„Legeltessük az Úr nyáját”, szent X. Pius pápa antimodernista enciklikájának száztízéves évfordulójára emlékezve

X. Pius pápaSzáz évvel ezelőtt, 1907. szeptember 8-án adta ki a később szentté avatott X. Pius pápa Pascendi Dominici gregis [„Legeltessük az Úr nyáját”] kezdetű apostoli körlevelét, amelyben az általa modernistáknak nevezett katolikusok tévedéseit ítélte el. A modernizmust X. Pius egyértelműen tévtanként határozta tehát meg, és „comulatio omnium haeresium”-ként, vagyis „minden eretnekség gyűjtőmedencéjeként” ítélte el. Pius egyébként pápasága idejének jó részét a múlt századforduló filozófiai-egyházfegyelmi viszonyainak rendezésére fordította, s valóságos „keresztes hadjáratot” hirdetett a katolikus hitfelfogás és önértelmezés heterodoxiája ellen. Ennek nyomán később híressé [hírhedtté?!] vált az ún. antimodernista eskü – a klerikusi ordinációra jelentkezők kötelező egyházfegyelmi hittétele – vagy a Praestantia scripturae kezdetű motu proprio, amelyet az enciklikát követően, 1907. november 18-án adott ki, s amellyel a megátalkodott modernisták kiközösítését rendelte el.

    Már 1870-ben, az I. vatikáni zsinat atyái dogmatikai határozatban hittételként jelentették ki a természetes istenismeret léttényét [„Isten léte a természetes ész világánál elvileg minden ember, az emberi gondolkodás számára biztosan felismerhető”]. Ez a tétel a vallásos hit alapjainak modern értelemben vett racionalitását mondta ki, illetve megalapozottnak deklarálta a teológia igényét a valóságos hittudomány státusára. Abban a korban és szellemi kontextusban került sor erre, amelyben a modern idők meghatározó gondolkodói hajlamosak voltak tagadni vagy elítélni a vallásos eszmélkedés minden „avultnak” mondott formáját a korszerűségeszmény felé masírozó világban. A természettudományos kutatás fellendülése, a gépi nagyipar rohamos fejlődése, a nemzetállam-eszme kibontakozása mind a tradicionalizmusban egyre inkább megcsontosodó katolicizmus belső válságának előkészítőjeként értékelhető. A liberális és pozitivista gondolkodási áramlatok értékrendjében mindazok a motívumok, amelyek a katolikus identitás lényeges elemei voltak, nem jelentettek számottevő értéket. Nem csoda, hogy a századfordulóra sürgető igénnyé vált a világkatolicizmus önreflexiójában a hit tisztaságát megőrző, ugyanakkor a modernitás mércéje mellett is helytálló „bemutatkozás”, a tudományosság kritériumának mindenben megfelelő teológia. A századvégre így egyfajta szellemi szintézis körvonalai kezdtek kirajzolódni a katolikus gondolkodásban. E szintézis „az észt, amint kívánatos, a hittől szabatosan megkülönbözteti, e kettőt mégis barátságos összhangba hozza, mindkettő jogait megőrzi, s egyszersmind mindkettő méltóságát emeli” – olvasható XIII. Leó pápa Aeterni Patris kezdetű körlevelében [1879], amelynek tanúsága szerint a pápa egyértelműen Aquinói Tamás rendszerének felelevenítésétől várta a modern tudományosság világával való kiengesztelődést.

