Kosztolányi Dezső: Pázmány Péter

Pázmány Péter közelebb áll hozzám, mint bármelyik más prózaírónk. Szinte naponta olvasom. Az a vastag kilenc kötet, melyet a magyar tudományos egyetem adott ki, imádságoskönyve, hitvitái, haragos prédikációi és országmentő levelei napjaim kedves enyhülete és fölfrissítője.

1

Vajon honnan az érdeklődés?
Sokszor, ha belémerülök ebbe a vonzó és csalogató, bűbájosan színjátszó szövegbe, magam is csodálkozva ocsúdok a kérdésre és választ várok. Nyilvánvaló, a tárgy messze van tőlem. Száz és száz olyan munkát lelhetnék, mely hozzám rokonabb, szívemet és elmémet jobban izgató eszmekörben forog. Magyari István sárvári prédikátorral, Gyarmathi Miklós zempléni esperessel és Alvinczi Péter urammal immár semmi háborúságom, és az, amit a bíboros esztergomi érsek a viadal során ellenük vet, közönyösen hagy. Nem tartom őt se „istentelen jezsuitá”-nak, mint a pozsonyi országgyűlésen egy protestáns szónok nevezte, se világmentőnek. De azért ragad tovább szavai torlata, mondatai áradata. A művészet eleven csodájával állok szemközt. Régen lelohadtak a lángok, melyek írásai körülcsapkodták, hamuvá rogyott a parázs, megmaradt azonban a forma, a halhatatlan edény, melybe mondanivalóját öntötte.
A próza hamarább megfakul és kirojtosodik, mint a vers. Balassi Bálint költeményeit könnyebben olvassa mai olvasó, mint báró Eötvös József prózáját. Onnan származik ez talán, hogy minden vers magasabb síkban lebeg, egyformán távol a mai és holnapi hétköznapi beszédtől. De Pázmány Pétert most sem érzem idegenszerűnek, még csak régiesnek sem. Az a stíl, mely már több háromszáz évesnél, üdítően hat szememre és fülemre. Ha valamelyik könyvtárban előveszek egy harminc év előtti magyar lapot, és a vezércikkét olvasom, melyet írója bizonyára a közvetlen hatás céljával a napi élet közkeltű nyelvén írt, szépelgőnek, avultnak és repedezettnek találom ezzel az ódonan is élénk, háromszáz évesnél is vénebb prózával szemben, melyen az örökkévalóság lehelete lebeg.
Maga vallja, hogy „fölmelegített tintával” ír. Tollán forró tinta csordogál, kalamárisában pedig tűz van, égi szikra, de a poklok kénköves lángja is. Füstölgő állapotban kotorja ki szavait, melyeken még érzik egy barbár élet nyersessége, s minden tő és gyök messze-messze időről regél. Ő a magyar próza atyja és törvényhozója, öntudatos stílművész, aki már a XVII. század elején becsüli a művészi gondot, inti a prédikátorokat, nehogy rögtönözzenek. Mindig leírja szentbeszédeit, gyalulgatja a mondatokat. Elődje nincs, senki. A protestáns harcosok, kik annak idején lándzsát törtek az új hit mellett, csak az igazsággal akartak hatni, a szép szavakat megvetették, képzeletüket, rokonérzésüket vagy gyűlöletüket pórázon tartották, a szóképeket éppúgy nem szerették, mint a katolikusoknak templombéli, „bálványos” szentképeit. Pázmány Péter az első, aki egy ember lüktető gondolatait ágyazza a magyar prózába. Milyen személyes és személyeskedő, milyen egyéni minden ízében. Ideges száján szinte meggyulladnak az igék. A reneszánsz fölszabadult egyéniségét érezzük, aki nem szégyenli különvalóságát. Azon a nyelven, melyen még csak enni és inni lehetett, kérni és meghányni-vetni a családi élet történéseit, a földművelés kezdetleges műveleteit, egyszerre leheletnyi gondolatárnyalatot bűvöl elő, váratlanul hangot ad a harag, szeszély, önkívület és részvét minden rezzenésének. Nincs többé lehetetlen ezen a nyelven. Még csak néhány húrja van, de azért úgy játszik rajta, mint hangszeren. Csodát művel. Írás közben keresi a kifejezéseket, szemünk előtt formálja, amit mond, mindig föllebb és föllebb hágva az escalier d’esprit-n. Ebben van nagy közvetlensége. Mintegy bőségszaruból önti a rokon értelmű szók zuhatagát, tiszaháti népi szólásokat és maga alkotta terminus technicusokat, ellentéteket tornyoz és lerontja, vitázik önmagával, hamis gáncsok és látszatellenvetések özönével mesterségesen dühíti és az ellenfelére uszítja magát, hogy aztán a harag szülte rajongás tüzében annál tündöklőbben és lázasabban ragyogjon föl egyetlen igazsága, az, ami az ő lelkében igazság. Egyedülvaló mestere a magyar szónak, alkotó lángelme.
