Bálint Sándor: A délvidéki katolikus népélet forrásai

Zichy Gyula gróf, kalocsai érsek emlékezetének

Dolgozatunk célja – amennyire a kutatás jelenlegi állapotában lehetséges – a magyar katolikus kultusztörténet néhány délvidéki, főleg bácskai vonatkozásának megvilágítása. Különösen a középkori magyar jámborság ihletésére, egyúttal a Délvidék XVIII. századi katolikus újjászületésének legbuzgóbb forrására: a búcsújáró kultuszok tájszervező szerepére és hatására szeretnénk rámutatni.

    A török felszabadulás után megindul a táj újjáépülése. Megkezdődik a bunyevácok, sokácok, bevándorlása, a németek betelepítése, magyarok leköltözése. A különböző nyelvű, de azonos vallású népelemek között a katolicizmus teremti meg az együttélés lelki feltételeit, egyúttal vállalja a hagyományos magyar gyepüvédő feladatokat eleinte a törökökkel, később a pravoszláviával szemben. Különösen a ferencesek szerepét és munkáját kell kiemelnünk. A franciskánus (bosnyák, illetőleg ladislaita) rendtartomány részben középkori magyar helyi hagyományok alapján új kolostorokat szervez, amelyek az összeverődött telepes tömegekbe a kordás társulat, harmadrend, továbbá sajátos Mária-kultuszok révén közösségi érzéseket nevelnek. Több kolostor búcsújáróhellyé, egy-egy kisebb táj középpontjává, lelki erőforrásává válik, ami viszont a szülőföldhöz való ragaszkodás öntudatát ébresztgeti /1/.

Darnay Kálmán: Vándorol a gyöngysor

– Tihany története –

A nyári égbolt tejútjának haldokló mécsesei a tihanyi öböl hullámfodraitól búcsúzkodtak, hogy helyet adjanak a szüreti zene-bonák nyomán felkászolódó téli csillagoknak, a Kaszásnak és a Fiastyúknak. A Szent Benedek-rend Miklós templomában éjfélre kondítottak. Az égbolt fogyó holdja rápislogott a tihanyi fellegvárra s megvilágította az erődítményből kiágaskodó öregtornyot.

A várútra lehallatszik a bástyás-virrasztók jeladása. Tülkölésükkel ébresztgetik a lócáján szunyókáló porkolábot. Készen várja Piszky István castellánust, ki hitvese oldalán poroszkál felfelé a hegyi úton. A várúron még rajta ült a tátikai mulatozás mámora. Bólogatva, lazára eresztett kantárral léptette paripáját a hepehupás magaslaton.

Annál éberebb Lizácska nagyasszony! A tátikai solymászat gyönyöreinek forrongó megérzésétől most is lángban ég az arca. Szeme tüzében bent lakozik az őszi égbolt csillagainak fényessége. A Tejút búcsúzkodó hattyúján felejti tekintetét, amikor lovagjára, a daliás Ibrahim agára gondol. Búcsúzkodó ölelése életboldogságának volt foglalója. A várkapu ereszkedő hídjának csörömpölésétől megrebben tekintete.

Khin Antal: Csallóközi legényavatás

Somorja nagyközség – hajdan szabad királyi város – Komárom mellett egykor Csallóköz legjelentősebb helye volt. Virágzó polgári élet folyt itt a céhek világában, amiről a város jegyzőkönyvei is tanúskodnak. Képviselve volt a csizmadia, ács, asztalos, ötvös, mézeskalácsos, mészáros, szíjgyártó, bognár, lakatos, kalapos, kőmíves, kovács, gombkötő, szabó, takács, tímár, szűcs, fazekas, pék, molnár, halász, sőt még a juhász céh is. Ennek a nagyszabású céhéletnek maradványai romjaikban még most is megtalálhatók.

    Somorjának a céhek világából maradt egyik ilyen érdekessége a farsangon szokásos legényavatás. Különösképpen nem az iparosoknál maradt meg, hanem a gazdalegényeknél, akik külön testületben vannak tömörülve, polgárifjúság vagy legény-kompánia néven s írott szabályaikat a Törvénykönyvben foglaltatnak /1/.