    E hosszas és szerteágazó szellemi változásfolyamat első fontos állomása épp az ún. modernista válság volt. Számos katolikus filozófus elégtelennek találta a neotomizmus által kínált „korszerűségkeretet”, szemére vetette a „tudományos objektivizmus” sterilitását, a keresztény meggyőződés személyességének feladását, illetve „a bölcseleti realizmus és intellektualizmus helyett [...] a hit személyes természetének, a keresztény ember érzelmi érintettségének kifejezésre juttatását követelte. Szinte már fordulat értékű volt, amikor M. Blondel 1893-ban elsőként fogalmazta meg, hogy a hit igazságának alapja nem a racionális, a »tudományos« beláthatóság, hanem az elfogadására irányuló személyes akarat, nem a megértő okosság, hanem a megvalósító cselekvés, ez az iránymódosítás pedig a korabeli katolikus gondolkodást kiemelte a késői pozitivista, evolucionista vagy az éppen születő logicista elméletek és természettudományos viták világából, és érvényességének körét a modern pszichologizmus és a kibontakozó életfilozófia régiójába helyezte át. A teológiai és bölcseleti modernizmus ezzel együtt kétféle eljárással is próbálkozott: miközben a hit személyes és intuitív természetének hangoztatásával ki akarta vonni a vallásos gondolkodás egész világát a tudomány, döntően a természettudomány bűvköréből, addig a hittartalmakat radikálisan alá is vetette – A. Loisy és követői módjára – a profán tudományok bíráló ítéletének, kritikai vizsgálatának.” (Horváth Pál)

    Hogy ezek a kísérletek nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, annak egyebek mellett épp a Pascendi Dominici gregis, illetve a római tanítóhivatal más határozott közbelépése az oka. A Pius-féle enciklikában véglegesnek szánt ítéletmondás olvasható a modernista nézetek felett. Mielőtt néhány jellemző idézetet kiragadnánk Szent X. Pius körleveléből, tekintsük át a dokumentum szerkezetét!

    A bevezető gondolatok elsősorban Péter utódának – a mindenkori pápának – a felelősségéről szólnak a hit tisztasága és az egység megőrzése fölött, illetőleg „bibliai megalapozás” olvasható a „hamisan szóló férfiakról” (ApCsel 20,30), a „hasztalan beszédűekről és hitegetőkről” (Tit 1,10), a „tévelygőkről és tévelyítőkről” [2Tim 3,13]. Az enciklika bevezetőjének alcímei sem leplezik a körlevél szerzőjének/szerzőinek érzelmi tendenciáját: „Rejtőzködő ellenségek: elvetemült újítók az egyház belsejében”, „A Jó Pásztor a báránybőrbe bújt farkasok, a modernisták ellen”.

    1.Az első rész a modernisták tanainak elemzését tűzi ki célul, [A modernista mint bölcselő; Az agnoszticizmus; A modernisták vitális immanenciája; Következmény: a vallástörténelem kiforgatása; Hogyan keletkeznek a dogmák a modernisták szerint; A modernista mint hívő; Az egyéni tapasztalás mint a vallási bizonyosság forrása; A hagyomány fogalmának szétrombolása a modernisták által; A hit és a tudomány közti kapcsolat a modernisták szerint; A hit a tudomány rabszolgája; A modernista mint teológus; A két fő elv: immanencia és szimbolizmus; Mivé lesznek az egyház, a dogmák, a szentségek és a szentelmények a modernisták tanításai alapján?; Az istentisztelet; A szentségek; A szent könyvek; Az egyház; Egyház és állam viszonya; Egyház és állam szétválasztása; A rendszer lényege: az evolúció; A modernista mint történész és kritikus; A kritika mint segédeszköz; E módszer alkalmazása a Szentírásra; A modernista mint apologéta; A modernista mint reformátor; Az első rész záradéka: A modernizmus foglalata minden eretnekségnek].

    2.A második rész a modernizmus okait taglalja, [Erkölcsi okok: kíváncsiság, kevélység; Értelmi okok: járatlanság a skolasztikus bölcseletben; A modernizmus terjesztése].

    3.A harmadik rész „az egyház parancsolt szigorú intézkedéseit” sorolja a modernizmus ellen, [A skolasztikus bölcselet mint a szent tudományok alapja; E szabályok végrehajtása; A püspökök kötelessége: a könyvek, lapok, gyűlések fölötti őrködés; Az egyház és a tudományos haladás].

