának
Egyszer a szél volt a fésűm,
de inkább szájmuzsikám volt,
nap-zizegésbe takartam,
emeltem selymesen számhoz,
szája szélébe zönögtem:
zön-zene-zön-zene-zön,
álma szálába zonogtam:
zon-zana-zon-zana-zon.
Muzsikáltunk
muzsikámmal
muzsikásan
Köldökzsinóron lóg a föld?
Vagy közönséges kutyaláncon
kikötve kering föl-le, s föl
hogy a csillagok közt kilásson?!
A világűr korcs ebe? Az úr
„magánszorgalmú kutyája”;
Tengert nyálzik? Őrjöng? Tutul?
Szabadságát a holdra hányja
– saját kutyatálába – mit a
gazda elibe hajított,
s joga van fényesre nyalnia,
szabad akarata az indok?
(…) Annyit talán mondhatok, hogy én az élet dilettánsa voltam minden vonatkozásban, kivéve a költészetet. És pontosan azért, mert a költészetben mindig tudtam – ösztönösen –, hogy az ember sohasem lehet boldog a szíve mélyéig. Írás közben – pedig találtam dolgokat, amik relatíve felülmúlták képességeimet, legalábbis így éreztem, rátaláltam egy sorra, egy képre – rájöttem, hogy nem örülhetek neki, nem vehetek részt benne azzal az örömmel vagy inkább élvezettel, amivel kellett volna, ha természetesen reagálok. De akkor nincs meg az áldozat eleme!
Mozart inspirálója, Beethoven tanára
megírta a grandiózus oratóriumot,
mert maga az Ihlető ihlette meg.
Komponált: valahonnét
kész dallamokat másolt,
míg vezette kezét a Kéz.
Kész zsenialitás: kimunkált,
kiművelt tudat – azt is hallja,
mi saját hangján szólítja meg.
A kottakép egy felhő,
amin frakkos fecskék ülnek.
A drótok segédvonalak.
1
Az érte meg, nem az a rózsa,
Mit odadobtál, hanem az,
Mi nyelvhegyemtől harmatozva
Bontotta szirmát: a tavasz,
Egyetlen tavaszom virága,
Amit csak árulás, halál
Követhetett. Megérte, drága,
Hogy ami romló, sírba száll
Idő előtt, – a te idődben
Úgy sincsenek órák, napok;
Szeress akárkit – énelőttem
Nem voltál, és ha nem vagyok,
»R. Lea. Életéről alig tudunk valamit. Dömés apáca volt, és a XVI. sz. elején könyvek másolásával foglalkozott. A Margit-legendát is ő másolta.«
Irodalmi Lexikon, 1927.
ÉS ÍRÁM
Föllegnyi haddal föld széle tüskös.
ÉS MONDÁM Félek.
Sívó tatárok kénsárga szélben.
Segélj meg, Lélek!
Vereslő lángerdők, fekete üszkök.
Látom!
Szükségem van a boldogtalanságra,
homokba rakott acélcsapdára:
a szabadulásért leharapom a lábam.
Azt a fagyos síkságot nem látta senki:
kikorhadt fák letörve,
vasszínű fű; a napot,
a fehér fényt ott nem látta senki.
Szükségem van a verem-magányra,
lángba-állított gyerekek
sikoltását hallom.
Csöndnek kell lenni,
tükör-éjszakákon kell lenni.
Gersei Petheő Benedekné, Frakszin nagyasszony fején meg sem melegedett az asszonyi főkötő, amikor paripája hátán – hites urával elindulva – először látogatott el a szántói udvarbíró házába. A reggeli porciójukat váró sólymok, kiköcsén madarak vijjogó szava fogadta Tátik várának fiatal asszonyát. Majd nagy hirtelenében eléje perdült babaarcú kisleány pironkodva búzavirág csokrot nyújtott feléje. A mellette álló nyurga fiú pedig verses szóval üdvözölte. A nem várt figyelem valahogyan belemarkolt a fiatal várasszony szívébe és kedvence lett a két apróság. Sőt szeretete fokozódott irántuk, ahogy a gyermekek szüleit is megismerte. Lizácska a sokgyerekes Timár István udvarbíró legkisebb sarjadéka volt. A Kelemen névre hallgató fiúcska pedig az özvegy soron élő Boldizsár erdőispán gyermeke.
A tarhó édesen altatott tehéntej. Receptjét először Nagyváthy Jánosnak „Magyar házi gazdasszony” című művében (Pest, 1820. 148. l.) találjuk. Nagyváthy itt a tarhóról, amelyet Borsod megye falvaiban látott készíteni és a miskolci piacon, nyári reggeleken árusítani, azt írja, hogy „a tiszamelléki magyar asszonyságok” főztje és „édes hazánknak más részeiben egészen esmeretlen nyári hitelesítő tejneme”. Nagyváthynak mind ez a megállapítása helyes, mert a tarhóra vonatkozólag eddig összegyűjtött irodalmi adalékok is igazolják, mégis annyiban hiányos, mert nem tud semmit a Tisza-mellékének pásztorairól, főképpen a gulyásokról, akik, nézetem szerint a tarhó elkészítésében a magyar asszonyságoknak is tanítómesterei voltak.