    Élükön áll a legénybíró, akit maguk közül választanak 3 évre. Ő tartja fönn a rendet a legények között, szabja ki a büntetést két legény jelenlétében, ha valamelyik vét a törvények ellen. Régebben a céhvilágban vasra is verethette a garázda legényt. A büntetés ma leginkább néhány liter bor fizetése a kompánia számára.

Rakovszky József: Hát hogy mint vagytok otthon, Pistikám? (Történet Petőfi Istvánról)

Pilis község egyik elsárgult anyakönyvében megtaláltam Petőfi István esküvői feljegyzését. Már régebben foglalkozom Pilis község történetével: a község általános iskolájának felső tagozatán tanítok. A napokban jártam, hogy megtekintsem a hajdani időkből fennmaradt fóliánsokat. Az egyik polcról porlepte anyakönyvi naplót emeltem le. A vignettán két évszám: 1862-1879. Az elsárgult lapok boldog esküvők emlékét idézték. Az utolsó íveknél tartottam, amikor a 36-os sorszám alatt érdekes nép ragadta meg a figyelmemet.

    VŐLEGÉNY: PETŐFI ISTVÁN, MENYASSZONY: GAYLLHOFFER ANTÓNIA.

    A fakult sorokat jobban szemügyre véve megállapíthattam, hogy a nagy költő édes öccséről van szó. Az esküvő időpontja: 1863.dec. 26. Most már csak arra voltam kíváncsi, hogyan került a halhatatlan Sándor testvére a pilisi evangélikus templom eskető papja elé? Rövidesen ez is kiderült.

Tömörkény István: A bruder

Tizenegy éves volt, mikor elvitték innen Szegedről Bécsbe a bátyámat. Ott is maradt aztán időtlen időkig okos nagybácsik fölügyelete alatt, hogy embert faragjanak belőle.

    Én nem igen értettem meg akkor, hogy mi az, ha úgy gyermekkorban elszakad az ember a szülei háztól. Az érzelemim, amik akkor támadtak, mindössze bizonyos fokú irigységben kulminálódtak, hogy milyen nagyszerű lesz neki most az élet, mikor annyi ideig jár vasúton. Szabad lesz rágyújtani a cigarettre, regényeket olvasni, s nem kell újévenként köszönésre járni a nagymamához.

Kozma Andor: A magyarok szimfóniája

Történik egyszer, régtelen régen,
Csanádi püspök nagy útra mégyen.
Gellért e püspök, Velence szülte,
Walther, a sváb pap szolgál körülte.

A jó főpásztor egy új báránykája
Pogány farkasnak fogait bánja.
Gellért a püspök, nem hímez-hámoz:
– Indulunk Walter, István királyhoz.

S nyergel és indul, csak Isten vélek,
Nagy vad országban két szelíd lélek.
Csak igazáért egy új báránynak
Úttalan-úton napokig járnak.

Gárdonyi Géza: Háború árvája

Fészekből kiesett madár - a nevem.
És én nem tudom: mi történt velem?
Annyit sírtam, a szám is bele fáradt:
Jaj, nem találom apámat, anyámat.

Az éjjel mégis láttam apukám.
Kard volt a kezében, seb a homlokán.
Nézett. Szeméből a könny kiesett.
- Apukám édes, fáj-e a sebed?

- Nem fáj! Szégyelleném, ha fájna.
De búsít, hogy a hős gyermeke árva.
Ha kenyeret kérsz, van-e, aki hallja?
A nyoszolyád tán tüskebokor alja?
Ha sírva fakadsz, ki ölel szívére?
Oda borulsz az országút kövére.

Mátyás Ferenc: LEVENTE ÖCSÉM utolsó leveléből

Bátyám! – te tanú vagy rá,
engem ifjan, szinte gyerekként
hurcoltak messzi Keletre hadi sarcként,
hogy a hatalom bűnét megfizettessék.
Hiába nem akartam, löktek a marha
vagonba ijedt társaim közé,
heteken át vergődött a vörös csillagos gőzös,
hogy elérje pokoli célját
s hősök lehessünk, mi, leventék.
Ó, dehogy harcba vittek a pufajkás lelkek,
hiszen a háborút itt már rühellték, -
legfeljebb csak a sortüzek lármái
jelezték, milyen a nemlét.
Felejthetetlenek a mozgó-börtön órák,
ki szökni próbált, Szibéria verte
halálos fagy-bilincsbe
s széjjel farkasok szedték.