     

     

    A „Pascendi Dominici gregis” kezdetű enciklikából, a modernisták tanításáról:

    [részletek]

    Rejtőzködő ellenségek: elvetemült újítók az Egyház belsejében

    Ami legkivált sürgeti, hogy haladék nélkül szóljunk, az, hogy ma már a tévelyek mestereit nem a bevallott ellenségek között kell keresnünk. Elrejtőznek – és ez igen élénk félelem és aggodalom oka – magának az Egyháznak a kebelében és szívében, s annál félelmetesebb ellenségek, minél kevésbé nyíltan azok. Mi, Tisztelendő Testvérek, világi katolikusok és – ami még elszomorítóbb – papok nagy számáról beszélünk, akik az Egyház iránti szeretet színe alatt, teljes híjával a komoly filozófiának és teológiának, ellenben velőkig áthatva a katolikusok ellenfeleinél fölszedett tévtan mérgével, megvetve minden szerénységet, az Egyház megújítóiként tolják előtérbe magukat, akik zárt falanxokban, merészen támadást intéznek mindaz ellen, ami a legszentebb Jézus Krisztus művében, nem tisztelve saját személyét sem, amelyet szentségtörő vakmerőséggel lealacsonyítanak az egyszerű és tiszta emberségig.

    Ezek a férfiak csodálkozhatnak azon, hogy mi őket az Egyház ellenségei közé sorozzuk. De valami alapon senki sem fog ezen csodálkozni, aki – mellőzve szándékait, amelyekről az ítélkezés Istennek van fönntartva – hajlandó megvizsgálni tanaikat és emezekhez mérten, beszéd- és cselekvésmódjukat. Ellenségei az Egyháznak, bizonyára azok, és ha azt mondjuk, hogy rosszabb ellenségei nincsenek, nem távolodunk el az igazságtól. Valóban nem kívülről, mint már megjegyeztük, hanem belülről dolgoznak a romlásán: ma a veszély szinte az Egyház belsejében és ereiben van: csapásaik annál biztosabbak, minél jobban tudják, hová kell sújtani. Vegyük hozzá, hogy nem az ágakra vagy a csemetékre vetették a fejszét, hanem magára a gyökérre, azaz a hitre és legmélyebb rostjaira. És ha egyszer elvágták a halhatatlan életnek ezt a gyökerét, igyekezni fognak a fertőző mérget beoltani az egész fába: nem lesz a katolikus hitnek egyetlen része sem, mely megmeneküljön kezüktől, egyetlen sem, ahol el ne kövessenek mindent a rombolásra. És amíg ezer meg ezer úton folytatják végzetes szándékukat, nincs semmi olyan alattomos, olyan álnok, mint taktikájuk: összeolvasztva magukban a racionalistát meg a katolikust, olyan rafinált ügyességgel teszik ezt, hogy könnyen megtévesztik a rosszul értesült szellemeket. Különben, vakmerőségüktől elkapatva, nincs az a következmény, amitől meghátrálnának, vagy éppen amit ne védelmeznének hangosan és makacsul. Ezzel jár – s e körülmény igen alkalmas a megtévesztésre – olyan élet, mely csupa tevékenység, különös kitartás és hév minden tanulmánynemben, s oly erkölcsök, melyek általában ajánlhatók szigorúságuk miatt. Végül – és ez, úgy látszik, a gyógyulás minden reményét elveszi – tanaik annyira megmételyezték lelküket, hogy emiatt megvetői lettek minden tekintélynek, türelmetlenek minden fék iránt: hamis lelkiismerettel dolgozva mindent elkövetnek, hogy az igazság iránti tiszta buzgalomnak tulajdonítsák azt, ami egyedül a makacsság és a kevélység munkája. Igaz, mi valamikor azt reméltük, hogy egy napon észre térnek; és ezért mi először szelíden bántunk velük, mint fiainkkal, majd szigorúan, végül – és igazán nehéz szívvel – nyilvánosan megdorgáltuk őket. Nem ismeretlen előttetek, Tisztelendő Testvérek, igyekezetünk meddősége: egy percre meghajtják fejüket, hogy tüstént annál gőgösebben emeljék föl.

     

    A Jó Pásztor a báránybőrbe bújt farkasok, a modernisták ellen

    Ó, hogyha csak róluk volna szó, mi talán hallgathatnánk: de a katolikus vallás, annak biztonsága forog kockán. Törjük meg hát a csendet, mely immár vétek volna. Itt az idő, hogy letépjük ezeknek az embereknek az álarcát, és a maguk mivoltában mutassuk meg őket az egész Egyháznak.

