ahogy az aratók jönnek estefelé
egy-egy kévével a háton futtában
kapkodva-tallózott búzafejekkel
a karjukon kapaszkodó kosárban
s az ijedten ide-oda vigyázkodó
pillantások is ott zizegnek a
kosár aljában a tavalyiból sütött
megszáradt kenyérmaradékkal sóval
hagymával szalonnabőrrel
jószomszédságban
mert a szalonnabőrt is
elrágogatja-szopogatja
s ha már ínye sincs kutyának macskának
Lekonyul a búza feje;
Aratásnak van ideje.
Gazda ember kaszát penget,
Úgy vágja a sűrű rendet.
Hangzik a dal munka közbe,
A kévét igy kötik össze,
Sárga kalászt egybehányva,
Mind izzad, de egy se bánja.
Elindulnak nagy szekéren,
Koszorú van közepében,
Aratásnak koszorúja;
Igy mennek be a faluba.
Zsong a nyári rengeteg,
Zeng a napsugár.
Sárga búza megremeg,
Sarlajára vár.
Napraforgó napba néz,
Lepke mondja: rózsaméz,
Búza mondja: nyár.
Rád szakadt a nyár, szivem,
Forrón, gazdagon.
Búzafürtös földeken
Érik asztagom.
Bókol már a telt kalász,
Közeleg az aratás:
Mintha Füred oldottabb bora
folydogálna titkos földi
ereken által, - olyan az ízed.
Savanyú víz vagy bár, de majdnem
gyenge borízű ital: ideg és gyomorgyógyító!
Ó, jókedvet adó forrás! ne száradj ki soha
és légy időtlen időkig szomjúságot
csillapító vigaszunk!
Herendi porcellánon, holicsi poháron, Rohbock rézmetszetén, aranykeretben ábrándozik Füred. A magyar Mózes, Széchenyi ide is eljött forrást fakasztani. Jókai sétált a nyárfák alatt, tízezer hősével.
Ma ő a szépanya a balatoni kútfők közt. Fehérarcú dámának festeném; nagyon egyenesen ül, hosszú, nemes kezében elefántcsontfejű pálca s a lába még mutatnivaló. Körülállják a lányok, «jaj, ha nekünk is olyan lábunk volna, mint szépanyának» nevetgélnek s ő is nevet, de közben fölhúzza a szoknyáját. Csakugyan az ő bokája a legszebb.
Ne rémüldözz, ne reszkess,
csak ámuló szemet meresztgess:
e parazsat fúvó lovak,
fűrészes krokodil-fogak,
e tarajos-sárkány-gerincek,
torkuk tüze, mely meglegyintget,
a láng-létrák, melyek fölötted
víztükröt éggel összekötnek,
a sistergések, csattanások,
dördülések és mordulások,
melyek rángatják a világot,
s a szived morzsolják e kései
vad alkonyatban –
egy őrjöngő titán megfoghatatlan,
félpercnyi rögtönzései.
1971
Ideje semmi sincsen
elfoglalt mint az Isten
ideje ám ha sok van
suhoghat nádasokban
hajában őszi fények
villódznak vízen égen
bámulják parti nyárfák
végtelen zöld szivárvány
kortyolgat fellegjáró
tavából könnyű ráró
hűsíti szomját éppen
harangszó zúg szívében
félsziget kulcsra zárva
csikordul éjszakára
ladiklánc cigaretta
villan a csillagokra
Megy a hajó a tavon.
Bizsereg a Balaton.
Fel-felszusszan álmos habja,
Esti szellő borzolgatja.
Megy a hajó a tavon.
Zümmögését hallgatom.
Selymes-bolyhos dajkaszóval
Ringat, mint egy altatódal.
Megy a hajó a tavon.
Sugárzik a Badacsony.
Feje búbján arany fáklya.
Vagy tán Isten szeme lángja?
Ihon kerekedék
Egy arany almafa,
Körül folyta tövét
Gyenge gyopár virág;
Alatta üldögél
Szegény árva leány.
Köti koszorúját,
Siratozza mát:
«– Sem apám, sem anyám,
Sem gondom viselő.»
Az ajtón hallgatja
Amikor őseink elfoglalták Hazánk területét, nyugat felé a németekkel szemben találták magukat. Tudták, hogy a Dunán túl élt avarokat, rokon népünket, a németek szétszórták. Ha nem akartak hasonló sorsra jutni, számolniok kellett azzal, hogy előbb-utóbb fegyveres összeütközésbe kerülnek.