Vargha Gyula: Magyar katonáinkhoz

Északon és délen, nyárszakon és télen,
Ott küzdötök éj-nap, mindig csak az élen;
Szemben az ellenség számnélküli száma,
S hull nagy ropogással a pokol villáma;
Véreteket folyvást a mohó föld issza…
Ha csonkán, ha bénán, csak jöjjetek vissza.

Kél, mint Betlehemben, az anyák siralma,
Elsiratják azt is, aki meg sincs halva;
Könnye föl nem szárad az égő szemeknek,
A remegő szívek mindennap temetnek;
Gyásznak, siralomnak nincs vége, se hossza…
Ha csonkán, ha bénán, csak jöjjetek vissza.

Sáfári László: Bimbó kinyílik

Bimbó kinyílik,
virág lehullik,
és egyre súlyosabb az életünk.
Gyárak leállnak,
földek kiégnek
nem terem itt már csicsóka se.
Lapos tarisznyád hátadra véve,
indulhatsz ember, a szemed után.
Határok húzódnak,
sorompók csapódnak,
jöjj vissza, ember gyenge vagy egyedül!
Várunk rád, várunk,
dűlőutaknál,
völgykatlanokban,
erdőknek mélyén
és sokan, sokan, sokan vagyunk.
Vágjál magadnak görcsös dorongot
faragj magadnak furulyát, kürtöt
és fújjál sikoltó harci éneket!

vitéz Somogyvári Gyula: Varjú-zarándok

Csavargó, lomha varjúszárnyakon
kiröppenek nagy, bánat-körökre.
(Mikor az éjjel mindent gyászba von.)

És a szárnyam a Kárpát fölött jár
– az ősi szálfák nyurgán merednek –
s rekedten, árván sírom, hogy: kár… kár…

Vadul vágódom Északról, Délre
– fuldoklik lent a kalászos Bánság -
s szememre fut a szívemnek vére.

Erdély fölött – jaj tépem a tollam
s kínnal rikoltom: rossz varjúkarmom
helyett miért nem vércsekarmom van?

Krassó György: Májusi hajnal

Gyűjtő. Kisfogház. Halk kopácsolás.
Rácsot, vak ablakot tavasz legyint.
„Az udvaron akasztás lesz megint.
Folyik tovább, pajtás, a gyilkolás.”

„Gyújts rá, barátom!” Mély szelíd harang
kong messziről „Egy hét és nyolc kötél.
Ki megy ma – Angyal, Kósa, Szente, Szél:”
Egy zárka nyílik s felsüvít a hang:

„Fiúk… Hazánkért… Isten veletek…
Erdősi búcsúzik most tőletek.”
Valaki sír. Lépések. Lánc kocog.

Kuczka Péter: A kivégzettek paradicsoma

5. vers

És volt ott valaki, ismerős, akit
tiszteltem míg élt, tetteit, hitét,
szándékait, s kezét szorítottam

a Parlament termében valami ünnepen,
s bátorított: – Ne hagyják magukat,
mert igazuk van – mondta és mosolygott.

S láttam, hogy őrei kíséretében
kilép egy ajtón, szeméről hiányzik
csiptetője, tétován megáll, meglökik,

összeszorítja száját, homályosan
látja a gerendát a szöggel, látja az
odatolt létrát, vagy falépcsőt,

Tollas Tibor: Az elítéltek

Fegyelmit kaptam ötvenhat nyarán,
mert integettem zárkám ablakán.
Föld alá kerültem, egy vaksötét
cellába, ahol fekete az ég.
Fekete hét, félkoszton, éhesen,
fény sem szivárgott át a réseken,
csak sarkvidéki fagyos éjszaka,
csontot dermesztett cellám négy fala,
nyirkos csendet lehelt rám. – Ég szakadt:
csattant a zár, ajtó nyílt, fény hasadt…

Ott állt az őr, jaj, már ismertem őt,
ki többször megvert esztendők előtt, –
most színlelet dühvel míg kiáltozott
a kőre meleg pokrócot dobott.

Ábrányi Emil: Láttam halottat…

Láttam halottat, aki úgy mosolygott,
Mint álmában a játékos gyerek.
Mutassak én is a halálos ágyon
Elfáradt vándort, aki szendereg!
Ne lássék rajtam vad, rémes vonaglás,
Ne torzuljon görbére, csúfra képem.
A nagy váláskor hadd legyek nyugodt, bölcs,
Vidám!... Olyan nehéz meghalni szépen!