    És mivel a modernistáknak – általában így nevezik őket és sok joggal – egyik és valóban igen álnok taktikája az, hogy sohasem fejtik ki tanaikat módszeresen és a maguk egészében, hanem azokat némi tekintetben szétforgácsolják és itt-ott elszórják, ami miatt őket ingatagoknak és határozatlanoknak lehetne ítélni, amikor eszméik, éppen ellenkezőleg, teljesen megállapodottak és állandók, fontos, hogy itt és mindenekelőtt bemutassuk magukat e tanokat egy szempont alatt, és megmutassuk azt a logikai kapcsot, mely azokat egymással összeköti. Fönntartjuk magunknak azt, hogy azután megjelöljük a tévelyek okait, és előírjuk azon gyógyszereket, melyek alkalmasak a baj megszüntetésére.

     

    Első rész: A modernisták tanainak elemzése

    3. A modernista mint teológus, a két fő elv: immanencia és szimbolizmus

    Most már, Tisztelendő Testvérek, eljutottunk ahhoz, hogy teológiai szempontból tekintsük a modernistákat. Ez bonyolult munka, de röviden kell végezni vele. Arról van szó ugyanis, hogy a hitet kibékítsék a tudománnyal, mégpedig úgy, hogy az egyiket alávessék a másiknak. E tekintetben a modernista teológus ugyanazokat az elveket követi, amelyeket a bölcselőnél láttunk, s azokat a hívőre alkalmazza: ti. az immanencia és a szimbolizmus elveit. Így pedig a dolog vajmi egyszerű. A filozófus azt mondja, hogy a hit eredete immanens; ehhez a hívő hozzáadja, hogy ez az eredet Isten, ebből a teológus azt következteti, hogy Isten tehát immanens az emberben. Íme, a teológiai immanencia. Hasonlóképpen: a filozófus meg van győződve, hogy a hit tárgyának képzetei csak szimbolikusak; a hívő úgyszintén meg van győződve, hogy a hit tárgya Isten mint önmagában való (in se), ezt tehát a teológus így foglalja össze: az Isten valóságáról szóló képzetek szimbolikusak. Íme, a teológiai szimbolizmus.

    Ezek valóban igen nagy tévelyek, s hogy közülük minden egyes milyen veszélyes, az a következőkből ki fog derülni. Mert – hogy a szimbolizmussal kezdjük – miután a szimbólumok a tárgyra vonatkoztatva szimbólumok, a hívőre vonatkoztatva pedig eszközök, óvakodjék – mondják – a hívő attól, hogy a kelleténél jobban ragaszkodjék a formulához mint olyanhoz, hanem azt csakis annyiban használja föl, amennyiben az abszolút igazsághoz csatlakozik, amelyet az a formula egyaránt fedez és leleplez és kifejezni törekszik, anélkül hogy valaha utolérné. Hozzáteszik még, hogy e formulákat a hívő csak addig alkalmazza, amíg segítik őt, mert az ő előnyére, nem pedig terhére adattak: nem érintve természetesen azt a tiszteletet, mely társadalmi szempontból megilleti e formulákat, amelyeket a nyilvános Tanítóhivatal a köztudat kifejezésére alkalmasnak ítélt, s amíg ugyanez a Tanítóhivatal nem hoz más ítéletet.

    Hogy pedig az immanenciáról miként vélekednek a modernisták, azt nehéz 
kimutatni, mert véleményük nem egyezik meg. Vannak, akik abban keresik, hogy Isten mint tevékenység az ember lelkében van, inkább, mint maga az ember; ami, helyesen felfogva, nem kifogásolható. Mások abban keresik, hogy Istennek mint első oknak a tevékenysége egy a természetnek mint második oknak a tevékenységével, ami voltaképpen eltörli a természetfölötti rendet. Mások végül úgy magyarázzák, hogy a panteista felfogás gyanúját vonják magukra, ez pedig szorosan összefügg a többi tanaikkal.

