Petres Kálmán: Hitvallomás

A földre akarok most leborulni,
Amelyre első, kicsiny lépésem hullt.
Emlékezni… És másról mit se tudni,
Csak amit hord a homályba omló múlt.
Hagyni világot, álmot, büszkeséget,
És rácsókolni szentelt rögödre
Búval patakzó, forró könnyem,
Édes szülőföldem.

Nyárádmenti áldott-emlékű tájék,
Olyan jólesik állani halmidon.
Ha elföd néha kinn az élet-árnyék,
Előmbe fénylik a régi-régi nyom…;
És én megyek, miként az alvajáró,
Míg ujjongva roskadnak térdeim,
Hogy homlokommal arcod födjem,
Édes szülőföldem.

Az életútról visszavándorolva,
Ím, most itten, tornyod fölött állok.
Lenézek az ismerős utcasorba,
Amely mesébe fonva, fényben áll ott.
Levett kalappal intek le szüntelen,
És csak elcsuklik ajkamon a szó,
Mint ha madár fészkére reppen,
Édes szülőföldem.

Van-e még a bokrodon annyi rózsa,
Mennyit a gyermek öntudatlan tépett.
Hangzik-e még a tiszta, csengő nóta,
Mellyel én jártam a virágos rétet?
Ott akarok nyargalni újra, most is,
És szórni szirmait a rózsának,
Mit bokrodról dalolva törtem,
Édes szülőföldem.

Bejárom a néma, sötét, nagy erdőt,
Hol órákig elültem egymagamban,
Zöld lomb közül figyelve fenn a felhőt,
Vagy a nap áttört fényét gyöngy-patakban.
Milyen boldogság lesz majd megtalálni
A szép nevet a vén cser oldalán,
Hol ágyadra pihenni dőltem,
Édes szülőföldem.

Majd kimegyek az illatos határba,
Ahol ekével írják népem sorsát.
Testvéreim a munkában találva,
Büszkén köszöntöm, ők az áldást osztják.
Keményen hasad föl az új barázda,
Pacsirta száll és zeng a táj fölött
Isten szavaként közted s köztem,
Édes szülőföldem.

És ím szabad, vidám vándorlásomban
Megkondul az öreg, ismerős harang,
Mint annyiszor, hallottam félálomban
Szép szelíden, akár a szálló galamb.
Ó zengj, te legszebb, legtisztább muzsika,
Ami ez életben szívemre szállt,
Amíg bölcsődtől eddig jöttem,
Édes szülőföldem.

Virágos rét, erdő, határ, harangszó!
Ti mind: egy csöndes kis székely falucska
Nekem örökös, élő, szent parancsszó,
Hogy ahol szívem a dalt megtanulta,
Azt a helyet semmi más vágy és eszmény
Fölül ne múlja bennem soha.
Rajtad álljak, honnan kinőttem,
Édes szülőföldem.

Ezért járom mindig a régi erdőt,
Ezért hallom a kis falum harangját,
Ismerősim a virágok, a felhők,
Hisz együtt ők a gyermekségem adják.
Szakadjon is le lantom minden húrja,
Ha hozzád valaha hűtlen lennék,
Kihez szívem, szerelmem kössem,
Édes szülőföldem.