Petri Mór: Harcok

Én ideálokért csatáztam
Nem futván önző cél után
S a pályát verítékkel törvén
Míg csüggtem az ég tiszta tükrén:
Nyilaitok zúgtak reám.

Nem volt más fegyverem, csak zászlóm,
Mely fönnlobogott magasan,
De zúghatott vihar köröttem:
Szállott szívem a vészbe könnyen,
Mert tudta, hogy szent célja van.

S a sziklák, szakadékok mentén
Jó csillagom előre vitt.
Utat jelölt az éjtszakában.
Egy hű kéz a nehéz órákban
Oldá fel lelkem szárnyait.

Egy hű kéz a méltatlanul vert
Sebekre rózsákat dobált.
És újra, újra csüggedetlen
Új harcokra fölvértezetten
Hitemmel megyek én tovább.

Egyetértés 1905. nov. 12. szám

Vályi Nagy Géza: Trianon után

Rútul rászedték, csúful meggyalázták,
Békóba verték, két szemét kiásták.
S most megcsonkítva, véresen, vakon
Ott fekszik némán a ravatalon.

Szívünkben gyász, az ajkunkon sóhaj:
Ezt nyerte hát a hős, dicső magyar,
Az égbenyúló, szálas, büszke tölgy,
Ki villámsujtva föld sarába dőlt!?

Örök Isten! Óh hányszor volt ez így már,
Hogy ott járt Néped a megásott sírnál!?
Bosszuló balsors, hányszor verte meg,
E felfeszített, koldus nemzetet!?

S koporsajából óh! hányszor kiszállt!?
Legyőzve bátran pusztulást, halált.
Megtartá őt az örökéltető,
Szilárd magyar hit s magyar őserő!

Nagy Gáspár: Ők már kivárják

/fohász a temetetlen halottakért és a jeltelen sírokban várakozó vértanúkért/

Ők már kivárják
ott a föld alatt
hűségesen simul
homok agyag – és
nápolyiként a
megtört deszkaprés
nyelvük helyére hull
akár a kés
s fölvérzi utolsó szavuk
mihez alig volt joguk
itt hol végórán szólni is
rebellió; fényes tüntetés –
és kinő szájukból
rettenet virág
sírjukat ott keresd
VILÁG! – s ha vak rá?

Szőnyi Gyula: Golgotán

Krisztust keresztre feszítő gazok,
Hamis pénzért áruló júdások.
Miként hull hetedíziglen ismét
Isten és népek átkai rátok.

Nemzetünk keresztje a golgotán,
S ott sirató gyermekek, asszonyok.
Vér és víz hull áldott szent testéből.
S a megfeszítőjei ti voltatok.

Néktek nem kell a Betlehemi csillag,
Csak a vörös, istentelen átok,
Hol rabolni és gyilkolni lehet,
Ott az átkozott odú tanyátok.

Bárányra leső éhes farkasok.
Krisztus nyáját felfalni készülnek.
A pogány áldozat oltárára
Naponta újabb keresztek dőlnek.

Tamási Lajos: Egy körúti sírkeresztre

Már holtunkban ki győz le minket?
Sír az idő, rajtunk tanul,
s őrzi megdermedt könnyeinket
hallgatva, mocsoktalanul.
Nevünkre most a szégyent hordják,
de tudjuk, boldogtalanul,
bennünk dobogtál, Magyarország.

Bennünk sugárzott meggyötörve
de mégis tisztán az a vágy,
hogy hozzunk kedvet már e földre
s a munkásnak igaz hazát,
ahol gondját-gondjába öltve
a munka boldog templomát
karunk és elménk felköszöntse.

Benjámin László: Elesettek

Lánctalpakon, egyenruhában jön a HALÁL értetek.
Szerelem, munka, remény, jó és rossz már tőletek elvétetett.
De már emléketekről is vesztik el a becsületet.