Ha őt forgatom, nem érzem a nyelvújítás szükségességét, nem látom azt a hiányt, melyre egy század múlva, a XVIII. század elején döbbentek rá azok, akik tővel-heggyel új feladatokhoz akarták törni nyelvünket. Nem akarom kisebbíteni e mozgalom érdemét. Tudom, hogy nélküle ma is dadogni kellene sokunknak, stílunk hézagos, fogyatékos lenne. De bizonyos, hogy előtte gyökeresebb, velősebb volt prózánk, és a könnyítés, mely a tömegek javára vált, megakadályozta, hogy igazi művészek a szükség gyötrelmében és sugallatban leljék meg a nyelv szelleme szerint való megoldást. Pázmány e könnyítés nélkül is szabadon mozog. Amit mások két kézzel végeztek, azt ő fél kézzel végzi. Játékosan dobálja az irdatlan szavak szikláit, titáni kedvvel. Kell gyorsan ölő gúny, újságírói nyílméreg? Íme, a protestánsokat hitcsáválóknak, újhitreszelőknek nevezi, akik egymást taréjozzák, azaz olyan nevetséges viadalra kelnek, mint a kakasok. Kell szemléletes kép, mely mintegy megállítja az időt, és láttatja velünk, amit képzel? Azt írja: étszakállott az imádságban, vagy: haragot kincsez a fejére. Mondatok szükségesek, hogy fölbontsuk e lelemények tömör tartalmát. Kell új szó köznapi foglalkozások megjelölésére? Az adószedő: ravó. Kell megrázó és döbbenetes festő jelző? Az éhes bendőt ugató gyomornak hívja. Kell szójáték, majdnem diákos és majdnem kabarés, durván találó, fricskázó és taglózó? Unio – unni jó, és Luther Márton – Lator Márton. Vagy kell olyan tudományos szakkifejezés, mely a fogalmak csatájában értékeli az ellenfél lelketlen és mesterkedő csűrés-csavarását? A harag ihletében a racionalizmust dib-dáb agyaskodásnak kereszteli el. Micsoda pazarsága a szabados, merész rátapintásoknak. Pázmánynak nem volt szüksége a nyelvújításra, mert maga újította a nyelvet, mégpedig helyesen, szőrmentében, nem erőszakkal, a népnyelv gazdagságából és saját termőerejéből. Ahol ő szólal meg, ott világosság támadt. Csepregi szégyenvallás című munkáján ez áll: „Verőfényre hozta Pázmány Péter.”
Ennek a magyar művésznek verőfényes agyveleje volt.

2

Lehetetlen nem éreznem, hogy Pázmány magyar. Nemcsak nyelvénél és szavainál fogva, melyekre mindörökre rásütötte fémjelzését, de gondolkodása és lelkialkata jogán is, mely – túl minden nyelven – azt tanúsítja, hogy rokon az itt élőkkel, vérét, agysejtjeit ugyanazok a táplálékok fűtötték, melyek mieinket, kik hasonló területen és égalji viszonyok között nőttünk föl.
A magyar bíbornokot a francia egyházi ékesszólás két mesterével szokás összehasonlítani: Bossuet-vel és Bourdaloue-val.
