Csűrös Emília: Lemondás

Nyolc éves voltam, amikor megismertem az első lemondást életemben. A temesvári aszfaltot méregettem naponta az Arany utcától a Józsefvárosi zárdáig. Útközben egy esztergályos-üzlet kirakata előtt haladtam le. Sokszor csodálkoztam azon, hogyan adhatják az emberek fejüket esztergályos mesterségre. Hiszen olyan kevés dolguk lehet! Például sodrófa, ugye, minden háztartásban csak egy kell, az is elég egy egész életre. Nem is méltattam sok figyelemre a kuglibábukat, sodrófákat és széklábakt mindaddig, amíg valami rendkívüli esemény fel nem keltette az érdeklődésemet.
A sok, nekem értéktelen tárgy között egy hüvelyknyi porcelánbaba ült, sárga kenderkóc hajjal, nevetős kék üvegszemekkel. Festett sárga cipője is volt és fehércsipkés sirting ruhája.
Először csak megnéztem, mosolyogtam neki, aztán továbbmentem. Másnap kerestem, ott van e még? Harmadnap elhatároztam, hogy megveszem. És gyűjteni kezdtem reá a pénzt. Nehezen ment, mert akkor egy krajcárnak szörnyű nagy értéke volt. De a szívembe már erősen beköltözött az a baba. Talán ha játéküzletben látom, észre sem veszem, de itt mindennap újabb szépségeket fedeztem fel rajta.
Egyszer nagy rémület vágott a szívembe. Hátha másnak is megtetszett és valami megveszi énelőttem!... Kettőzött buzgalommal gyűjtögettem a krajcárokat. Már három volt. Egyet a keserű orvosságért kaptam, egyet, mert nem féltem a sötét szobába menni és egyet találtam. Csakhogy még bizonyára nem elég. Háromért nem adná ide az esztergályos. Igen olcsó is lenne háromért az a tündérszép baba.
Gyűjtöttem tovább a pénzt, és mindennap megnéztem a babát. Közben észrevettem, hogy a feje teteje kopasz egy kicsit, ahogy a haját odaragasztották, fénylik a csiriz.
- No nem baj - vigasztaltam magamat –, majd teszek oda maslit. Azt is megláttam idővel, hogy az egyik szeme kisebb, mint a másik és félre is néz egy kicsit. De hát ez már igazán nem lehet hiba. Ha ember volna, szemüveget viselne. Szegény baba mit tegyen?
Akkor már annyira a szívemhez nőtt, hogy álmodtam is róla, és azért indultam hamarabb az iskolába, hogy a baba előtt ácsoroghassak egy kicsit. Éjjel-nappal rágondoltam. De a krajcárkák igen lassan gyűltek. Még csak négy volt. Azután elérkezett a születésnapom. Azzal ébredtem fel, hogyha ma kapok egy krajcárt valamiért, már öt lesz és megveszem a babát.
Akkor jobban kidörzsöltem a szememből az álmot, azt láttam, hogy egy csodaszép baba ül a paplanomon. Selymes szőke haja, szempillás alvó szeme, fodros, csipkés ruhája van és beszélni is tud. Igaz, hogy egy kicsit furcsa hangon, de igazi szavakat mond. Úgy néztem rá, mint egy csodára. Oly nagy volt, mint egy kisgyerek. Aztán gyorsan felöltöztem, és siettem a másikhoz – az enyémhez.
Délben lemondtam bátyám javára a tészta porciómról, és megkaptam tőle az ötödik krajcárt. Most… mindjárt az enyém lesz… Rohantam a boltba… Azután…
Este, amikor már azt hitték, hogy alszom, és rámcsukták az ajtót, odakucorodtam a díványra az új babához, a beszélőhöz. A hold besütött az ablakon, és én láttam, hogy gúnyosan mosolyog. Haragomban félrelöktem, majd szemrehányóan beszéltem hozzá.
- Miért jöttél ide? Mit akarsz? Én téged nem akarlak. Reád vigyázni kell, mert kényes vagy és gonosz. Én azt a kcsit szeretem a kirakatból. A kopaszt, a kancsalt! Csak őt szeretem, vele akarok játszani! Nekem te nem kellesz, Istenem! És ő nem lesz az enyém soha…
Forró könnyeim ráperegtek a díszes francia baba érzéketlen arcára.
Jaj, mert a hüvelyknyi kóchajúnak tizenöt krajcár volt az ára.