Élők és holtak: fosztogatónak Titeket gyaláz, aki
Ezt a szomorú országot utolsó kincseitől akarja megfosztani.
Hát jöjjön a lánctalpas Hatalom! Szívünket fossza ki!

Ágyúszó, könnyűzene búcsúztatja az elesetteket, nem sírás.
Mi lesz velünk? Már csak a sírban van a szabadulás?
Nincs felelet. Csak a vér van, csak a gyász.

Irodalmi Újság, 1956. november 2.

Buda Ferenc: Rend

Hazánk zúzott szívén a vér
hűlő patakban omlik, alvad.
Rőtcsillagos, komor, kövér
tankok teremtenek nyugalmat.

Törik a csend, szilánkja pattan,
füstölve száll a pillanatban.

Húsunk emésztő gyilkos hordák
Minden erőnket megrabolták.

Kezünkben fegyver, s jóremény
csak halottaink hűlt szemén.

Czipott György: Augusztussirató

1

Rezeg fürtös, vajsárga fény.
Cserépgerincen piperkőc szarka
karmon szökdell, sután.
Iramul, káromlást csereg.
Kábán terül a délután.
Ház súlyatlan úszik, mereng,
csöndet tócsáll két rézsút sarka.
Horgonya cingár remény.

Fohász karistol kotorék eget,
sűrűdik, varjúlomposan repül,
kozmás siratót kántálva károg.
Kincstérképkaviccsá dermed idő.
Csillagvér fönn fátylon szivárog,
homokkámáll, korhad a kő.
Édenkert kócos diófává lényegül,
férges burkokba vajúdik életet.

Nagy László: A város címere

Mert a méhek a húsra dongnak
s döglegyek dörmögve a szőlőt eszik:
eljön a fekete katona.

Mert a rikító polyvák alatt,
patinás kupolák alatt is
kan-kofa támadt annyi,
hogy röhög a föld
s mert a kofákra hallgat a sors is:
eljön a fekete katona.

Mert a fekete vitorla
már a Balatonnak nagyon hiányzik,
s hegyek és fenyvesek
fehér holtakért, holtak szagáért
süvöltve zsolozsmáznak,
mert e megőrlő Bakonynak
bujdosó szerelmünk sose elég:
eljön a fekete katona.

Agyagfalvi Hegyi István: Önmagamhoz

Hozzám simult a kislányom:
„Mondja csak, édes apukám,
mindegyikünkhöz írt már verset,
magához mért nem írt csupán?”

Elmosolyodtam s eltűnődtem…
Magamhoz írjak? Kis bohó!
Olyan ez, mintha azt kérdeznéd:
mért nem az égre hull a hó?

Mért nem süt a nap önmagára
és mindig másra mért ragyog?
Nézz föl… mind egymásra szitálnak
ezüstpört fönn a csillagok!

Mi vagyok én?… Egy régi lámpa.
Nehezen pislog, fénye gyér,
de látod, látod, kis leánykám,
a szívetekig még elér!

Erdélyi János: Vörösmarty halálakor

Csak azt lássam-e, hogy a magyar költőnek
Ha élni küzdelem, meghalni szerencse,
Hogy akkor adózunk díjjal a dicsőnek,
Midőn kivirult már sírja nefelejcse?

Csak azt lássam-e, hogy az első fájdalom
Birja fölhevítni fagyos kebelünket;
Hogy egy szemfödél az országos jutalom;
S csak a végtisztesség rázhat fel bennünket? -

Tán nincs is erőnk az élőnek örűlni?
Lám az életből mily szépen kitanultunk!
S jövünk a nagy ember sírján lelkesülni.
Midőn érzelminkkel már-már elavultunk!

Mit jártok ott búval, panaszos kebellel
Ti, kiket nem illet a férfias bánat.
Menjetek feküdni és kelni korán fel:
Szép a napkelet is, nemcsak a napszállat.

