Kosztolányi Dezső: Ének Virág Benedekről

Jaj, hogy szerettem volna élni régen.
Vén századok bús mélyein, korábban,
mikor a lélek nyílt, a jóság s nem ma,
a buta „modern technika” korában.
Otthontalan bolyongok, hazavágyván,
és sírva vágyom vissza, ami volt már,
akkor a szemek föl az égre néztek,
s úgy állt a szív, mint liliomos oltár.
Az emberek akkor meghaltak őszen,
mosolyogván az asszú, édes őszben,
szívükbe hordták az örök szerelmet,
s mindég holdfényben mondták, hogy: szeretlek.

Jó emberek között folyt volna éltem,
tán itt, ahol most élek észrevétlen,
köröttem – esős vízfestmény – Tabán,
nyugodt lennék, vagy boldog is talán.
Ülnék otthon az ablakmélyedésben,
sétálnék egy-egy régimódi, halvány
leánnyal a haldokló némaságban,
vagy bogarásznék a Gellérthegy alján,
és új boron, mikor habos a rámpás –
kapukulcs a kezemben, kézilámpás –
korhely árnyékomat nyomomba húzván
mennék haza, a kormos süket utcán.
Aztán csak várni – az élet elröppen –
Horátius-t olvasni esti ködben,
álmodni mélyen és álmodni resten,
s télen táncolni, túl, a kicsi Pesten.
Ma, hogy a föld vérünk, könnyünket issza,
szeretnék futni: vissza, vissza, vissza.

Itt a szomszédomban, az ordas hegyek közt
a „szent öreg” élt, Virág Benedek.
Kovakő gyújtotta meg a gyertyát,
s lúdtollal körmölt magyar éneket.
Akkor sem ismerték nálunk a költőt,
futó, szegény vad, elbújt reszketeg,
görcsös szókat gyalulva gyúlt szemekkel,
tág pupillával nézte az eget.
Sokszor megállok most, hol ő lakott rég,
s alázatosan és magamba szálló
lélekkel kérdem, mi maradt belőle?
Egy kis küszöb, s egy villamos-megálló.
De én gyakran elmentem volna hozzá,
hogy lelkemet szava beharmatozná,
piruló arccal néztem volna rája,
hogy mit mond papos és szigorú szája,
lobogó nyakkendővel és kalandos
fürtökkel, én, az ifjú-ósdi lantos
olvastam volna neki órahosszat,
versekbe szedve a hazát, az Aether-t
és írtam volna Daphnis-ról, Chloé-ról,
s „Magyar Jövőnkről” vagy száz hexametert.
Ő még bólintott volna a homályon,
s én lehajoltam volna, hogy megáldjon.

Zsinóros, régi attilát viselt még,
ráncos kezű és prédikáló bölcs volt,
szobája, mint agg papok szobája,
a szekrényében égett bor s gyümölcs volt:
és dicsérvén a poézis hatalmát
átnyújtott volna versemért egy almát.