                                        Sorrento, 1901.

Balassi Bálint: Adj már csendességet

Adj már csendességet, lelki békességet,
  mennybéli Úr!
Bujdosó elmémet ódd bútól szívemet,
  kit sok kín fúr!

Sok ideje immár, hogy lelkem szomjan vár
  mentségére,
Őrizd, ne hadd, ébreszd, haragod ne gerjeszd
  vesztségére!

Nem kicsiny munkával, fiad halálával
  váltottál meg,
Kinek érdeméért most is szükségemet
  teljesíts meg!

Batsányi János: Búcsúvétel

Gr. Mniszech Mária Amália sírjánál,
                                  Duklán, 1787.

       `"Si non est idem virtutis et gloriae,
         qui vitae, terminus,
         vivet apud patrios exterosque in aevum."`

Nyúgodjál csendesen, dicsőség leánya!
Szép nemed fő dísze, legszebb ragyogványa!
Míg éltél, te valál hazád egy bálványa,
Mely védőjét vissza sírodon kívánja.

Mindent elkövettél, míg oltalmazhattad,
Míg reményednek egy súgárát láthattad; --
S minthogy veszedelmét el nem háríthattad,
Szabadságát fellyülélni nem akartad.

Jókai Mór: Anna keserve

/A Szigetvári vértanúk» című drámából/

Minden bánatnak van oltogató könyje,
Csak enyimnek nincsen!
Minden búhoz adott vigaszt, csupán engem
Feledt el az Isten.
Nem boldogtalan az, ki mondhatja másnak.
Milyen nagyon szenved;
Megfagyott fájdalom, meleg részvevésnek
Napfényén kienged.
Boldogok, kik félnek, a kik kedvesükért
Imádkozni bírnak:
És a kik gyászolnak, kik szerelmesüket
Átadták a sírnak,
A kik búcsút vesznek, hogy halni menjenek
Kik készülnek hozzá,
Hogy együtt haljanak, ajkaikon rebeg
Végső istenhozzád!

Dsida Jenő levele – Imbery Melindának

Kolozsvár, [1932.] aug. 12.

(…) Mikor hazamentem, féltizenegykor, nagy csillagok ragyogtak az égen, és én ott láttam a Te arcodat is a messze égen, mosolyogva, kedvesen. Azért  szólítottalak úgy ma, hogy Pici Csillag… És az is vagy. Az én örökre világító Pici Csillagom… (…)

1936. május

(…) Aztán drága kis szívem, ha jót akarsz, ne írj többet olyan csacsiságokat, hogy – ha el akarlak hagyni, meg a hosszas távollét stb. Könyörögve kérlek, ne írj többet ilyet! Hányszor kértelek már! Hinned, tudnod, érezned kell, hogy kimondhatatlanul, magamnál, életemnél jobban, forrón, egész lelkemmel és utolsó leheletemig szeretlek. Én nem játszom a szavakkal, én kiválasztottalak magamnak, és ezzel ezt az életkérdést befejezettnek tekintem. De ha még Te sem bízol, te sem hiszel, akkor ki bízzék, ki higgyen bennem? (…)

Bálint Sándor: Kultusznyomok Rozsnyó vidékén

Rozsnyó vidéke különös tanulságokkal tükrözi vissza a szentistváni magyar haza felvidéki sorsát és a legszínesebb változatosságban őrizte meg a magyar katolikus szellemtörténet stílusrétegeit: vallásos koráramlatok, jámborsági divatok, szerzetes kultuszok gazdag egyvelegét, napjainkig érvényesülő hatását /1/. Ezen a tájon végződött az árpádkori magyar gyepühatár, amelynek emlékezetét a monasztikus rendek több, részben már elenyészett monostora jelzi. Ezeknek a monostoroknak rendszere egyrészt a felvidéki szőlő- és gyümölcskultúra északi határát, másfelől pedig a magyarság középkori nyelvhatárát is mutatja.

    A jánosi bencés-apátság nyitja meg a sort, majd a XII. század derekán jóval északabbra alapították a Sajó egyik mellékvizének, a Csermosnya-pataknak völgyében a hárskúti ciszterci-apátságot, amely csak a hitújítás korában enyészett el, talán a Bebek-család szekularizációs fanatizmusa tette tönkre /2/. A néphagyomány a cisztercieknek tulajdonítja a Csermosnya szabályozását, a grangia-rendszer nyomait a környék helynevei (Almás, Körtvélyes, Jablonca, stb) őrzik. 

