Petőfi Sándor: Vajda Péter halálára

Oh természet, midőn alunni mentél,
Alunni a múlt ősznek végivel:
Elbúcsúztál-e kedves gyermekedtől,
Elbúcsúztál-e leghívebb fiadtól?
Őtőle?… És ha elbúcsúztatok:
Gondoltad-e, hogy végbúcsútok ez?
Alszod, természet, téli álmodat…
Alszol… Vajjon megálmodád-e már,
Megálmodád-e azt a bánatot,
Mely ébredésed reggelén megüt?
Fel fogsz ébredni, fölkelt a tavasz,
s a csalogány mond legszebb éneket
Föltámadásod hangos ünnepén,
Pedig volt egykor, aki érkezésed
A csalogánynál szebben üdvezelte.
Te széttekintesz, s kérdeni fogod:
Hol van legelső dalnokom? Hol ő?…
Egy sírhalom lesz rá a felelet.
Oh természet, viseld gondját e sírnak,
Melynek lakója leghívebb fiad,
Viseld gondját… Ültesd áldás gyanánt
Virágaid legszebbjeit reá;
Úgy sincs e honnak, nincs hálás keze,
Hogy megtegye, ha elmulasztanád.
Oh, e hazában olyan sok jeles
Sírján ingatja vándor fuvalom
A feledésnek tüskebokrait! –
Vagy mondd, hazám, hogy múltad illeti,
Csak múltadat, s nem a jelent e vád;
Mondd, hogy szívedben lesz egy kis helye
Maradni – méltó emlékezetének.
Vagy nem méltó-e rá, hogy a haza
Szívében hordja annak emlékét,
Ki a hazát szívében hordozá?…
Emlékezést, emlékezést neki!
S ha sírhalmához mentek: ejtsetek
Reá egy könnyet, mert megérdemel
Egy könnyet az, ki annyit szárított föl
Meleg lelkének hő sugaraival! –
És míg ti benne dalnokot sirattok:
Az én könnyűim hadd omoljanak
A függetlenség bajnok férfiáért,
Ki e hajlongó, görnyedő időkben
Meg nem tanula térdet hajtani,
Ki sokkal inkább hajtá le fejét a
Szabad szegénység kőszikláira,
Semmint a függés bársonypamlagára, –
Sirassa benned, elhunyt férfiú,
A természet leghívebb gyermekét,
Sirassa benned dalnokát a hon…
Legkeserűbb az én könnyűm, ki benned
Ki benned a függetlenség hősét siratom!