Gulyás Pál: A naptalan ház

Gulyás Imre dolgozott,
eggyé tett éjet-napot
s a hajnala is nap volt.
Gulyás Imre paraszt volt.

Első élete füst lett,
a haja is ezüst lett
s most akart élni szegény,
őszi fénnyel a fején.

Vénülő testét ágyra
vetette házasságra.
Ment az év és jött az év,
hozta síró gyermekét.

Honnan jöttek, mi végből?
a pokolból? az égből?
Ahogy a legény kurjant
s egy-egy cigány besurran:

úgy lépdeltek ők lopva
a szűk tanyai lakba,
mindegyik egy csöpp prímás,
hónuk alatt a sírás.

*

Gulyás Imre dolgozott,
eggyé tett éjet-napot:
reggel, hajnalban, este
ügyelt a béresekre.

Dolga elbírható volt:
a gazdája zsidó volt,
zsidó volt és engedte,
hogy életét tengesse.

*

Gulyás Imre dolgozott,
eggyé tett éjet-napot,
téglát téglára számlált:
építgette a házát.

Téglát téglára hordott
s egyszer csak megtántorgott
mint gyertyaláng meglódul
a benyíló ajtótul!

Érezte, hogy egy kéz itt
benne más házat épít,
mely közömbösen hátat
fordít a napsugárnak.

Már fent a gerendákat
kopácsolták az ácsok:
„Mi szükség erre mindre?
Menj haza, Gulyás Imre!”

Gulyás Imre ballagott,
nézte a bukó Napot,
vitte csüggeteg testét,
széthulló épületjét.

Gulyás Imre elébe
futhat már háza népe:
mindegy neki föld és ég,
árnyékolja sötétség.

Hiába hívta gyermek,
többé ő nem enyelgett,
lehányt mindent magáról:
az ébredő halál volt.

Állát térdére nyomva
bámult a bús sarokba.
Nézte a falon árnyát,
teste alvó lámpáját.