Darnay Kálmán: Zsuzsika gyűrűt cserél

– Csobánc története és legendái –

Tátika várának leányszobájában naphosszat ébren álmodott gersei Petheő Zsuzsika. Hamvas leányteste tűzlángokban égett, mióta solymászat közben, a Bándi-mezőn, Nádasdi Tamás szívük eljegyzéseként ujjára csúsztatta a karikagyűrűt. Frakszin nagyasszony fürkésző tekintete – leánya vallomása nélkül is – belelátott Zsuzsika lelkébe. Mert bizony valahogy elhalkult Tátika várkisasszonyának ajkán a csicsergő szó. Az esti alkonyat szellőjárása nyomán sokszor belerezgett a vágyakozó leánysóhaj a várkert levendula-illatába. Frakszin nagyasszonynak kedvére való volt a hatalmas Nádasdi Kristóf fiának, a fekete bég néven ismert vitézkedő Nádasdi Ferenc unokatestvérének, – Tamásnak közeledése. Nem is gondolt első pillanatban vérbeli rokonságukra, mely belegázolhat a fiatalok Isten előtt való egyesülésébe. Így várasszonyi vendéglátással fogadta Dolcsi István fővitézt, kivel Nádasdi Tamás – leánykérő levele kíséretében – acélláncot küldött Zsuzsikának.

Kiss Géza: Az ormánysági néphit köréből

Gyermekkoromból még emlékszem öregasszonyokra, akiknek egész lelkivilága a babona tengelye körül forgott. Ezek között voltak, akiktől a falu népe még haláluk után is félt, mert „rontó” hatalmat tulajdonított nekik. Ezeknek a „boszorkány”-oknak legtöbbje azonban nemcsak rontani, hanem betegségben javallni, gyógyítani is tudott. Mindez a „tudomány”, amit kilesni nagyon nehéz, sőt egyenesen lehetetlen volt, anyáról leányra szállt. Amit ebből a körből sikerült falumban (Kákics) és környékén összegyűjtenem, az alábbiakban adom, megjegyezvén, hogy ezeken a boszorkányos dolgokon a mai nemzedék már csak nevetni tud.

    Szilveszter-esti vödör víz. Szilveszter-estéjén hozz be egy vödör vizet vödröstől, abból az újesztendő reggelén önts vizet egy teknőbe, a teknőt a szoba közepén tedd a földre és vess bele egy darab piros almát és egy darab ezüstpénzt. Mielőtt egyetlen szót szólt volna egymáshoz, mosdjék bele az egész család – egész évben pirosak, fehérek és „firis”-ek lesznek.

Tömörkény István: Dankó Pista

A felsőtanyai meleg homokon termett egyszer egy barna gyerek. Szép vidék van ott kint a tanyákon, tág mezőségek, nagy puszták, amik fölött méltósággal halad át a nap.
Fehérvirágos akácok sorban állnak az utak mellett, rezgő nyárfa susog a tanyák előtt és lombos, öreg eperfák vetnek árnyékot az udvarokra. A mezők füvét belepi a harmat, a búza sárga kalásza hajlong és olajos magvát hullatja a napraforgó virág. A tanyák szép kék egén a vidám madár raja röpköd, éjjel pedig rejtelmesen suhan át rajta a daru. A közök homokjában csillog a macskaezüst(1), apró házak fehér kéményeiből kékes füst kavarog, megüli a semjék (2)vízállta helyét a vadlúd. Itt fürjek vannak, amott a napfényes messze keletről hoz üzenetet a gólya, köröskörül pedig magyar lakik mindenfelé, szegedi magyarok: e helyen termett egyszer egy barna gyerek és nyomában megtermett a magyar népdal abban a formában, ahogy az a Dankó muzsikájából hallatszik.

Thaly Kálmán: Túri György harci éneke

Zöldítsétek egek hamar az erdőket,
Hogy próbálhassuk már nyugodt fegyverünket.

Ellenségeinkre egyszer hogy kikeljünk,
Török pogányokkal vígan megütközzünk.

Deli Kortván béget kezünkbe kerítsük,
Délceg Mehemetet lovárul ökleljük.