    Az immanencia ezen elvéhez csatlakozik egy másik, amelyet az isteni permanencia elvének nevezhetünk: e kettő egymástól csak annyira különbözik, mint az egyéni tapasztalás a hagyomány által közvetített tapasztalástól.

    Egy példa megvilágítja a tárgyat, s vegyük ezt a példát az Egyházról meg a szentségekről. Távolról sem kell hinni – mondják –, hogy az Egyházat meg a szentségeket maga Krisztus alapította. Ezt tiltja az agnoszticizmus, amely Krisztusban nem lát mást, csak embert, akinek vallásos tudata – csakúgy, mint más emberé – lassanként alakult ki; tiltja az immanencia törvénye, amely megveti az úgynevezett külső befolyásokat; hasonlóképpen tiltja az evolúció törvénye, amely a csíra fejlődéséhez időt és egymás utáni föltételek bizonyos sorát követeli, tiltja végül a történelem, amely kimutatja, hogy valójában ilyen volt a dolgok menete. Ám azért fönn kell tartani, hogy az Egyházat meg a szentségeket közvetve Krisztus alapította. De hogyan? Azt állítják, hogy minden keresztény öntudata valahogyan benne foglaltatott Krisztus öntudatában, miként a magban a növény. Minthogy pedig a rügy a mag életét éli, azt kell mondani, hogy minden keresztény a Krisztus életét éli. Ám a Krisztus élete a hit szerint isteni: tehát ilyen a keresztények élete is. Ha pedig ez az élet az idők folyamán létrehívta az Egyházat és a szentségeket, teljes joggal mondhatjuk, hogy az eredet Krisztustól indul ki, és így isteni. Ugyanígy bizonyítják a szent iratok és a dogmák isteni jellegét is. [...]

     

    A rendszer lényege: az evolúció

    Hogy most már a hitről s annak különféle hajtásairól szóló egész anyagot kimerítsük, hátra van, Tisztelendő Testvérek, hogy legvégül meghallgassuk a modernistáknak e kettő magyarázatára vonatkozó szabályait. Itt az általános elvük ez: egy élő vallásban semmi sem változhatatlan, tehát ezért a vallás változtatandó. Innen mennek át ahhoz, ami tanításuknak mintegy fő pontja, ti. a fejlődéshez. A dogma tehát, az Egyház, a szent dolgok kultusza, az általunk szentként tisztelt könyvek, sőt maga a hit is – hacsak nem akarjuk, hogy kihaljanak – köteles engedelmeskedni az evolúció, a fejlődés törvényének. És ezen nem is csodálkozhatunk, ha szem előtt tartjuk azt, hogy mit tanítanak erről egyes modernisták. Fölvéve tehát a fejlődés törvényét, a fejlődési folyamatot a modernistáknál így találjuk leírva. Kezdjük a hittel. A hitnek – mondják – elsődleges formája rudimentáris és közös volt minden embernél, merthogy az magából az emberek természetéből és életéből keletkezett. A vitális evolúció hozott haladást, mégpedig nem a külső, járulékos formák újdonságával, hanem a vallásos érzésnek az öntudatba való jutásával.

    A haladás maga pedig kétféle úton ment végbe: először negatíve, minden idegen – értsd: családi és nemzeti – elem kiküszöbölésével, azután pozitíve, az intellektív és morális ember tökéletesítésével, ahonnan az isteninek a fogalma bővebben és világosabban s a vallásos érzés finomabban került ki. A hit haladása pedig ugyanazon okoknak tulajdonítható, mint amelyeket föntebb fölhoztunk a hit eredetének magyarázatára.

    Ezekhez azonban hozzá kell venni némely rendkívüli embereket, akiket mi prófétáknak nevezünk, és akik között a legkiválóbb Krisztus volt: egyrészt mivel életükben és beszédeikben volt valami titokzatos, másrészt mivel új, addig nem ismert tapasztalatokkal bírtak, amelyek megfeleltek a saját koruk vallásos szükségleteinek.