Lendvai István: Zrínyi

Zord éjszakáimon, mikor csillagtalan
sötétlik a magános Vár, s a mély Tabán,
konok társalkodóm a szurokhajú Bán.

Beszédünk szörnyű. Hallgatásunk nagy, nehéz.
Szemünkben láz. Szavunkban átok, őrület.
S tanácstalan talál az ólmos szürkület.

A költő sírdogál, a bán káromkodik.
Húrja dermedt a lant, marokba tört a kard.
És minden szolganép bánthatja a magyart.

Pilinszky János: Utószó

                    Pierre Emmanuelnek

Emlékszel még? Az arcokon.
Emlékszel még? Az üres árok.
Emlékszel még? Csorog alá.
Emlékszel még? A napon állok.

A Paris Journalt olvasod.
Tél van azóta, téli éjjel.
Megterítesz a közelemben,
megágyazol a holdsütésben.

Lélegzet nélkül vetkezel
éjszakáján a puszta háznak.
Inged, ruhád leengeded.
Mezítelen sírkő a hátad.

Boldogtalan erejű kép.
Van itt valaki?
                        Éber álom:
ítélet nélkül átkelek
a tükrök mélyén heverő szobákon.

Vörösmarty Mihály: Kisfaludy Károly sírjára

Kisfaludyt ne keresd e keskeny sírban, oh honfi!
S a rövid élet után holtnak örökre ne véld;
Itt csak elomlandó tetemit jelölték ki baráti:
Fenn van időt múló szelleme műveiben.

Radnóti Miklós levele – Gyarmati Fanninak

1932. május 5. csütörtök

Mindenségem Drága: ma ünnep van, de bementem az egyetemre, azt hittem, levelet kapok tőled, de nem jött. Jóságom Édes, tegnap este akartam írni neked, de nem tudtam. Egy verset írtam, aztán csak veled voltam kicsi Gyönyörűm, két óráig ébren és beszélgettem veled Drága a huszonhárom évemről. Tudod kicsim, mindig szomorú nekem ez a nap az anyám miatt. Még mindig nem intéztem el ezt. Hagyjuk.
Ági írt tegnap és Anyám a születésnapomra.
Aztán estefelé találkoztam Édes Budayval, ajándékozott nekünk egy metszetet, megköszöntem helyetted is. Egy Faust illusztráció, amit egy német pályázatra csinált. Nagyon szép. Be is kereteztettem.

Dr. Némethy Endre: Kemenesaljai hiedelmek a fölművelés és állattenyésztés köréből

A közölt hiedelmek legnagyobb részben már nem élnek; nem hiszek bennük, de még emlékeznek rájuk. Legkevésbé a földműveléssel kapcsolatos „babonaságokban” hisznek, látszatra meg is vetik az ilyesmit, de azért ha az állat beteg, végső segítségképpen még megpróbálkoznak a

füstöléssel, vagy más csodatevő orvossággal is.

Adataimat Kemeneskápolnán és Vásárosmiskén gyűjtöttem:

„Kisasszon és Nagyasszon” közt vett „óotott” meszet kevertek a „gabnába”, hogy üszögös ne legyen.

„Kisasszon és Nagyasszon” közt „eresztëttik le rostán” a magot, hogy „belë nëssik az üszög”.

Erdélyi János: A magyar népdalok [IV. rész]

    Tegyünk azonban próbát, s kísértsük meg nyomozni az előttünk fekvő dalokból azoknak idejét s történeti becsét, s velök a népköltészetnek is folytonos keletét s divatát, kezdve a XVI. századon, a mi korunkig. A mennyiben pedig én oklevél- s régiségbúvár nem vagyok, s okoskodásimat csak az itt közlött adatok nyomán fűzhetem, melyek mind mai írásmód szerint jöttek szemeim elé, ki akarom alkudni előre olvasómmal, hogy teljes, hézag nélküli folyamot és bizonyságot ne várjon. Most még mindig a történeti mezőn levén népköltészet körüli vizsgálódásunkban, azon véleménnyel tegyünk újabb lépést, hogy egyik idő átnyújtja emlékeit a másiknak, mert ez a történetek folyamának természete. Már az előbbi korszakból tudunk adatokat, melyek egyformán szólnak a következő időkre. Ilyen nevezetesen mindaz, mit fölebb előadék a népköltészet ép vagy töredék maradványairól.

