Az I. világháború Petőfije

Mikor a magyar szabadságharcot virágjában tiporták el a muszka csordák 1849-ben, akkor áldozatul esett a barbár tömegeknek a világszabadság költője Petőfi Sándor is. Petőfi volt az ébredő nemzet tettreserkentő lantosa, az ő tüzes költeménye a „Talpra magya”r ihlette meg az 1848-as márciusi ifjakat, akik vér nélkül vívták ki a magyar alkotmányt. A hazánkba betört orosz hordák felkoncolták, vagy a legújabb kutatások azt bizonyították, magukkal hurcolták Petőfit, aki a segesvári csata után nyomtalanul eltűnt. A nagy poéta legendás alakja lett a magyar népnek...

    Az első majd második nagy háborúnak is megvannak a maga lírikusai, a nemzet dalos csalogányai. Amit a nép érez, azt a poéták[nevesek vagy névtelenek] gyönyörű formába öntve megörökítik. Az igazi költő sorstársainak és nemzetének tolmácsa és nemcsak önkeservének panaszos muzsikusa. Az igazi poéta prófétája, lelkesítője, valóságos papja fajának, aki honfitársait a szépre, a jóra és igazra tanítja. Isteni adomány a költői ihlet, az írói tehetség, és aki ezt az áldott tehetséget nemesen használja, az nagy jótevője embertársainak. A Szózat havilap szerkesztőinek kezdeményezésére emlékévét 2016-2017-ben megünnepelt, és 2017. december 16-án Magyar Örökség díjasnak is választott Gyóni Géza mellett Szepessy László költő-tanár lettek számomra az I világháború harcaiban elhunyt magyar költők legnépszerűbbjei.

    Gyóni Géza az ostromlott Przemysl várából is repülőkkel küldte ki a kitűnő háborús verskötetét a következő sorokkal:

«Reménykedő magyaroknak
 Küldöm át a légen.
Reménykedő magyarokkal
A jó Isten légyen».

    A kötet ajánlása így hangzik: »Őrangyalomnak ajánlom, aki a gránátok földjén, orosz nyavalyák közt, észak vészes és hajszás éjszakáin, füstölgő falvakban, fagyban, sárban, ostromlott várban, hősök avatásán, árulók ítéletén és az életért vívott szent háborúnak ezer halálos szépségében és veszett nyomorúságában előttem és fölöttem járt s nem engedte, hogy e versek elvesszenek, hanem az ítélet Istenét kegyelemre síró akarattal kérte, hogy hazaérjenek és új életet hirdessenek«.

    *

    Szepessy László a fiatal magyaróvári tanár a magyar katolikus költők legjavából való volt. Nem a bűnös gerjedelmek, a lélekölő szenvedélyek megéneklője, írója volt, hanem a katolikus eszmények ihletett lantosa. A hit, a haza és a nép volt minden írásainak a tárgya. A magyar nemzet dicső múltjából, a keresztény hitéletből és a felfelé törekvő néposztályok nagy küzdelmeiből vette költeményeinek tárgyát. Szent Imre, szent László, szent Erzsébet, szent Margit voltak kedvenc témái. Isten anyjáról, a Liliomok Lilioma című kötetét írta, amely örökre kedves terméke marad a Mária-kultusznak. Erős demokratikus érzése volt és XIII: Leo pápa útmutatása nyomán szép versekben örökítette meg a munkásvilág küszködését a társadalmi és politikai egyenjogúsításért és a jobb sorsért. Az új Magyarország Petőfije volt ő. A mozgósításkor ő is bevonult népfelkelő hadnagynak. A szerbiai küzdelmekből hősiesen kivette a maga részét. Nemcsak mint tiszt volt kiváló, hanem mint népszónok is lelke lett csapatának. Köréje gyűltek katonái és ő lelkesen olvasta fel nekik katona verseit, amelyek külön kötetben is megjelentek «A virágos vonattól a vörös keresztesig» cím alatt. Még az előző tél, [1914.] folyamán megsebesült Szepessy, de felgyógyulva önként sietett vissza a csatamezőre.