Ez nem sokáig váratott magára. A gyors magyar lovasság meglepte a nehéz német páncélos csapatokat és nemcsak futásra kényszerítette őket, hanem meg is verte. A biztos győzelemben csalódott németség valami magyarázatot keresett, mellyel vereségét szépítgesse. Kitalálták, hogy a magyarok kutyafejűek, ami által óriási rémületet
Nézem, nézem, nézegetem a nyolc éves fiúcskákat s el-elmosolyodom: micsoda apró emberke lehettem én, amikor engem édesapám az udvarhelyi vén kollégiumba vitt! Akkoriban négy elemi osztály is volt a kollégium fedele alatt, s mert olvastam, mint a víz, a rektor, a professzor úr nem a második, hanem a harmadik osztályba írt be.
Egy beteges nagydiák gondjaira bízott az édesapám, ő volt gyámja, védelmezője a félénk, bátortalan falusi gyermekeknek. Gyenge mellű, köhögős volt az én gyámom, s mert rekedtes, károgós volt a hangja, varjúnak csúfolták szegényt, amerre járt, utána károgtak a diákok. Folyton a sarkában jártam, s már az első héten rámragadt az ő csúfneve.
A seregdeák belépett a várkapitány szobájába, hol a falakat nehéz fegyverek és mellvértek, páncélingek borították, és a nehéz, esetlen tölgyfa bútorokra ráborult az ólomkarikás ablaküvegen át beszűrődő alkonyat. Prokop, Kassa várának kapitánya, az ablak előtt álldogált, és a távolba nézett, valakit keresett benne, valakit hívott, valakit látott? A becsukódó ajtó nehéz závára nagyot csikordult, és Prokop erre a durva neszre ébredt fel álmodozásából. A külseje nem vallott valami ábrándos lovagra. Túlságosan
Hallod ezt a zengő zokogást, a tárogató bűvös énekét?
A csillagok lángolnak, forgó táncukba belelép a hold:
Gyönyörűen jelenik meg a föld peremén és könnyen lendül a magasba…
Oh, kit ragadott el a halál szépsége a tündöklő tánc közepén?
Ezer évről szól az ének,
Ezer évet kőbe vésnek,
Ezer évnek búbánatját,
Dicsőségét lerajzolják.
Írjuk mi is a lelkünkbe,
Véssük mi is a szívünkbe,
Szálljon a dal szájról szájra,
Szálljon áldás a hazára!
Állatok! Testvéreim!
Szilaj szépek és néma tűrők!
Simítón és szeretettel szeretnék szólni rólatok,
s nagy meleg barmok közt élni zöld havason.
Örülni az égnek, a kéknek, a gyepnek
és ati barna szemetek szelíd tavának.
De városban élek.
Hegyen, völgyön, rónán keresztül
Száguld a gyorsvonat velem,
S míg eltűnődöm vad futásán,
Szemembe könny gyűl hirtelen.
Eszembe jut egy kicsi város
S a városban egy kicsi ház
S a házon egy virágos ablak,
Melyen te most kikandikálsz.
És olyan bús, halvány az arcod,
És lelked ott jár valahol,
Amerre ép e pillanatban
A gyorsvonat zúg… zakatol…
Emlékeztek-é a fiatal lányra,
ki egykor virágot tűzött a hajába,
s önfeledten énekelt a szerelemről,
s hogy rajtavesztett,
önmagát siratta?
Ó, boldog idők!
Azóta fordult a világ,
s mindez semmivé lett,
a szemében
Hűvös az árnyékolt terem.
Zöld mezőkön idomított
számrendszerek legelésznek.
Épp jövőnk emléke terem.
A program szerint a Szaturnuszon járunk,
s mintha megsokszorozva volnánk Pál,
arctalan seregnek, úgy magyarázzuk
az euklideszi geometriát, akár a Bibliát.