Masa sógorról leginkább az az anekdota ismeretes, hogy a város közgyűlésén, mikor ott a Dugonics-szobor felállítása szóba került, lovas szobrot indítványozott, mert ő úgy látta „Karlszbád fővárosában”, hogy ott is lovon ülnek a szobrok.
Volt azonban neki ezenfelül sok egyéb jeles dolga, mert tudákos ember volt Masa sógor. Ehhez a tudákossághoz, meg ahhoz, hogy mindenbe beleszóljon, a gazdagsága révén jutott.
Voltaképpen egyszerű középsorsú ácsmester volt az a Masa, akit egy véletlen vállalata tett vagyonossá. Mikor az osztrák vasút-társaság a szegedi tiszai vashíd építését tervezte, Masa megsejtette, hogy oda nagyon sok gerenda és fenyő kell majd építőállásnak.
Szilágyi
Örzsébet
Levelét megírta;
Szerelmes
Könnyével
Azt is telesírta.
Fiának
A levél,
Prága városába,
Örömhírt
Viszen a
Szomorú fogságba:
„Gyermekem!
Ne mozdulj
Prága városából;
Kiveszlek,
Kiváltlak
A nehéz rabságból.
Pajtás, de szépen muzsikálnak,
Vagy tüzérek, vagy angyalok,
Hogy udvarolnak a halálnak! –
Pajtás, én mostan meghalok.
Terítsd rám a köpönyeget,
Ott hagytam a gúlák megett.
Aztán: egy utolsó sóhajtás –
Fektess le, pajtás!
Az ég kigyulladt, nézd, a felhő,
Akár a testem, csupa vér.
Komám, bíz én leszek az első,
Ki tüzes mennyországba ér.
Az öreg Isten integet,
Rám hajt egy bárányfelleget;
Hadd gyűrje le a földi bajt más –
Fektess le, pajtás!
A Magyar Tudományos Akadémia Farkas-Raskó-jutalmával kitüntetett költemény
Vagyunk még magyarok,
Szomorún, titkon álmodók,
Kik olykor-olykor összebújva
Levetjük lelkünk álruháját,
Megoldjuk nyelvünk bús bilincsét,
S halk szárnyalású szóra nyílva
Beszélni kezdünk minmagunkról,
Sokszázados sok szenvedésről
S elmondunk mindent, ami fáj…
Riadozzál pajtás! Régi dobok szólnak
s újult hangja kél a vén tárogatóknak.
Lajtamenti porta vérvörösen lángol,
Riadozzál pajtás,
Kezdődik a hajtás.
Vak Bottyán doboltat: ébredjen a tábor!
Tán a Heister tört be, vagy tán csak a fattya?
Akárki, ne kérdezd! Házunk gyújtogatja.
Nemes magyar nemzet sebei újulnak,
Riadozzál pajtás!
Csak a kardvillantás
S meglásd, a patkányok mindjárt kipusztulnak.
Uram, ki mindig mellettem voltál,
Nehéz napokban, vad csatákon,
Adj erőt ma, hogy gyönge hangom,
Ezer határon által szálljon!
Átrohanjon a széles tengeren,
Havas hegyeken, pusztaságon;
Földet rázó szörnyű sikollyá,
Vagy szívig érő jajjá váljon!
Hogy meghallja asszony, gyermek, férfi,
Meghallja minden: élő s halott…
Ne szép szavakat, enni, inni:
Fegyvert, fegyvert, fegyvert adjatok!!!
Egyétek meg a sonkát magatok!
Más se kell! Hol száz tank öldököl,
Láda narancs, datolya helyett:
Férfikézbe száz páncélököl.
Rab emlékeid, éhes farkasok,
éjszakánkint vissza-visszatérnek.
Feledni akarsz rémes árnyakat,
de nyomon követnek börtönévek.
Hiába hív a szárnyas szabadság,
ajtó csapódik, fogoly vagy újra,
belép az őr, torkod kiáltana,
szabadon, de sose szabadulva.
Ne még – sikoltod – élni akarok!
Álmodban öklöd vered a falba,
sajgó fájdalomtól ha felébredsz,
nem ismersz már elveszett magadra.
Két part közt vergődsz öntudatlan,
fojtó félelemtől fuldokolva,
űzött vadként nyugalmat nem találsz,
szabadon, de sose szabadulva.
Anyám, édesanyám,
fölnevelő dajkám,
földnevelő dajkám,
az éj közepéből
véled hogy is szóljak?
Ha virágul szólok,
csak virágod érti,
ha levélül szólok,
lengő lombod érti;
Szólhatnék mezőül,
csak a fű figyelmez,
égi legelőül,
csak eső, s földpára,
s a füvedző tenger,
meg a napnyüves hó,
s az fönnen járó
űrlegelő csillag.