    A dogma haladása pedig leginkább abból származik, hogy a hitnek akadályokat kell leküzdeni, ellenségeket legyőzni, ellentmondásokat elhárítani. Vegyük hozzá ehhez az örökös törekvést annak mélyebb kikutatására, amit a hit titkai tartalmaznak. Hogy más példákat mellőzzünk, ez történt Krisztussal, akiben az az isteni jelleg, amelyet a hit megengedett, lépésenként és fokozatosan addig nőtt, hogy őt végül Istennek tekintették.

    Az istentisztelet fejlődésének fő tényezője az a szükséglet, hogy a népek erkölcseihez és hagyományaihoz alkalmazkodjék, meg az, hogy fölhasználja azt a hatást, amelyet bizonyos cselekvések a megszokás folytán nyertek.

    Végül az Egyház a fejlődés okán lesz arra kényszerülve, hogy a történelmi feltételekkel és a polgári kormány aktuális formáival szükségszerűen kibéküljön.

    Így beszélnek a modernisták az egyes pontokról. Mielőtt tovább mennénk, óhajtanók, hogy jól jegyeztessék meg az a szükségképpeniségről (kényszerítésekről) vagy mint általában nevezik: szükségletekről szóló tan, mert – azon túl, amit már láttunk – ez mintegy alapja, talpköve annak a hírhedt módszernek, amelyet történelminek neveznek.

    A fejlődés tanában, amelynél most állunk, megjegyzendő még az, hogy a szükségképpeniség vagy a szükségletek a fejlődésre sarkallnak, a pusztán ezekkel létrejött fejlődés – könnyen áthágván a hagyomány határait – következőleg elszakadva az elsődleges vitális elvtől, inkább a romlásra, mint a haladásra vezetne. Ezért – jobban követve a modernisták észjárását – azt mondhatjuk, hogy a fejlődés két erő összeütközéséből jön létre, melyek közül egyik a haladás felé vezet, másik a konzervativizmushoz húz. A konzervatív erő az Egyházban él és a hagyományban foglaltatik. Ezt pedig képviseli a vallásos tekintély, mind jogszerűen, mert a tekintély természetével jár a hagyomány óvása, mind ténylegesen, mivel a tekintély – távol állva az élet változásaitól – a haladásra ösztönző indítékoktól nem vagy alig sürgettetik. Ezzel szemben a haladásra buzdító és a belső szükségleteknek megfelelő erő az egyesek öntudatában rejlik és lüktet, kivált azokéban, akik – mint mondják – közelebbről és mélyebben érintkeznek az élettel. […]

     

    Harmadik rész: Az Egyház parancsolt szigorú intézkedései 
a modernizmus ellen

    A püspökök kötelessége: a könyvek, lapok, gyűlések fölötti őrködés

    Hasonlóképpen kötelessége a püspököknek, hogy a modernista szellemű s azt terjesztő iratoknak, ha kiadattak, eltiltani az olvasását, ha még nem adattak ki, eltiltani a kiadását. Továbbá semmi ilynemű könyv, napilap, folyóirat ne bocsáttassék be se a szemináriumi ifjak, se az egyetemi hallgatók közé: mert ezek nem kevésbé ártalmasak, mint az erkölcsellenes iratok, sőt annyival inkább, mert a keresztény élet forrását fertőzik meg.

    Ugyanígy bírálandók el némely katolikus írók művei, akik különben nem rossz szándékúak, de járatlanok lévén a teológiai tanulmányokban és újabb filozófiai képzettséggel bírva, emezt a hittel törekednek kiegyeztetni és ezáltal, amint mondják, a hitnek használni. Ezek a művek, mivel szerzőik neve és híre miatt nem adnak okot a félelemre, annál több veszélyt rejtenek magukban, mert lassanként a modernizmus felé terelik az olvasót.