álomba álmodom
szépjét a tájnak
ringató reggelek
óvó subában
ébresztik édesen
álmodó álmom
"élettől" édeslő
szájad a számon
2009
Komótos csendek ölelnek körül
mint karosszék a felpuhult világ
csak létezel bele a semmibe
az ablakon burjánzó jégvirág
mint kulcscsomó a mindenség övén
úgy kalimpálsz te rozsdás vasdarab
s ha lelked bezárt ajtókba talál
a rézkilincs a húsodba harap
és feltárul a fagyos gépezet
a kerekek az idő tengelyén
a prés alatt épp jövő születik
a múlt harang egy sötét tó ölén
terasz-mellvéden tollászkodó
szürke galamb mögötte
virággal csorduló zöldre-
festett láda
félárnyék van:
átlag
burukkol a galamb
tele a begye
társra vágyik
Nem változtam,
csak ami széppé egyesült bennem egykor,
mind szétszóródott,
mint szélfúvásra a lomb.
Vaskos,
vén faágakban én ezután is
csak feléd nyújtom ölelő karom,
s a falunkbeli rét virágaiból
két szemem figyel.
Utadon
Csatlósa hitetlenségnek
magányom ne zavard!
Gyóntatni sohasem fogod
pogány csodáimat.
Gyóntam és áldoztam neked
hittem: érted.
Te hűség ügynöke, lázaim
kiherélted.
Most egyedül se nélküled
hiszem magam.
Te azt hiszed magány. De ennek
szerelme van.
A tó-síkjára lefutó hegyek
riadózzák a harangokat,
kevés a fecske, parányi csőrből
sárfészek nem épül, hűségünk
pipacskoszorúja ül tenyerünkben
éget, megsebez, ujjadból
serken a vér,
Balaton lágy vize enyhít.
Pünkösd oltára elé visszük
lángoló virágainkat,
Isten kiáradó ajándéka
száll felénk, Hazánkra.
...csíksomlyói búcsú
Nem csak én állok itt, az égi bolond,
régi, régi álmoknak új bolondja,
génjeimben az ősi üzenettel
bámulok a holdsarlóra,
s mormolok egy imát,
várva, mikor pirkad
a hegytetőn, a Napbaöltözöttre.
Tündérösvények delejes vonalán...
Mintha a szél: a zúgás
betölti már a házat.
Halászok, vámosok, parasztok
nyelveken szólnak.
Ülünk, várjuk a lángot.
Nem tudjuk még, hogy láthatatlan.
Mi van ma? Mi van ma?
Piros pünkösd napja,
Annak is, annak is,
A legelső napja.
Bazsarózsa-bimbók
Fesledezésének,
Örvendj hát, örvendj hát,
Búbánatos lélek.
Álmából a föld riad, ébred:
Hozsánna! – csendül s száll az ének.
Itt a friss, tiszta, üde hajnal,
Kibontott, lengő aranyhajjal.
Fény hull a zsenge fűre, lombra –
A porszemet bearanyozva.
Csacska madár- s apró bogárhad
Szerelmes nászdalt muzsikálgat.
Két sötét közt lakik a pillanat
minden pázsiton ránk várakozó,
a borzongó és reszkető sötét,
tündért szamárrá elvarázsoló.
E pillanatra vár a kert,
várja növényi türelemmel,
hogy széllé változzék a fű,
és csenddé változzék az ember.
Szentiváni éjjel
Künn a pusztán jártunk,
Fönn a magas égen
Csillagrózsák égtek
És benn a szívünkben
Nagy fiatalságunk!
Kéz a kézben jártunk,
- Emlékszel-e rája? -
Szelíden borult ránk
Tiszaháti pusztán
Szentiván havának
Tündér éjszakája.
Itt meghaltak az istenek:
Oberon és Titania.
Csak Pán él, s Pán itt oly hideg.
Nem mulatós, tréfás nagyúr,
Komoly, komor, ködben vonul,
S az útja meredek.
A tündérseregek
Alusznak bedőlt bányamélyben.
Jánosbogár se száll.
Itt nincs ma mámor
Se holdfényvezénylette éji bál.
Nincs táncraperdítő borocska, -
Csak pár halavány csillagocska
Virrasztja az Ünőkő tetejét.
1921
Mint kincset, hírt a szeszélyes szerencse,
a télen úgy osztott a szél havat:
néhol hóhegy van most is, máshol árvíz,
így lett sok-sok falunk vályog-Velence,
vetéseink meg tengerek, tavak.
Barangolok. Most jó a gumicsizma,
fejem bóbjáig fröccsen a csatak,
dágványban gázol edzett lábom izma,
vagy árkot ugrik folyton: itt is, ott is
zeng egy most-támadt kávészín patak.
Szemem behunyom s hallgatom a hólét:
szennyes, de bátor, szép kamasz-zene.
