Vértesy Jenő: Amade László

    Nagy Amadék fészke, híres bári porta!
Idő megrugdosta, rútul megcsúfolta.
Omlik az udvarház, kívül-belül hiba.
Rozzant az istálló, pókos a paripa.
A vén diófa is kidől lassan, nyilván
                          Jó éjszakát kíván.

    Hej, Amade László, császár deli tisztje,
Rútul bánt az idő kegyelmeddel szinte!
Rókatorkos mente – kihullott a szőre,
Kordován csizmának fölrepedt a bőre.
A penna megreszket megaszott kezében,
                Ám tűz égett szemében.

    „Öcsém, Tádé – írja – jól értse kegyelmed.
Lelkemmel sejdítem a nagy veszedelmet.
Ám elhiggye nekem! Nem jó szelek fújnak.
Jaj, hogy nem bírja vén lábam az utat.
Nemes megye széke, Pozsony nekem messzi,
                         A gyűlésbe menni.

    Mi villog ott? Kard ám, mit forgat az ellen.
Cudar burkus készül királyasszony ellen.
Édes öcsém, Tádé – eblelke! – gyalázat,
Ha szégyenbe’ hagyja az Amade-házat!
Kályha mögé búvik a nemzetnek alja,
                             Ha vihart hallja.

    Ki tudja? Hej, hogyha én ma jobban lennék,
Egy éltem-halálom, magam is elmennék.
Kócsagom elől járt hajdanta kényesen,
Öltöznék csatára úri mód’, fényesen,
Nyargalnék az élen kardosan, délcegen,
                      Bátran és szívesen!”

    Gömbölyű betűit amíg gonddal írja,
Szinte-szinte hiszi, hogy a kardot bírja.
…Szép az őszi este, tejutas, csillagos,
De gonosz az éjjel, hűvös és harmatos.
Jó Amade László hánykódik az ágyon,
                    Csak nem jő rá álom.

    Nagysoká’ megvirrad. – Nincs köszönet benne,
Mintha összetörve volna egész teste.
Hamuvá hamvadott a tegnapi lélek,
Délig nyomja szótlan az öreg karszéket.
Mégis az asztalig csak elbiceg délbe’
                     És tollat vesz kézbe.

    Írja: „Ő nagysága, Grassalkovich grófnak,
Kamara-praesesnek, kegyes pártfogómnak.
…Akartam menni a felség színe elé.
Mi haszna? Az Isten egyébként végezé.
Nem bírok járni, csak kerekes talyigán,
                    Nem büszke paripán.

    Szégyent is vallanék. Térdet ha hajtanék,
Magamtól fölkelni erőm se voln’ elég.
De hisz’ – vén Amadét már senki se bánja –
Vagyon a felségnek sok jó daliája,
Sok kulcsos vitéze, derék főispánja,
                        Sok titkos tanácsa.

    Hej, ha elmehetnék az életem árán!
De gyötör csúz, köszvény, istennyila, sátán!
Méltóságtok válla a haza oszlopa,
Jól megtámogassák, ne hagyják el soha!
Úgy veri, úgy áldja a hatalmas Isten,
                   Úgy ott fönn, úgy itt lenn.

    Vége. – Ő már nem néz előre, csak hátra.
Múlt mezejét lelke még egyszer bejárja.
…Aranyalmás, bájos Itália földjén
Vérbe, sárba gázolt, dühös ellent ölvén…
Szép Gazola grófné ott mosolygott rája –
                      Édes tündérlányka!

    Csengő boros kehely, csilingelő nóta…
Mosolyog az öreg: sok elmúlt azóta!
…Szép az ősz. Bikanyál száll a levegőben.
Szinte mosolyog a vén nap lemenőben.
Est van. „Gyertyát ide – mond az öreg – hamar!”
                           Ő még írni akar.

    „Öcsém uram, Tádé! Hallom, vígan vannak,
Lent az aranykertben nagy lakzikat csapnak.
Mulassák magukat! Vígan éltem én is,
De ha tenni kellet, első voltam mégis –
Nemzetsége ágát koronásra hajtsa,
                         Mint édes olajfa!

    Csupán egy szándékát fejcsóválva hallom:
Azt a két pej csikót eladja, – rosszallom.
Öcsém uram, értse! Amade-faj ló az,
Bősz szélláng-nemzette, vihargyors futó az.
Kit Virgilius ír, nem jobb az a táltos –
                    Széllel versenyt szálldos!

    Bizony nyereg alá, hadi lónak termett.
S most a vihar napján adja el kegyelmed?
Meg akartam venni, harcba velük menni –
Hagyján, annak vége, abból nem lesz semmi!
Arany sarkantyúmat vethetem sarokba,
                        Eméssze a rozsda!

    Kényes csikóimhoz tartom ám a jussom’.
Megveszem mégis, hogy más kézre ne jusson.
Amade-mének ez oktalan állatok,
Legalább koporsóm’ vigyék ki majd azok,
Tollbokrétás fővel, fekete csábrágba’ –
                         Érzem, nemsokára!”