Lenkei Henrik: Ének Balassi Bálintról

Drága jó poétám,
Kit magános sétán
Gyakran viszlek társamul,
Egy bánatos verset
Rólad most hadd szerzek
Sok sebemre balzsamul,
Sorsod felidézem,
Szemem fájó könyje hull.

Akkortájt születtél,
Hegedőssé lettél,
Mikor a lant cifraság –
Kard kellett a kézbe,
Csak kemény vitézre
Szállt babér és pálmaág,
Jaj kinek fejébe
Harci vágy helyébe
Rímjáték jár s szóvirág!

Mint sólymok galambnak
Bőszen neked csaptak
Idegenek, rokonok!
Szárnyaid megtépte,
Gyűlölettől égve
Az erőszak, a konok!
S ott hagyott az útban
Csúful nyomorultan,
Sárbatiprott limlomot!

S ő is az egyetlen,
Elpártolt kegyetlen –
Haj mit érnek hév dalok!
Késő trubadúrra,
Bárhogy cseng a húrja,
Hölgy kegye nem mosolyog.
Versek muzsikáját
Haj! túlkiabálják
Csilingelő aranyok!

S mikor tört hajódat,
Hogy zátonyul ójad
Házas révbe tereléd,
Mely bizton megtartson
Vészes hullámharcon,
Gyönge volt a kötelék,
Rongyos lett vitorlád,
Megrokkant árbocfád,
Tested-lelked csupa lék!

Fergeteg szeszélye
Dönt ezer veszélybe
Az örvénylő tengeren!
Terád ide lenn már
Nyugalmas part nem vár,
Édes gyümölcs nem terem!
Nem hallják sirámod
Csak a bús sirályok
S a fagyasztó végtelen!

Messze földet járván,
Így bujdostál árván,
Még remény sem hevített,
Mindünnen kivetve,
Csak Múzsádnak kedve
Enyhíté keserevidet.
Ő tartotta ébren
Szíved közepében
Örök tűzként mély hited.

De mikor gyötrelmed
Tönkrezúzta melled,
S széjjelhasadt hegedőd,
Egy utolsó tettbe,
Véres ütközetben,
Fellobogott őserőd:
Szép halált kerestél,
Hazádért elestél,
Hősképp állsz most mind előtt!

– – – Drága jó poétám,
Kinek méla sétán
Olvasgatom gyászdalát,
Sorsod felidézem,
S elborongva érzem
Vándorutad száz baját –
Törzsököd egy sarja
Ím feléd meghajtja
Búbánatos zászlaját!