Lampérth Géza: A toborzók

A toborzó vagy verbunkos katona

Az általános hadkötelezettség behozása előtt az harcokban megfogyatkozott seregeket toborzás vagy verbunk (a német »Werbung« szóból) útján egészítették ki, ami tehát a mai sorozást, vizitációt, szemlét helyettesítette. A toborzást vagy az ezredes vagy a vármegye rendezte. Már régebben is szokásban volt, kivált a kurucvilágban, de különösen a franciák ellen viselt háborúk idején jött nagy divatba. Az állandó hadseregről szóló törvény is (1715. évi) úgy rendelkezett, hogy a vármegyékre és városokra kivetett újoncmennyiség verbuválás útján állítódjék elő. A verbuváláshoz elsősorban jóképű, jóhangú öreg huszárok kellettek, azután muzsikaszó, bor és tele bugyelláris.

Volly István: Ősz lakodalmak [A mezőkövesdi gyertyás-tánc*]

Középre áll a menyasszony, hét leány pedig elindul, s körbe táncolja. Mind a hét leány égő gyertyát tart a kezében, a másikban pedig a zsebkendő díszét lengeti. Lassú, komoly a tánc: csárdáslépésekkel mennek előre (sasszé). A hosszú matyószoknyák sok forda (a höndörgő!) szépen reng jobbra-balra…

A kövesdi vásártéren,
Ihajláré, tyuhajla,
Legényvásár lesz a héten,
Rip-rop, ropogós a gerenda!

Két krajcárért adnak egyet,
Ihajláré, csuhajla,
Jaj de olcsó, mégse’ vesznek,
Rip-rop, ropogós a gerenda!

Szávay Gyula: A király

Nyári fák közt, tiszta téren,
Meghajoltan, hófehéren,
Szent aggastyán lépeget.
Gondol rendre, sok mindenre,
S sző tervezve, elmerengve
Boldogító szépeket. –
Gondol erre, gondol arra,
Jó németre, hű magyarra
S míg lelkével diskurál,
Áttekint az úton végig,
Negyvennyolctól – nyolcvannégyig:
A király.

Földalatti szörnyek odva
Küldi rémhírét vihogva
S zúgva sírnak fel a fák;
Könnyben úszó szemek árja
Mind őt nézi, mind azt várja:
Most szakad rá a világ! –
S legenda vet villanó fényt:

Harsányi Lajos: Ferenc, a Szent sétál a zárdakertben

A vad idő kezében véres ostor.
Csapása alatt nyög Kelet, Nyugat.
A szörnyű lárma fellegig ugat.
De zöld holdfényben áll az ős kolostor.

Falain belül béke, nyugalom.
A hűvös cella: égi tartomány.
A folyosón feszület, kék homály
S este gyümölcs és méz az asztalon.

A pulpitusnál, mélán elmerülve,
Egy fráter hajlik ódon hegedűre
És elborong egy Mária-keserven.

Nagyon messze innen a zaj, világ.
A fák alatt – kezében halk virág –
Ferenc, a Szent sétál a zárdakertben.