Mindkettő kortársa Pázmánynak, alig félszázaddal később születtek, mint ő. Olvasmányaik ugyanazok. A latin egyház vette őket körül, egységesítő műveltségével és a latin nyelv a maga pogány klasszikus emlékeivel. Bossuet éppúgy viaskodott és vitatkozott élete során janzenistákkal, kvietistákkal, molinistákkal, mint Esztergom érseke a protestánsokkal. Elég azonban csak egy pillantást vetni a pompás francia hitszónokra, a Napkirály prédikátorára, elég pár oldalt olvasni az orleáns-i herceghő koporsójánál tartott beszédéből, ahol arányos rendben állanak a szók, kecses fogalmak játszadoznak egymással, és fönn a ritka levegőben gondolatok szárnyai csattognak, nyomban érezzük, hogy a francia meg a magyar prédikátor közt semmi atyafiság nincsen. Bourdaloue rendtársa is Pázmánynak, jezsuita. Szigorú érvelését, szántszándékos szárazságát szívesen egybevetik az övével. Ő is hangos, ijesztő és mennydörgő, mint Pázmány. Sévigné asszony gyóntatója prédikál, féltükben a feslett szeretők is megremegnek. Még sincs köztük semmi rokonság. Ha Bourdaloue valamelyik ismeretlen beszédét áttennénk magyarra, és Pázmány szónoklatát franciául tolmácsolnák, akkor is fölismerném, melyik a magyar, és melyik a francia. Más az ütemük, képzeletük, világszemléletük. Bossuet tele fordulattal, finom és lenge képekkel, melyek az ég ábráinak, a képzelet délibábjainak rémlenek. Bourdaloue józanabb nála. Pázmány hasonlít hozzá e tekintetben, bár ő képekben is dúsabb, mint Bossuet. Alig észrevehetően szórja kincseit, keleti tékozlással, egy-egy mellékmondatba dug valami újszerű megfigyelést vagy észrevételt, melyet Bossuet körmondataiban bontana ki, és arányosan használna föl. Pázmány képzelete mérkőzik mind a kettővel. Csakhogy ő lázában is józan, földönjáró, realista. Stílusa nem színes, hanem ízes.
Van-e magyar próza, mely tulajdon hagyományai és törvényei szerint mozog, oly szigorúan, hogy minden más írástól különbözik? Egyet-mást tudunk erről. Ha magyar prózát ír, nem szerkeszt, mint a latin-francia, ősi szabályok alapján, de nem is épít csúcsíves székesegyházakat, mint a germán-német, hanem a nyers észre hallgatva egymás mellé rakja gondolatait. Nem kedveli az alárendelő mondatokat, inkább a mellérendelő szerkezeteket, kerül minden visszautalást és rámutatást, melyet jelzés nélkül is érez. Meglehetős laza e próza szerkezete, hasonlít a verséhez (minden verséhez), mely ide-oda villan, szabadon, a felfokozott éberség tüzében kötőszókat hagy el, s titkos és fontos kapcsolatokat gyakran csak egy raggal vagy igekötővel érzékeltet. Hogy mi prózánk igazi volta – mert hogy van különvaló magyar próza, azt Pázmány, Mikes olvasásakor érzékletesen érezzük –, arra még nem kaptunk szabados választ, valamint arra sem, hogy mi a magyar szellem, és a világ hangversenyében milyen szerepet töltenek be íróink, mint például Arany vagy Jókai. Nem érhetjük be azzal a magyarázattal, hogy a miénk a pusztai népek nyugodt távolbatekintése, a józan szemlélődés, s hivatásunk kelet és nyugat összekötése, az ősi ösztönélet és műveltség, a termékeny barbarizmus és elfinomult tudás egybefűzése. Az se elégíthet ki, hogy a magyar próza fő tulajdonsága a világosság. Ez minden jó prózára áll. Más módon, pontosabban kellene meghatározni a magyarság világküldetését, a magyar szellem igazi mivoltát, tisztázni a kérdést, hogy alkotóink zöme miben különbözik a többiektől, például a franciáktól, kik az élet kecses és formás művészei, vagy a németektől, a titkos mélységek búvárlóitól, vagy az oroszoktól, kik mindinkább egy vallásos áhítat révületében nézik a világot.