Fagy-perzselt föld, köd: hogy lesz ebből jólét?
Gondolat, mely milliók lelkében él; érzés, mely ugyanannyi szívet hevít; múlt s benne az emlékezés mosolygó vagy komor képei; az egykor vértől ázott, most kenyértermő föld, a síkság, a hegy, a folyó és a tenger; a templom, mely apánk-anyánk frigykötését látta; az oltár, mely értünk könyörgő imájok szavát elleste; a sírhalom, mely alatt nyugvó csontjaik porlanak; a csádi kör, gyermekörömeink, az ifjú kor gondtalansága, a hitves szerelme; a közös bú, bánat és öröm, – gyász és dicsőség, – a nyelv, melyen először ejtök ki szülőanyánk, teremtő Istenünk nevét, – bölcsőnk, mely egykor ápolt, sírunk, mely majdan eltakar.
Végbe ment a nagy temetés,
Egy nemzet szállt néma sírba!
– Élt dicsfényben ezer évig –
Fejfájára ez lett írva…
A nagy halott földben nyugszik,
Hantja felett nem ég mécs sem!…
Egy fénysugár, villanás sem
Csillan át a sötétségen…
Szörnyű éj van… de ni!… arról
Kelet felől kezd derengni;
A halottnak a lándzsáját,
Ősi kardját, buzogányát
Elfeledték sírba tenni…!
Rakosgatom, rendezgetem, lapozgatom,
Simogatom a könyveket:
Egy emberélet könyveit.
Egyszerre kicsusszan kezemből
Amelyet éppen porolok, a könyv
És felemeli hökkenetes ujját
A Kérdező, ki lelkemben lakik.
Megállj! vihogja, nézzünk csak körül:
Mire is vitted könyvvel, tudománnyal?
Tudós nem lettél, filozóf se lettél,
Lettél-e ember legalább?
Mondd, mire vitted?
Egy szürke és hervadt faluba láttam,
A tót hegyek közt árván, csendesen,
Verbéna fonnyadt kicsi ablakában,
Szívében egy távoli szerelem.
A büszke Pestről jött a bús határra,
Egy zongora volt minden vágya itt,
Egy álmodozó hangszer a szobába,
Hogy játssza rajta Schumann dalait.
Salamon király könyvéből
Szép vagy, ó szerelmesem, szép! Lábadat saru díszíti, ritka drága gyöngyű;
tomporodnak kerülete mint a mesterek kezéből kikerült kösönty.
Lábadszára mint aranyszín fundamentumon szökellő karcsú oszlop, márvány;
a te két emlőd nyugalma mint a liliommezőkön legelő két bárány.
Halhátú hegyek, fenyők, folyók különös nép szigete: Japán.
Ha fiad lennék, lehagyni nem tudnálak, ha lehagynálak, csak egy napra tehetném.
Estére kelve partjaidhoz térnék, mielőtt a hold arcát bársonyos hegyeid hátára fektetné.
Öreg ballada zengne valahol.
Három húrú számiszen pattogna nyomában.
Mint gyermek facipője, kopogna a dob.
Ott áll a kútnál! – – – domborodó melleire
kíváncsian néz az esti csillag, és kacagása
végigdübörög a Tejúton, mint egy harciszekér,
melyről galád katonák káromkodása szárnyal.
Testének illatáról csak a szalmakazlak tudnának mesélni
és a puszta mögött húzódó bodzabokrok, ahol
tizenhét éves fiatalsága boldog ölelésbe merült,
fehér bőrét a magasban kóválygó galambok csodálták.
Szívem szíveddel bűvös, drága,
Titokzatos lánc kösse össze,
Sötét szemed imája, könnye
Megérő lelkem hadd fürössze.
Hangod zenéje hívjon újra
Mint túlvilági, drága ének.
Szavad szívemre úgy suhanjon,
Mint hogyha hárfák zengenének.
Leányszíved imádság-szirma
Az Isten homlokára szálljon.
I.
Százan mondják György Icára:
bánatot hord a Tiszára.
Valakiért nagyon fizet,
könnye árasztja a vizet.
Azt se tudja, miért jönnek
s hova folynak el a könnyek.
Nagybetegnek érzi magát
s gyógyulna, ha gyógyítanák.
De szeretnék egyszer hazamenni,
Édesanyám sírján megpihenni;
Keresztfáján megpihenni lágyan:
Nincsen ennél forróbb, szentebb vágyam!
