Zilahy Lajos: Szibériai álom

Sötét kozákposztok álltak kinn az éjben,
Majd hogy el nem vesztek a nagy hóesésben.
S benn a barakk mélyin, – ó fehér karácsony –
Száz rab magyar hevert nyirkos szalmaágyon.

Aludtak szegények, – lelkük szárnyat oldott,
Hallotta mindenik: a kis magyar tornyok,
Ging-galang, ging-galang, mintha nekik szólna,
Ünnepre konganak messzi a távolba’.

Kinn a vigíliák angyallá változtak,
Az ajtót kitárva zengő hangon szóltak,
– Szavuk álombeli, halk, gyönyörű, boldog, –
– Menjetek magyarok, – konganak a tornyok!

És elindulának valamennyin, százan.
Mentek, mendegéltek a puszták havában, –
Irkutz fala felett, hol az éjfél kéklett,
Nyűtt bakancsuk már a csillagokra lépett.

Lassan marsoltak be a Zsiráf övébe,
Lábuk alatt fénylett a Tejút fövénye,
Mélységek felett és bús ködutakon át
A szívük emelte, vitte őket tovább!

Elfáradtak… de a tornyok egyre zúgtak!
Nekivágtak újra jókedvvel az útnak,
Fellegek selyméből ezer véget loptak,
«– Lesz karácsonyfia otthun a gyereknek –»
Danolva haladtak fenn a magasságba’,
«– Haza, haza pajtás nagy Magyarországba…»