Erre átabotában válaszolni hebehurgyaság lenne. Az óriás kérdést, melynek vizsgálása, tudományos, művészi keresése hosszú évtizedek munkája lehet, nem is bolygatom tovább, csak annyiban, amennyiben tárgyamhoz tartozik. Úgy érzem, hogy a magyar szellemet bölcseleti és költői formában még mindig nem fejezték ki teljesen, csak nagyszerű útmutatásokat kaptunk néhány művészünktől, mert irodalmunk – akár az orosz – még nem alakított ki egységes szellemet, irodalomtörténetünk alig van, csak lángelméink, kik szerves fejlődés híján korszakokat hidalnak át. Legtöbbet ebből a szellemből, melyet én csak-a-miénknek érzek – úgy sejtem –, Arany és Jókai fejezett ki. Ahogy Arany öregkori lírai verseiben kesernyésen-mosolyogva évődik magával, ahogy Jókai szerencsés pillanataiban regényeinek halhatatlan lapjain, szinte magára feledkezve, andalogva és terjengősen, nem nyugat-európai módon, hanem egyenesen keleti mesebőséggel le-leír egy csézát, mely megfeneklik a sárban, az kiáltón és jellegzetesen magyar. Valami sajátos humor nyilatkozik itt meg, mely hasonlatos a szlávokéhoz, de mégse azonos vele, nem hangulat és nem érzelmesség, de életbölcsesség, nem elmésség, de alázat minden dologgal szemben, mélységes tartalom. Aki ismeri népünket, az tudja, hogy az is ilyen. Magyar paraszttal öt percig se lehet beszélni anélkül, hogy ne hallana valami csúfondáros vagy fanyar megjegyzést, mellyel magát vagy a világot seprűzi. Csúfolja a sötétet, hogy olyan sötét, a világosságot, hogy olyan világos, és az esőt, hogy olyan nedves. Ami nagyon kicsiny, azt nagynak nevezi, ami nagyon nagy, azt kicsinynek. Nincsen benne semmi korlátoltság. Még az ősszemlélet frissességével lát mindent, és a tárgyakat elmozdítja megrögzött helyükről, összeméri egymással. Ha elalszik a gyertya, azt mondja, hogy világos van. Ezzel pedig korántsem akar elméskedni, csak a dolgok viszonylagosságát hangsúlyozza, mely minden humor alapja. Mosolygó nihilizmusa lakozik benne, humora közöny a biztos halállal és az élet gyógyíthatatlan céltalanságával szemben, melynek tudatát még messze Keletről hozta magával, végzetes örökségül, fakírok nirvánájából. Épp ezért néha lázas ugrással cselekszik, nehogy végiggondolja, mit művel. Képzelete nagy kilengéseket tesz, de a földön marad, érzéki, ábrándja kézzelfogható, földízű.
