Fáy Ferenc: Nagycsütörtök
Párákba bújó, néma fák között
kapaszkodik az ég felé, a házak
gomolygó füstje; s mint epébe mártott
spongyát nyújtja, a kálvinisták tornya
a holdkaréjt, a szomjas éjszakának.
Zárd el magad a gyémánt éj elől,
hol kormos arcú, nyurga rémek élnek;
s acélos-zárú, összefont körükből,
gyermek halottak ispilángja kísért
s megrettent hangja, szirmok énekének.
Lapulj a fákhoz s tarlott életed
rejtsd el testvérré kérgesült kezükben…
Boszorkány éj ez. Bomlott, hosszú kontyok
és földre vágyó, kóbor csillagoknak
seprűkre tűzött szemfedője lebben.
A Szűcs néni arcán is szürke fény…
az égre foszlott, nagy ruhákat aggat.
S fehérre pállott ujja közt keféknek
borzas cirokja és a lúg kegyetlen
körmöt lerágó síkossága hallgat.
Rohanj anyádhoz! Tán’ még megleled,
hisz’ alkonyatkor, lágy ölében vártad,
mint hullnak rád az elfogyó mesék
s hogy’ lépnek ki az ablakok szeméből,
emlékei az álmos délutánnak.
Bene Mihályék portája felett
holló kering. A port kavarja szárnya.
S az ágason a köcsögök sorának
nagy, barna kéz vet – tejfehér nyugalmú,
pelyhes ködökből – ágyat éjszakára.
Simulj a porhoz, de a homlokod
a fodros ég hideg vizében rejtsd el,
mert lent, a házak dűlő árnya közt, már
árulkodó, halálba küldő csókok
üzérkednek didergő életeddel.
Valahol kinn, a palánkot verik;
a „Bárány-kocsma” bűzlő szája tárva…
Csütörtök van… És hallgató virágok
s részeg parasztok rémült énekével
készül a föld, a megváltó halálra.