    Másodszor az olasz harctérre került. Költői lelke új ihletet kapott az alpesi tájék szépségeitől. Ott künn a lövészárokban szebbnél-szebb hazafias és katonaverseket írt. A katonák leírták maguknak a költeményeket és kézről-kézre terjesztették a táborban. Sok szép egyházi ének, népdal és bakanóta szerzője volt Szepessy. Százakra megy azoknak az énekeknek a száma, amelyeket országszerte énekelnek tőle. Július utolsó napján, ott az olasz harctéren még felolvasta bajtársainak «A doberdói halálmezőn» című magasztos költeményét és másnap már ő is a halott hősök közé került. Emberi erőt meghaladó harcokat vívnak ott csapataink. Ezekről a csapatokról mondotta Boroevics hadvezér, hogy «a háború után az lesz a legnagyobb dicsőség, ha valaki azt mondhatja magáról, közvitéz voltam az Isonzónál». És Szepessy hadnagy csapata a legkiválóbbak közül való volt. Az ő lánglelkét bele tudta önteni a legénység szívébe is. Mikor az olasz gránátok jégesőnél sűrűbben hullottak állásainkba és mikor a talián gyalogság kétségbeesett rohamra indult, hogy a mieinket kiverje állásaiból, Szepessy László nem elégedett meg azzal, hogy puskatűzzel szorította vissza az ellenséget, hanem ellentámadást vezényelt. A bátor és vakmerő poéta-hadnagy a rajvonal élére ugrott és onnan biztatta a magyarokat:

    - Utánam, fiúk! Előre, magyarok! Ha Isten velünk, ki ellenünk!

    És a derék magyar katonák rohantak utána tűzbe, vészbe, veszedelembe... és szerencsésen vissza is verték az olasz támadást. A véres sziklákon azonban ott maradt a merész századparancsnok, Szepessy László. A hős költőt homlokon találta egy ellenséges golyó. A győztes század zokogva temette el rajongásig szeretett tisztjét, aki az emberszeretet és istenfélelem mintaképe volt ott a halálmezőkön is. Szép hitvese a legjobb férjet, kis árvái a legjobb apát, egyszerű édesanyja a legjobb fiút vesztették el benne. Szűkebb hazája Tolna megye népe úgy gyászolta, mintha minden háznál egy kiterített halott lett volna.

    A magyar hazafias irodalom, a katolikus társadalom, a tanárság nagy halottat gyászol. Harmincöt éves volt még csak. Mennyi sok szépet tervezett még. Mennyi sok szép magyar dal és költemény fakadt volna még gyönyörű lelkében!... És mindent megsemmisített egy buta olasz golyó. Nem igaz! Szepessy László a költő halhatatlan! Ő nem semmisülhet meg soha. Gondolatai, érzései, eszméi tovább élnek szép verseiben, mert aki életét eszmék szolgálatának szentelte és azt, amiért hevült, hősi halálával megpecsételte, az csak azt veszti, ami mulandó: a földi port; eszméit, érdemét áldják a jövendő századok. A mezőkön, a templomokban, a bölcsőknél és a kaszárnyákban, ahol éneklik dalaidat, az iskolákban, ahol szavalják verseidet - örökké élni fogsz, mint a «világháború Petőfije». A derék közkatonákról, A magyar közvitézekről írta a doberdói fennsíkon hősi halált halt hadnagy a következő hallhatatlan verset:

«A közlegény az, ki sárban,
Ködben, fagyban, hófuvásban,
Síri csendben, fergetegben,
Sivatagban, rengetegben
Áll a poszton rendületlen,
Támadja bár ezer ellen...
A közlegény az, ki harcban,
Legelső a rajvonalban;
Sortüzeknek céltáblája
Ki a sarat bátran állja
S ha meg eldől: legutolsó,
Kit eltakar hantkoporsó.
A közlegény vére ára,
Hogy itt ülsz a biztos házba
Sötét éji harcok vége,
Hogy rád süt a béke fénye.
Kalapot le hát előtte
És babért rá mindörökre,
Mert legszebb szó a földtekén,
Legnagyobb cím: a közlegény.»

    Aludj nyugodtan ott, az alpesi szurdok jeges sziklasírjába korán beköltözött lírikus társam, Szepessy László! A te rettenhetetlen lelked már felszállt oda, ahol nincs többé szükség a költők ábrándos képzelődésére. Elmentél oda, ahol minden szép, minden igaz és minden jó. Ennek az égi honvágynak a lantosa voltál itt az első nagy világégés pokla előtt e siralom-völgyben. Ezért nagyon szerethetett az Úristen, hogy olyan hamar felemelt magához…

-cspb-