Jakab Ödön: Boldog katonák

Míg vérezünk messze földön, sok csatán,
Bíz’ itthon is kuruc dolgok folynak ám:
Bezajongva az utcákat, tereket,
Háborúsdit játszanak a gyerekek.

Csatáinkat a hír addig mesélte:
Talpra állott a sok apró legényke.
S mind felcsapott katonának, hadd lássák,
Hogy mit tud a magyar ember, ha bántják!

Csattognak is a fakardok, fapuskák,
Víg honvédek űzik, törik a muszkát,
Nem kímélik, nincs kegyelem számára!
Nagy a harc, de még nagyobb a lármája!

Ablakomból úgy elnézem őket ott,
Játékunkon magam is elmulatok,
Jó kedvükbe beléolvad a lelkem,
S a keserű valóságot felejtem.

Rajta, rajta, kis barátim, katonák!
Csak verjétek az ellenség táborát!
Mulassatok, örvendjetek gondtalan,
Másnak úgyis annyi búja, gondja van!

Csak ti vagytok az igazi boldogok,
Ez a tavasz csak tinektek mosolyog,
Nektek virul a bimbó, ha kifeslett,
Nektek szól a madárdal, csak tinektek!

A jó Isten csak titeket szeret úgy,
Hogy minden szép nektek, amit keze nyújt,
S az életből, ha elborul, ha derül,
Egy kis öröm nektek mindig kikerül.

Szörnyű csaták emésztik a népeket,
Számlálhatlan temetik az életet,
Gyász, pusztítás sírja be a világot,
S te ebből is szép játékot csináltok!

Szép játékot csináltok ti mindenből,
Letörlitek a szomorút mindenről.
S mely másnak csak bút, félszet visz magával:
Játszni tudtok magával a – halállal!