Berényi László: Petrőczy Kata Szidónia, az első magyar költőnő

Lehet, hogy már a legelső költő is nő volt, de az bizonyos, hogy amióta az első dal megszületett, a költők legrajongóbb hívei és legigazibb megértői mindig a nők voltak. Bennük – a nőben és a költőben – születik s adódik tovább az érzés és a szeretetből fakadó szenvedés avatja őket sorstársakká.
    A szenvedés volt az ihletője annak a kéziratos könyvecskének is, amely az első magyar költőnő, «Petrőczy Kata tulajdon kezével írott versei»-t őrizte. A kis könyv az idők viharában elkallódott, de a megmaradt pár verstöredék éppoly híven őrzi a kort, amelyben a költőnő élt, mint írójuk érzékeny lelkét, amelyben a szomorúságok és szenvedések viharai sem tudták kioltani a hit és az érzés öröklámpását.
    «Kiskoromban mindjárt jutottam búra és anyámtól hagyatottan árvaságra», – panaszolja egyik versében a költőnő, akinek atyja, a nyugtalanvérő Petrőczy István – mint a Wesselényi-összeesküvés részese – földönfutóként menekült gyermekével 1670 telén sógorához, Thököly Istvánhoz, Árva várába. A vár eleste után – mint tudjuk – Petrőczy két fiával Erdélybe fut, a nyolcéves Katát pedig keserves hányódás után egy hitbuzgó katolikus nő – Jakussith Imre felesége – veszi magához.

Damjanich János: Emíliámnak vigasztalásul

Mindenség ura! Hozzád fohászkodom! Te erősítettél engem a nőmtől való elválás borzasztó óráiban, adj erőt továbbra is, hogy a kemény próbát: a becstelen, gyalázatos halált erősen és férfiasan állhassam ki.

Hallgasd meg, ó, Legfőbb Jó, vágyteli kérésemet! Te vezettél, Atyám, a csatákban és ütközetekben – Te engedted, hogy azokat kiállhassam, és a Te védelmező karod segített némely kétes küzdelemből sértetlenül kilábolni – dicsértessék a Te neved mindörökké!

Oltalmazd meg, Mindenható, az én különben is szerencsétlen hazámat a további veszedelemtől! Hajlítsad az uralkodó szívét kegyességre a hátramaradó bajtársak iránt, és vezéreld akaratát a népek javára!

Adj erőt, ó, Atyám, az én szegény Emíliámnak, hogy beválthassa nékem adott ígéretét: hogy sorsát hitének erejével fogja elviselni.

Áldd meg Aradot! Áldd meg a szegény, szerencsétlenségbe süllyedt Magyarországot! Te ismered, Uram, az én szívemet, és egyetlen lépésem sem ismeretlen Előtted: azok szerint ítélj fölöttem kegyesen, s engedj a túlvilágon kegyes elfogadást találnom.

Ámen.

Arad, 1849. október 5-ről 6-ra virradóra

Kapui Ágota: Arad

Golyó süvít a megkötözött létben,
fehér ingeden vöröslő virág,
és torkodon felhorzsolt feketében
még ott nyüszít a lenyelt némaság.
Délceg bitók árnyéka ott feszül,
hol ablakod csak kéttenyérnyi ég,
és szűk huzat surran a résen át,
és vacsorád morzsáit söpri még…

Palágyi Lajos: Az aradi vértanúk

 /Szavalták az aradi vértanúk szobrának leleplezési ünnepélyén/

Szabadságharcunk letűnt napvilága!
Te vakító nap a század delén,
Nem pazaroltad sugarad hiába,
Bár vak sötétbe halt az égi fény.
Eszméiden nem győzött az enyészet,
Örökbe hagytad halhatatlan részed,
Fényeddel fényt hint késő századokra
A tizenhárom vértanú alakja.

Ki a homályból te ragadtad őket,
Dicssugárt rájuk dicsfényed vetett,
Az eszmény nélkül tespedő erőknek
Te adtad a rajongó ihletet.
S midőn napod már a nagy éjbe dőlt rég
Világosságod bennük tündökölt még
S haláluk is azért volt, hogy mi abban
Azt lássuk, ami benned halhatatlan.

