Garay János: Áldomás Deák Ferenczre

Ápril 20-án 1845

Csordultig áll a telt pohár
Somlyó arany nedével,
Csordultig telve szívem is
Kedvemnek érzetével;
Kelyhem- s szívemnek fenekét
Ma még mindenki lássa -
Az áldomás, mit ma iszom,
Deáknak áldomása!

Midőn pohárt tölt a magyar,
Előbb azt föl nem önti,
Míg égre nem fohászkodik,
Vagy társra nem köszönti:
S így a magyar, ha bort iszik,
Nagyot, dicsőt említhet;
Az áldomás megszenteli
Hő ajkin a beszédet.

Hiún tehát nem játszom én
Deák dicső nevével,
Midőn együvé fűzöm azt
E bor nemes gyöngyével;
A gyöngyfűzért mint áldomást
Tölt poharamba ejtem:
S hogy érte ittam veletek -
Halálig nem felejtem.

Fel, fel tehát, mint a patak
Somlyó aranya folyjon!
Minden pohár, minden kebel
Fenékig felbuzogjon!
Mert mint a földnek feneke
A legjobb érczet rejti,
Tengerbe istennek keze
A legszebb gyöngyöt ejti.

Miként a szívnek rejtekén
Az érező kebelnek,
A szív leghőbb érzései
Látatlanul teremnek:
Úgy a pohárnak fenekén
Utósó csepp borában
- Ki nem hiszi kísértse meg -
A legnemesb ital van!

De ezt a cseppet azután
- Hogy senki ne felejtse! -
Mindenki, a ki itt vagyon,
Deákunkra köszöntse!
Úgy légyen a vér benne vér,
Igaz, való magyar vér:
Mint poharát kiiszsza ma
Az ország Deákjáér!