Ezen a szemléleten át érthetem meg a magyar prózát, melynek fő tulajdonsága a humor, az a tragikus vidámság, melyet Aranynál és Jókainál jeleztem, az az éleslátás, mely apró dolgokra is kiterjed, az az összevetés, mely a nagyot a kicsiny, a kicsinyt a nagy által érti meg. Következőkben talán sikerül bebizonyítanom, - ami, elismerem, különösnek tetszik első hallásra –, hogy Pázmány prózája is humoros. Amint a „bíboros Ciceró” megszólal, az ég közeledik a földhöz, és minden megmarkolhatóvá válik. Noha folyton fogalmakkal, elvont eszmékkel bíbelődik, az, amit mond, csupa test. Nincs görögtűz, minden valóság. Egyik szentbeszédében leírja például a keresztre feszített Istenember szenvedését és halálát, így: „Sok óráig tartott a kereszt kínnya: melyben az inak megvonódtak, az íz helyén nem maradott, a csontok forgói egymásból kiestek, minden tagok csigára vonattak… Fejét a töviskoszorúnak hegyessége általszaggatta, orcáját a sok arculverések megkékítették, haját és szakállát kitépték, hátát keserves ostorozásokkal megnyúzták, szent vállát a nehéz kereszt viselésével sebbé tették.” A testi halál klinikai leírása ez, mely épp valószerűsége által gyengéd. Vagy az utolsó ítéletről való képe: „Az anya leányét; leánya annyát; az ura feleségét; felesége urát átkozza, pöki, fogával, mint dühös eb, rágja: hogy oka és eszköze volt kárhozatjának.” Akármit mond, érzékletesen fejezi ki: „Az ördög viszketteti az ember gyomrát.” 1626-ban írott levelében a magyarság tragikus sorsáról: „Mert úgy látszik, hogy mint a küszöb és ajtó között levő ujj, úgy vagyunk mi a hatalmas császárok között.” Egyebütt pedig: „A királyi korona nem veszi el a főfájást.” Vitairatából: „Nem kártya az szentírás, nem jáccótársaid a szentek, a lelki dolgok közt ne makktromfoskodjál…” Nem csodálom, hogyha egyesek Rabelais-t emelgetik. Bellarmin Róbertnek, a finom római jezsuitának magyar tanítványa, Szyl Miklós és Lethenye István a vére minden indulatával fordul „a cégéres cigányság és orcapirító hazugság”-gal szemben. „Hátatokhoz asz a hazugság” – kiáltja ellenfeleinek, kik „egymás szakállába okádoznak”. Akkor azonban csak így lehetett hatni, ellenfelekre és hívekre egyaránt, padban ülő, írni-olvasni alig tudó keresztényekre, kik majd egy félszázaddal közelebb voltak még a pogánysághoz, a dölyfös jobbágyra, ki félig állat volt, és a gőgös, bővérű, eszem-iszom úrra, ki vértódulásos arccal figyelt föl a szószékre. Ebben a templomban árnyas boltívek és homályos pillérek mentén ott leskelt a középkor sivalkodó ördöge. Föl kellett idézni a pokol minden fogcsikorgatását, hogy a hallgatók visszadöbbenjenek. Innen van, hogy Pázmány a legszigorúbb egyházatyák és szentek kilétét is aláhúzza, mint itt is, e hatalmas sorokban: „Ha fát gyümölcséről ismerünk: nézzed, mennyi rútság származik orrodból, szájadból, egyéb részeidből. Aranyszájú Szent János a mi testünket szarzsáknak és büdös kamaraszéknek nevezi, és mikor igen jóllakunk, abban fáradunk, úgymond, hogy több ganéjt csináljunk. Nézzed, mennyi büdös ganéj, takony, nyál, vizelet takaroszik testünkből! mennyi szenny, serke, tetű származik ebből… Mint a koporsó, kívül szépnek látszik a test, de belül büdös rútsággal teljes… Semmi gonosz hóhérok úgy nem vallanak, mint kínozzák a testet magából származott nyavalyái. Az orvosdoktorok több betegséget találtak az emberi testben, hogysem napot az esztendőben…” Minden hallgatóját mintegy testileg is összerázza, hogy ocsúdjon magára.
Itt Shakespeare-re gondolok, aki kortársa volt panaszi Pázmány Péternek, az angol drámaíró hat évvel előbb született, mint ő. Hamlet első foliókiadása pont akkor jelent meg, mikor a harminckét éves magyar jezsuita első munkája, Magyari István sárvári prédikátornak szóló felelet. Csodálkozom, hogy e találkozást még nem vették észre, és hogy a Shakespeare-fordítók még nem hasznosították. A magyar Shakespeare-nek pázmányian-bátor nyelven kell megszólalnia, a nyelvújítás finomkodó, selypegő betoldásai nélkül.

3

De elhagyom a stílművészt, és az íróra tekintek. Mert gondokozónak is nagy. Ez különben természetes. Jó stíl nincs mondanivaló nélkül, az az ősi erejénél fogva mindig utat tör magának, formát alkot.