Fazekas Rajmund Szt. Ferenc rendi szerzetes, tábori lelkész

Született 1809. okt. 23-án Bakonybélben Veszprém vármegyében. Mint költészeti osztályt végzett tanuló a legszentebb Üdvözítőről nevezett Szent Ferencz rendi szerzetes tartomány papjelöltjei közé felvétetett 1825-ik évben; 1832-ik évben áldozó pappá szenteltetvén a gyöngyösi gimnáziumhoz tanárnak neveztetett ki; az 1848. március 15-ike őt a szolnoki gimnáziumban találta.
Az 1849-ik év tavaszán Buttler honvédőrnagy a szolnoki szerzetes házban lévén ebéden, Fazekas Rajmunddal beszélgetésbe bocsátkozott, melynek eredménye az lőn, hogy másnap elhagyva a szerzetházat, a honvédőrnaggyal eltávozott, s valamelyik — előttünk ismeretlen — honvédzászlóaljnál tábori lelkész lett, és e minőségben a világosi fegyverletételig szolgálta zászlóalját és hazáját.
A fegyverletétel után visszament Szolnokra, és 1850-ben a szécsényi szerzetházba rendeltetett az újonc szerzetes papnövendékek latin nyelv tanárává, hol 1852. évi január hó 31-én meghalt 43 éves korában.

Szilassy István tartalékos hadapród, valamint három közhuszár hőstette az I. világháborúban.

A nemet császár, a Vilmos nevet viselő 7-es számú huszárezred, amely a háború kitörése óta megszakítás nélkül a tűzvonal legelején harcolt, csaknem minden heten új meg új bravúrokkal szaporította hőstetteit. Néhány érdekes eset kivetkezik alább. Mind apróság, de annál jellemzőbb Szilassy István tartalékos hadapród 1915. augusztus 31-en, mint egy hírszerző járőr parancsnoka, azt az utasítást kapta, hogy Kolojovtol hatoljon előre Szcuroviceig, derítse fel az első kozák hadosztály menetvonalat es lovagoljon el a Styr folyóig. Állandóan kozák járőrökkel verekedve, sűrű erdős területen nyomult előre egy vadászházig.

Benedikt Ilus: Az ördög hegedül…

A halott levelek fölött
Apró vörös ördögök ülnek
S az ősznek elvirult, esős
Álmokról nótát hegedülnek…

Az édes meleg régi kert
Méltóságos… fakó és büszke.
A fák bús öregasszonyok,
Hervadt csipkét tettek fejükre.

Nyári menyasszony fátyla száll,
Ezüstös pókhálók lebegnek
S lányok… tizenhatévesek
Legelső szerelmet temetnek…

Lampérth Géza: Trén

Munkára fogva az összes babáit
Kis leányunk most játék helyett – szállít.

Látott – utcánkban dübörögve járnak –
Sok megrakott nagy hadi szekeret
S kitudakolta, hogy a katonáknak
Visznek meleg ruhát és kenyeret.

Kitudakolta – óh, fájdalmas próba
Gyermek-kérdésre most a felelet! –
Hogy katonáink vízbe’, fagyba’, hóba’
Távol földeken értünk küzdenek…

Osváth Eszter: Katonák mennek…

Katonák mennek! Katonák mennek!
Az utca zeng, az utca árad.
Minden szem lobog, minden szív dobog,
A félelem szégyenülten sápad
Hallatára léptünk zenéjének,
Mely bátor, erős, teli ritmusú,
Mint egy régi, hősi, harcos ének.
És fenség ül valamennyi arcon,
Nem látni gyáva gondot, csüggedést,
S hogy már túlestek egy szörnyű harcon,
Mikor kedveseikről elbúcsúztak.
Még az égen rózsaszín felhők úsztak,
Mikor együtt voltak, otthon, este…
De a tegnapot mohón belepte
A holnap hűvös, acélos fénye,
Ezért ragyog szoborszerű arcéle
E nagyszerű emberseregnek.