Tóth Árpád: Invokáció Csokonai Vitéz Mihályhoz

Szép este volt. Éreztem: az utolsó
Ragyogó est! Egy csendes kerti lak
Sötéten állt már: nagy, komor koporsó
A bánatos és tiszta ég alatt:
Igen, az volt, a holt Nyár koporsója,
Vak, barna tömb; s a szőke hársak oldalt,
Melyek lombját az alkony meggyújtotta,
Mint sárga füstű fáklyák fellobogtak.

S ím, ezüst vígság csattant át a csenden:
Gyerekcsapat hancúrozott, körbeálltak;
Néztem, s lassan szívemre tódult minden,
Minden, ami egy csüggedt órán fájhat:
Oh, rendes élet! Gyerek! Feleség! –
Szívem! Mi kincsed van e dús világon?
Vergődő kis szerelmek, szerteszét
Gurult tervek, oh tépett ifjúságom!

Huszonhét esztendőm viszem batyumban,
Elfáradt vándor, céltalan úton,
Batyumban csupa lim-lom, ócska búm van,
Miért is hurcolom még, nem tudom,
S miért a versek, ez a fájó, éber
Ösztön: árulni halk bánatomat,
Mint cukros, fanyar fügét a kucséber? –
Így sírtam ott, a hűvös fák alatt.

S költőm! Akkor Te jutottál eszembe,
Te is nézted Debrecen fasor-rácsát,
Mint tömlöc-rácsot bús rab néz merengve,
S már nem is várja víg szabadulását.
Itt rejtegetted kínját életednek,
S itt éhezett szelíd lelked halálra,
Mert már nem ízlett, rossz ínyű betegnek,
A remény hamujában sült pogácsa…

S mégis, magányod csendes, hűs ölén,
– Mert a magány ád végső menhelyet:
Ez a préri, hol mint sötét bölény
Nagyhomlokú tűnődés lépeget,
Mély dzsungel, hol a vén boa constrictor,
A jóllakott bú, szívünkről lebágyad, –
Magányodban, betegen, árván, titkon,
Mégis maradt egy felpihegő vágyad:

Csokonaim! Halál pálmái árnyán,
Debrecen magány-prérijén bús farmer,
Mint ácsolgattad vágyad! Mit se várván,
Bús kedvtöltésül, lassan, türelemmel;
Épül-e össze valami belőle:
Nagy és egész mű? – rezignáltan lested:
Fő, hogy idejét az ember elölje,
S ki tudja? Tán boldog csoda is eshet!

Egy éneket kezdtél tervelni itt,
Hogy fájó életed beléfelejtsed,
A haza honfoglaló őseit
Álmodtad vissza, Árpád fejedelmet;
Ki elveszítéd sorsod tartományát,
Szerelmet, hitet, egészséget, mindent,
Feléd az unt lét tikkadt nyomorán át
A megnyert haza drága képe intett!

Oh, mester! Ím a késő famulus
Megért: ha minden más kötés laza,
Mi még a léthez fűzi ferde, bús
Mikrokozmoszunk: ő, a szent haza!
Túl csókon, könnyön, lázon és önzésen,
Túl önmagunkon, tisztult órák hozzák
Képét, magány s csönd, – s megindultan, szépen
Utolsó álmunk: a boldog Magyarország!

A magyar remény-korszak kezdetén
Így kezdtél új dalt, reménytelen költőm,
Mert ez a végső, szent virtus: szegény
Magyar költő, bár félholtan is, költsön:
Hátha a magyar Jövő szebben épül,
Ha szívünk vérét vakolatul venné:
Élénk bús szimbólummá ekként szépül,
A balladás Kőmíves Kelemenné!

Ezen merengtem én el akkor este,
S felszegte fejét szívemben a bánat,
S látott új eget s új földet, a messze
Jövőben látta dús, boldog hazámat!
S szóltam: Néki zengem énekem!
Néki áldozom koldus kincsem, híven,
E gyűszű könnyet: ifjú életem,
És e marék vért: eldobogó szívem!

Vemhes az idő új honfoglalással,
Költőm! Én is honszerzést dalolok,
Tán bús dal lesz, kevés fénnyel, sok árnnyal,
S hősöm tán gyönge lesz, mint én vagyok;
Tehozzád méltó hősül illett Árpád,
Enyém bukik, s tán én is félúton
Kidőlök, ám nincs vágyam élőbb, drágább,
Mint dalba sírni, ahogy épp tudom.

Csokonaim! Ne szálljon ez az ének,
Míg meg nem áldod. Eltűnődni jó,
Hogy, valahonnan, munkám áldva nézed:
Tiéd e csendes invokáció!
S most, ének, röppenj, úszó, halk monpolán!
Ívelj, ha tudsz, magasztos távolokba,
Bár szárnyaid közt búsan meghúzódván,
Egy vérző szív a kormányzó pilóta…