Mennyire érezte az életet és halált. Amit később egy bölcsész úgy fejezett ki, hogy életünk inga vágy és csömör közt, azt ő a XVII. század elején így fogalmazta: „Ha az éhség, étellel; a szomjúság, itallal; fáradtság, nyugalommal; a nyugodalom, munkával; a vigyázás, álommal; az álom, vigyázással; a hévség, hidegséggel; a fázás, melegítéssel nem orvosoltatik, megöli az embert…”
A vénségről pedig olyan képet festett, hogy azt akármelyik remekíró megirigyelhetné: „Mikor immár közelgetni kezd a halál, elöljáró vitézit küldi, hogy szállást készítsenek, a sok és nehéz fájdalmat; mellyel a kedves étkeket epévé, a gyönyörűséges italokat keserű ürömmé változtattyák. És mikor szemeid elfordulnak, dobog mellyed, rekedez röhögő torkod, fogaid megfeketednek, orrod elvékonyodik, vak szemed béesik; eljő maga a halál, és erővel kiviszi testedből a lelket… Akiket semmire böcsüllöttél, azok járnak hasadon.” De se szeri, se száma egyéni ráeszméléseinek. Egy helyütt az iszákost így írja le: „A részegember nyaka olyan hólyagos, mint az indiai tyúké.”
Azt mondták, hogy nincs érzése; a komor szónok, aki a szószéken szikár alakjával, hideg hangjával, összevont szemöldökével, spanyolosan nyírt szakállával hatott, főképp csak érvelt. Beszédeinek zord szövetében azonban meglelni a gyengédség aranyfonalát is, csakhogy olyan finoman, olyan magas öntudatú írói művészettel van beleszőve, hogy avatatlan alig veszi észre. Milyen megható például nagypénteki beszédének második, kezdő része: „Én is elfáradtam a szólásban, és talán sokan megunatkoztak a hosszú hallgatásban, mert ez az emberi gyarlóságnak fogyatkozása, hogy csak előszámlálni és meghallani sem győzi, amiket szenvedni akart az Isten Fia miérettünk.” Itt a szónok egy színész testi közvetlenségével lép elénk.

4

Pázmány Péternek, a prózaírónak nincs folytatója és utódja, amint elődje nincs. Azok, akik nyomdokaiba léptek, Káldi György, Balásfy Tamás, Sámbár Mátyás, Veresmarti Mihály, meg se közelítették. Később a nyelvújítók fölelevenítették több szavát, mely ma is él nyelvünkben, de közvetlen hatása itt megszegett. Amikor Petőfi és Arany a vers magasába emelte a népnyelvet, nem akadt, aki Pázmány hagyományát folytassa, és azon az úton vigye tovább prózánkat, melyet ő megjelölt. A magyar nyelv versnyelv maradt, amint a francia prózanyelv. Legtöbb irodalmi kincsünk, mely eléri az európai szintet, versben van letéve. De a célt és lehetőséget megmutatta Pázmány s Mikes, a két ellentét, a magyar próza kemény és lágy hangneme, a tragikus és mosolygó humorista.
Azzal, hogy milyen kincset hagyott hátra Pázmány, édeskeveset törődött. Erkölcsi célokat vallott. „Nem veszedelmes orvosnál tartanók-e – írja egyik prédikációjában –, aki betege előtt lantot verne, és éneklésével akarná gyönyörködtetni fülét… Ily ártalmasok a prédikátorok, kik csak szólásnak ékességével, vagy magok álma és elmélkedésök beszélgetésével, vagy igen mély és szokatlan, de haszontalan tudományokkal viszkettetik a hallgatók fülét, a lelki sebek gennyedségét pedig meg se illetik.” Különben egyike volt azoknak, kik tűzzel-vassal irtották a magyar lírai költészet zsengéit, a virágénekeket. „Undok virágénekeket irkálnak – szólt vízkereszti beszédében –, melyeket mind gyermeke s mind leányasszonyok kordéra tudnak és csaknem minden házak ezekkel zengedeznek.” Mégis művészetén van a hangsúly, abban van halhatatlansága. Erre az ősre szédülve tekintenek föl az írók: „a lator lantverők.”

Nyugat, 1920. október 15.