Édesanyám odafenn az égben:
Úgy-e látod: nem marad így még sem! …
Lesz még kürtszó, lesz kezünkön fegyver! …
Úgy-e anyám: hazamegyünk egyszer?!
Itt élt Janus Pannonius
s a hétkirályok rendje;
hol a poézis ősi juss,
rászáll a mindenekre.
*
Mohos képű a Macskadomb,
szél fúj a szakállas dombról,
e szépítetlen szőrkorong
macskásan fúj s dorombol.
52. levél
AZ ÉN OSZTÁLYRÉSZEM
Hogy irígylem sokszor a jó Berzsenyit, ki partra szállt bevonva vitorláját s nem kísértve a tengerek dagályát: szelíd otthonban lelte meg világát, hol mély a béke és erős a hit.
S ha felmozdultak a nehéz kérdések: nyugtot adott a föld örök kalásza, a venyige áldott vigasztalása, egy jó paripa, jó könyv, és estre válva: a csillagoknál hosszú tűnődések.
S ha fellobbant néha az élet láza: érc-ritmusokba rendezte a lelkét s elolvasva friss vérrel élő versét, a vágyai gyötörni elfelejték. Volt otthona, termése, hű családja.
Gyóni Géza nevét kevesen ismerik a mai fiatalok közül. Ennek elsősorban az az oka, hogy 1945 után szinte alig beszéltek róla, s közel két évtizednek kellett eltelnie, hogy Gyóni Géza elfoglalja helyét mind az irodalomtörténetben, mind a köztudatban. Válogatott verseit irodalmi árértékelése után Csak egy éjszakára címmel adták ki az ötvenes évek végén. Ezt követően több kiadást is megért. A felszabadulás után ez a kötet reprezentálta Gyóni költészetének emberi és írói értékét.
Nekünk, szlovákiai magyaroknak annál is érdekesebb Gyóni Géza, mivel közel 3 esztendeig lakott Pozsonyban (Bratislava), 1902-től 1905-ig.
Szerettem volna én is ülni
Virág alatt a hűs verandán;
S a mély titokba elmerülni,
Miket a pók szövése hagy rám;
Merengni egy művészi képen,
S elnézni árnyékát kezemnek,
S kutatni: elburkolt mesékben
A régholt bölcsek mit üzennek?
Szerettem volna én is irni
Eljöttéről az uj embernek;
S ódon, barbár mesének hinni...
Én bús utam, halál alléja,
Mióta futlak már lihegve.
Anyám keze hogy eleresztett
S betévedtem a rengetegbe.
Hűs tisztások hűvös lugassa
Pihenőt ád minden bitangnak.
Gyümölcsös ágak messze intnek
S ha szaladok, velem szaladnak.
Hol a kert, melyben énreám vár
Pihenő pázsit, tiszta hajlék;
Hol az asszonyom édes melle,
Ahol fáradtan meghálhatnék.
Tovább, tovább... ez a parancs.
Tovább, tovább a barmok utján.
Lakatlan, végtelen a puszta
S naptalan, szürke ég borul rám!
Hej, messzi még a Golgota?
A poroszlót hiába kérdem.
Kereszt alatt, gyászom alatt
Meg-megcsuklik elgyötrött térdem.
Hej, messzi még a Golgota?
Egy csöpp italt, bár ecet volna!
S elfojtott könnyeim vize
Szivárog csak rekedt torkomra.
A hitelesség meghatározó értékmérője Gyóni Géza költészetének. Elsőként 1915 júniusában Reményik Sándor (1890-1941) hangsúlyozta ki ezt az erényt a przemyśli kötet ismertetőjében: „Olyan sora nincs Gyóni Gézának, amely ne élményből, keservesen nagyszerű lelki élményből fakadna. Az ő verseiben csakugyan a gránát robban s a halál szele süvít, élet és halál problémáinak filozofálás nélküli, spontán kifejezései a képei”. A háború tűzpoklában és a hadifogság éveiben fogant versek esetében általánosan létezőnek és elfogadottnak nevezhető ez a kritérium.
Szeretnék egy gondolatot
mely mint aranyzsinór
elfelezi az éjet
s már másikat sodor
Karszékben megpihen
körbe tekint az éjbe
az árnyhullámokba
most s majd sokezer éve
Szeretnék egy gondolatot
mely az ősidőkből felkel
s a jelenben elidőzik
új meg új jelekkel