    Hogy nektek, Tisztelendő Testvérek, ily fontos kérdésben általános szabályt adjunk: ha bármelyiktek egyházmegyéjében olvasásra veszélyes könyvek adatnak ki, erélyesen törekedjetek arra, hogy ezek száműzessenek, s ha kell, ünnepélyes tilalommal is éljetek. Mert igaz, hogy az Apostoli Szentszék mindent elkövet ezen iratok kiirtására, de számuk már akkorára nőtt, hogy alig van elég erőnk mindegyik elbírálására. Ennek következménye, hogy néha későn jő az orvosság, mikor már a baj elharapódzott a hosszas halogatás miatt. Kívánjuk tehát, hogy az egyházi elöljárók, félretéve minden félelmet, minden testi okosságot, nem ügyelve a gonoszok kiabálására, szelíden, de állhatatosan teljesítsék kötelességüket megemlékezvén arról, amit XIII. Leó Officiorum című apostoli konstitúciójában előírt: „Az ordináriusok, úgy is mint a Szentszék delegátusai, igyekezzenek az egyházmegyéikben kiadott vagy elterjedt ártalmas könyveket és más iratokat eltiltani és a hívők kezéből eltávolítani.” Ezen igék szerint ez nemcsak joguk, hanem kötelességük is. És senki se higgye, hogy teljesítette ezt a kötelességét, ha egy vagy két könyvet följelentett nekünk, míg jóval több mást terjedni és forgalomban hagy.

    Az se tartson vissza titeket, Tisztelendő Testvérek, ha történetesen valamelyik szerző másutt megszerezte könyvére az imprimaturt: mert ez először hamisított lehet, másodszor hanyagságból s túlságos kegyből adatott és a szerző részéről túlságos bizalommal fogadtatott, amely utóbbi eset olykor előfordul a szerzetesrendekben. Megesik, hogy amint ugyanaz az eledel nem való mindenkinek, úgy némely könyvek is, melyek egyik helyen ártalmatlanok, másutt a körülmények miatt ártalmasak lehetnek. Ha tehát egy püspök, a hozzáértők véleményének meghallgatása után, ily könyveket is elítélendőnek talál a saját egyházmegyéjében, mi erre megadjuk neki a hatalmat, sőt azt kötelességévé is tesszük.

    Mindenesetre illendően kell intézni az ügyet, az eltiltást, ha ez elég, a papságra szorítva; ám a katolikus könyvárusokra mindenkor áll az a szabály, hogy a püspöktől elítélt könyveket nem szabad eladni. És ha már erre a tárgyra tértünk, vigyázzanak a püspökök, nehogy a könyvárusok nyereségvágyból rosszul sáfárkodjanak: mert némelyiknek könyvjegyzékében a modernisták művei áradozva s nem kis dicsérettel ajánltatnak. Ezeket, ha vonakodnak engedelmeskedni, a püspökök előzetes intés után ne habozzanak megfosztani a „katolikus könyvkereskedő” címtől: hasonlóképp s annál több joggal, ha püspöki könyvárusok; akiket pedig a „pápai könyvkereskedő” cím ékesít, azokat jelentsék fel az Apostoli Szentszéknek.

    Végül mindenkinek emlékezetébe idézzük azt, amit az említett Officiorum című konstitúció XXVI. cikkelye tartalmaz: „Mindazok, akik apostoli engedélyt kaptak tiltott könyvek olvasására és megtartására, azért nem olvashatnak s tarthatnak meg bármely, a helyi ordináriusoktól elítélt könyvet vagy lapot, hacsak az apostoli engedélyben nyomatékosan ki nincs tüntetve, hogy szabad bárkitől kárhoztatott könyveket olvasniok vagy megtartaniok.”