Hiszen az magyarok mikoron kiütnek,
Pogány ellenségnek bátran szemben mennek,

Kik hamar előttök futnak vagy elesnek,
Magyar fegyverétül terítve feküsznek.

Kiss Menyhért: A hadiárva

Magyarok, tudjátok ki a hadiárva?
E véráztatta föld legbúsabb virága;
Kit, ha tüske tépi, sújtja a Nemezis,
Hiába sóhajtja: „Édesapám segíts!”
Nincs egy dobogó szív kísértetes éjbe,
Égő napsugártól, széltől, aki védje,
Nincs egy fejfa, melyre ráborulna sírva,
Idegen országban van megásva sírja,
Talán, hogy az árva könnyek meg ne leljék,
A szelek és felhők tudják csak a helyét…

Szávay Zoltán: Halott harcos jelentése

Hadúr! A földről küldöttek eléd,
Egész úton kiáltom már neved:
Hol Árpád népét átvezéreled,
Vereckén át kozákok jöttenek!

Kozák lovak taposták a füvet
A drága, szent Kárpáthegyoldalon,
És járt előttük izzó rémület
És járt utánuk füstös borzalom.

Láttuk: magyar falunkat ellepik,
S magyar patakból isznak friss vizet,
De megfizetünk emberül nekik,
Ahogy fizetni csak magyar fizet!

Szép Ernő: Levél magyar hadifogolyhoz

Barátom, ismerősöm vagy ismeretlenem, bajtársam, ki a végtelen Szibériában merengsz magad elé vagy viruló olasz szigeten hervadozol, kinek fáradt alakja és halvány arca jön elém, mint ködfátyolképen, tehozzád vágyakozom szólani, hátha ez írott szavak elhangzanak odáig. Hátha ez a neked tiltott honi újság valahogy a kezedbe kerülhet, talán a csomagoló papírosok közt, talán, mint leleményesen rejtett dugáru, mint valószínűtlen véletlen, mint csodákon át végződött fehér madár ereszkedett le tán elébed s te elolvashatod. Milyen jól eshetnek neked az újság nyomtatott betűi, melyekből Magyarország harangjai harangoznak s dal kél és sóhaj száll. Ugye milyen üdvös a szó, ugye milyen áldás a betű. Ugye milyen jóféle hang hallik szívedbe ebből a fekete nyomtatásból, amelyben valaki, aki se inged se gallérod, kérdez: hogy vagy?

Somló Sári: A mélységekből…

A mélységekből kiáltok!
A mélységekből – hová
Az Úristen igazságos
Büntetése sújt alá…

A mélységekből kiáltok –
S vádló harsogó szavam,
Hallja meg az aki fenn jár
S az is aki sírba van!

Vádolóm az őseimet!
Mert e vérrel vítt hazát
Vendégjogon – mindenféle
Idegennek adta át!

Vádolom szülő anyáink!
Mert az ősi faj helyett
Idegennel keveredve
Korcs nemzedék született…

Sinka István: Kicsi nép nagy bánattal

Egy hang a szlovákokhoz

Nézzetek erre... Ragyog a völgy!
Két út az útatok... Egyik a bánat
s fukar régi kövek... A másik:
ot,t ahol fák úsznak kék tükrin a Vágnak.
Úsznak, ringanak... s hazát lelve
jöhettek rajta énekelve.

Mert hova mennétek e nagy világon
másfele?... Kicsi nép nagy bánattal!
Sárga sziklák, aszu pityóka: ez lenne sorsotok,
s költőtök lelke is tört szárnyakkal
húllana le naponta... Jól gondold meg nép,
örök hegyi pásztor:
a Duna-Tájak kínja összekovácsol minket.

Rakovszky József: Üzenet a falon át

A szenvedés kemény kövéből
emelték börtönöm falát.
Kopogtatok, sóhajtozok
kietlen éjszakákon át.
Magam vagyok, mint bús halott
setét gödörbe’ lent,
s mint átokverte alvilág,
úgy hull reám a csend.
– Feleljetek vizes falak!
Kopogjatok szomszéd rabok!
Szólalj meg testvér odaát,
hisz én is rab magyar vagyok!

Kiáltok, s zeng a néma cella,
míg fenn a légben varjú száll.
Sok ifjú lét imitt-amott
elfogy, mint vékony gyertyaszál.