De te nem is hallasz,
talán meg se hallgatsz,
mintha nem is szólnék
hallgatvást is hallgatsz.
1996. júl.15.,hétfői naplójegyzetemmel zártam….innen folytatom. »Mozaikok száguldanak felém, ahogy a lélek-űrében haladok«
………………………………………………………
….Rátkai klub, Nagy Gáspár, Döbrentei Kornél, Utassy József, folyamatosan mutat be István azoknak, akiket nem ismerek személyesen * Magyar Naplóban megjelenés, ahol István a versrovat szerkesztő * Kortársban megjelenés * Turczi Istvánnal való találkozás, István lakásán a Gyarmat utcában, a gyarmat-birodalomban fiatal költők találkozása, innen indul máig is tartó kapcsolatom vele, aminek útját köszönetem kövezi ki. Első összejövetelen, ahol ott vagyok, István elmeséli, hogy Bella István kísérő levelével érkeztek meg a verseim hozzá.
Ahogy minden megérik magára,
úgy halálosodsz; magadsz.
Elhagy az alkalom, a talán, a hátha
voltnál bizonyosabb.
Ritkulnak a kötőszavak, barátok.
Jobb így! Megszokhatod.
S ha kezed után leválna lábad,
mímelhetsz művégtagot.
Járhatsz láb nélkül, kéz nélkül írhatsz.
Semmid se a tiéd.
Szólhatsz száj nélkül. Mindent kibírhatsz.
Van példa rá elég.
Ki ragozza el magyarul az időt?
A szótövek, félmondatok
ideje jő. A sunyi ponté. Minden kidőlt
felkiáltójel kopjafa. S te vagy a halott.
néhai Bella István karpaszományos honvéd sírtalan sírja fölött
Gyere, fiam, menjünk el apámhoz.
Ha elsírjuk róla a havat, ha a földet
elhányjuk róla, talán találunk
kardbordát, csontsípot, csigolyagyöngyet,
s talán találunk a szíve helyén
Északi Fényt, s fekete csöndet.
Gyere, fiam, menjük el apámhoz.
Az itthoni eget, leheletünket
emeljük szájához, mint a tükröt,
hátha bepáráll, hátha él még,
hátha elfelhősül a kék ég,
hátha fölül, s hátha ránkümmget,
csöndbozontú szája ránkmordul,
szakállából, havas hajából,
kifésüli a férget, a földet.
Reggeltársam és estetársam,
délelőtt- és délutántársam
este- és újra-reggeltársam
ki nélkül reggel is este lennék
fényes délben is est lehetnék
este is csak estvéledhetnék
reggeltársam és estetársam
délelőtt- és délutántársam
este- és újra-reggeltársam
ki nélkül reggel is este lenné,
fényes délben is este lehetnék
este is csak estvéledhetnék
reggeltársam és estetársam
délelőtt- és délutántársam
este- és újra-reggeltársam
Sírodon egy virág kardot rántott.
1552. október 13.
Szerelmes uram.
Szolgálatomat írom kegyelmednek, mint szerelmes uramnak. Továbbá kívánnám a Kegyelmed egészségét hallanom, mert az ide haza való dologról ír Kegyelmed, az Kegyelmed egészsége felől nem ír Kegyelmed. Én Istennek kegyelmességéből naponként könnyebben esmerem magamat, ha az úr Isten ismég reám nem hozza. Továbbá szerelmes uram, amely embert Kegyelmed az útban talált, és azt mondta Kegyelmednek, hogyha senki nem halt volna itt is, és ha felesen vagyunk, azért ugyan közünkbe jő.
A gonosznak és gyáva szíveknek
Rettenetes vázkép a halál,
Mint a félénk, kába gyermekeknek
Rémítő az éjjeli homály.
Az erősek mosolyogva néznek
Porfedelök oszlatójára,
A jámborok békes szívvel dűlnek
A bús cyprus szent árnyékára.
A bölcs nyugodt elmével búcsúzik
E játékszín álorcájától,
Szabad lelke fellebb óhajtozik
E bujdosó csillag hantjától.
Érzi, hogy itt isteni szárnyait
Eléggé nem héjáztathatja;
Érzi, hogy rab, míg testi láncait
Hordozza és le nem rázhatja.
Tanú vagyok rá, láttam, itt vagyok,
A két szemem tanú rá és a lelkem.
Szemen köphetsz, ember, mert hallgatok,
Hisz láttam, gyáva voltam és füleltem.
Lapultam és azt mondtam: „á, ugyan…” –
„A dolgok rendje” és „lesz még jobban is”.
S a könnyről, ami szemedben buggyan,
Csúfolva mondtam: ez a gyöngy hamis.
Tanú vagyok rá, vallom esküvel,
Láttam dögebbnek őt, mint a dögöt.