    IV. Ám nem elég a rossz könyvek olvasását és eladását megakadályozni, meg kell tiltani a kiadásukat is. Azért a püspökök a legnagyobb szigorúsággal adják csak meg a kiadási engedélyt. Minthogy az Officiorum című konstitúció szerint igen sok az olyan könyv, amelynek kiadására engedélyt kérnek a püspöktől, s minthogy a püspök maga nem vizsgálhatja meg előzetesen mindegyiket, némely egyházmegyében elegendő számú cenzort rendelnek ki a könyvek megvizsgálására. Ezt a cenzori intézményt nagyon dicsérjük, és nemcsak ajánljuk, hanem egyenesen előírjuk, hogy azt minden egyházmegyében vezessék be. Legyenek tehát minden püspöki udvarban hivatalos cenzorok, akik a kiadandó műveket megvizsgálják, és ezek mind a világi, mind a szerzetes-klérusból választassanak, korban, képzettségben, bölcsességben kiválók legyenek, s a tanok jóváhagyásában vagy elítélésében biztos középúton haladjanak. Rájuk bízassék azon iratok megvizsgálása, amelyek kiadásához az idézett konstitúció XLI. és XLII. cikkelye értelmében engedélyre van szükség. A cenzor véleményét írásban közölje. Ha ez kedvező, a püspök megadja a kiadási engedélyt „Imprimatur” szóval, mely elé azonban odateendő a „Nihil obstat” formula, a cenzor nevével együtt. A római kúrián, csakúgy, mint a többin, hivatalos cenzorok nevezendők ki. Ezeket Rómában a bíboros vikárius meghallgatása után s magának a pápának beleegyezésével és jóváhagyásával a Vatikán háznagya nevezi ki. Az ő feladata lesz minden egyes bírálatra szánt mű cenzorát kijelölni. A kiadási engedély ugyancsak a háznagy által adatik meg, valamint a pápai bíboros vikárius által vagy ennek helyettese által, a cenzor jóváhagyó formulájának – mint mondtuk – előrebocsátásával s a cenzor nevének hozzátételével. Csak rendkívüli és ritka esetekben, a püspök bölcs ítéletéből lehet a cenzor nevét mellőzni. A szerzők a cenzor nevét sohase tudják meg, mielőtt ez kedvező véleményt nem adott, azért, hogy a cenzor ne legyen esetleg zaklatásoknak kitéve, mialatt ez iratokat vizsgálja, vagy ha a kiadást nem javallaná. Cenzorok szerzetesrendekből sohase választassanak anélkül, hogy előzetesen és titokban meg nem hallgattatott a tartományi főnöknek, illetve Rómában a generálisnak véleménye, aki is a jelöltnek erkölcséről, tudományáról és tanultságáról lelkiismerete szerint köteles tanúságot tenni. A szerzetesrendek főnökeit figyelmeztetjük azon fontos kötelességükre, hogy sohase engedjék meg alantasaiknak, hogy valamit nyomdába adjanak, mielőtt maguk és az ordináriusok erre engedélyt nem adtak. Végezetül megjegyezzük és kijelentjük, hogy a cenzori cím, mellyel valaki fölruháztatik, nem használható föl a saját egyéni véleményeinek támogatására, s annak e tekintetben semmi értéke sincs.

    Ezeket általánosságban elmondván, nevezetesen annak szorosabb megtartását írjuk elő, amit az Officiorum konstitúció XLII. cikkelyének ezen igéi tartalmaznak: „Világi papoknak tilos az ordináriusok előzetes engedelme nélkül napilapok vagy időszaki lapok szerkesztését elvállalni.” Akik ezzel az engedelemmel visszaélnek, attól előzetes intés után megfosztandók. Ami azokat a papokat illeti, akik úgynevezett levelezők vagy munkatársak, mivel gyakran előfordul, hogy ezek a modernizmustól megmételyezett cikkeket közölnek a napilapokban vagy folyóiratokban, vigyázzanak rájuk a püspökök, nehogy hibázzanak, s ha hibáztak, intsék meg, esetleg az írástól tiltsák el őket. Ugyancsak komolyan intjük a szerzetesrendek főnökeit, hogy résen álljanak: ha elhanyagolnák kötelességüket, a püspökök mint a pápa képviselői teljesítsék azt. Katolikusoktól szerkesztett napilapoknak s folyóiratoknak, amennyiben lehetséges, legyen kijelölt cenzoruk. Ennek kötelessége lesz minden egyes lapot vagy könyvet a kiadása után tüzetesen átolvasni, ha valamit bennük veszélyesnek talál, azt tüstént javíttassa ki. Ugyanez legyen a püspökök kötelessége, még ha a cenzor kedvezően ítélt volna is.

    In: Korunk, 2007 decembere, Jakabffy Tamás

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf