Nadányi Zoltán: A költő

A költő, kit senkise emleget,
a költő festi kékre az eget.

A rózsaillatot ő leheli,
a csillaglángok az ő szemei.

Ő hajtja a Dunát és a Tiszát
és a leroppant hídon ő visz át.

A zászlórúdon az ő lelke leng
és ő fegyverzi fel a meztelent.

Mint ősanya, szül, táplál, betakar,
őnélküle nincs ország, nincs magyar.

Őnélküle nincs tél, nyár, semmi sincs,
ő az ajtó, a kulcs és a kilincs.

Ő nem is ember. Őt nem lelitek.
Legfeljebb hűlt helyét ölelitek.

Az öngyilkos ölelheti csak át,
mikor tárt karral leveti magát.