Bársony István: Aki veszít, az fizet
A homoki pusztán alkonyodott és a kis akácerdő sarkán gubbaszkodó csárda csendes magánya körül nagy csörgést műveltek az egymással veszekedő szarkák.
- Vendég jön – mormolta a babonás vén csárdás, aki még az időjárást is az állatok viselkedéséből tudta előre.
Ha a szarka csörög, az vendéget jelent. Ha pedig a semlyékes pusztai tóságon nyugtalanok voltak a hókafejű szárcsák és sokat kergették egymást, akkor meg kellett jönni az esőnek.
A csárdásné egy kicsit már elnyűtt fehérszemély volt; afféle nagyon kinyílt rózsa, amelyik kezdi hullatgatni a szirmait. De a környékbeli csikósok, gulyások nem voltak finnyásak, nem nagyon volt miben válogatniok, hát csak el-ellátogattak a »Kujtorgóba«, ahogy a csárdát az oda kujtorgók elnevezték.
Márinkó asszony az ura ócska ködmönét foltozgatta a csárda elé kitett hosszú lócán és a vén ember szavára felütötte a fejét. Elnézett a messze síkságra, ahol a legelők füvén kívül nem volt más növényzet, sem fa, se bokor, legfeljebb gilicetüske, az meg nem fogja el a határt a szem elől.
- Azt bizony jól mondja kend – szólalt meg kisvártatva. – Már jön is valamelyik.
A csárdás a szeme fölé emelte a tenyerét, úgy vizsgálódott abban az irányban, amelynek az asszony nekifordult.
- Jön ám, a nyila csapja meg, az ott az a lókötő Kesze Ferkó, aki már vagy tíz liter borommal adósom. Pedig nincs több hitele nálam, amíg meg nem hozza az árát.
Nem folytathatta, mert hátulról lódobogás hallatszott és mire megfordult, már ott prüszkölt előtte a meghajszolt sárga csődör, amelyen a Barnafy-uraság csikósbojtárja szokott erre vetődni.
- Adj’ Isten, Pali bácsi, magának is galambom csárdásné, minden jót kívánok! Hamar egy üveg bort, mert olyan száraz a torkom, mint a bugaci sívóhomok, amikor hetekig nem lát esőt, – kiáltotta a legény és már lent is volt a lováról, amelyet hamarosan odakötött a kantárral a cserepes ágasfához.
Márinkó asszony úgy felpattant a lócáról, mintha csak egyszer lett volna rajta húsz esztendő, nem is kétszer.
- Na, Gányó Pista, jókor eltaláltad, mindjárt itt lesz a pajtásod a Csillagos-majorból, akkor pedig egy üveggel tán elég se lesz – mondta szíves hangon és megriszálta széleske derekát.
- Nono, csak lassan a testtel – berzenkedett a csárdás. – Több nap, mint kolbász. Előbb majd számolni kell.
De nem ért rá erre a műveletre, mert már porzott a homok a csárda előtt, ahogy a Kesze Ferkó pejkója szétrugdosta nagy nekirugaszkodásában.
A két legény köszöntötte egymást. Egyikök derekabb volt, mint a másik; de hogy melyik különb, azt nem lehetett volna így szemre eldönteni. A csaplárosné szeme egyiken sem bírt tartósan megakadni hanem csapodáran villant hol Ferkére, hol meg Pistára.
A vén csárdás nem sietett a borért; a feleségét is leparancsolta egy sokatmondó kemény tekintettel.
Ferkó kezet fogott az emberrel is, meg az asszonnyal is, akire ráadásul hamisan rákacsintott, csak azután mondta hányiveti hangon: – Hol a borom, Pál bátyó?!
- Hol az én tíz liter borom ára? – morgott az öreg és nem igen akaródzott neki, hogy mozduljon.
- Még ez is adósság? – pattant fel Kesze Ferkó. – Hisz’ ha jókedvemet csinálja kend, elhajtom reggelre a két girhes lovát az istállójából s azoknak az árából úgy kifizetem kendet, hogy sírva fakad.
A csaplárosné kacagott, hogy mutassa: tréfabeszédnek tartja a fenyegetést. Odavágott titkos tekintetével az ura felé, amiben benne volt, hogy ne bolondozzon, ne haragítsa meg a legényeket. Nem jó ezekkel összerúgni. Különben is örült nekik. Ebben az egyhangú malomban egyebe sem volt, mint ha olyan vendég akadt, akivel el lehetett egy kicsit mulatozni, évődni; danolgatni is, ha megnőtt bennök az áldott jókedv.
A csárdás magába nyelte, amit gondolt és elindult a borért. Az asszonynak meg eszébe jutott, hogy az a vén szamár még a lőréből talál hozni s akkor nem jókedv lesz itt, hanem egyéb. Hogy elejét vegye, utánafutott az urának s olyan pattogósan kapkodta veresharisnyás kövér lábát, hogy térdig felcsapkodott lenge viganója.
Amikor a legények magokra maradtak, hirtelen összesúgtak. A végén nagyot kacagtak, azután paroláztak.
Mire a csárdás jött a két üveg finom borral, az asszony meg a poharakkal, már ott ültek a lócán, keresztben, szemközt egymással s az üvegeket, poharakat oda tették magok közé.
Kesze Feri olyan jókedvű volt, hogy alig fért a bőrébe. – Ne féljen csárdás bácsi – kiáltotta –, amíg engem lát, addig ez a betyár Gányó Pista nem szeretheti el a feleségét, mert arra én vigyázok.
Márinkó asszony nagyot vihogott, a csárdás pedig a pipáját tömögette.
- Én nem bánom, ha ketten is elviszitek, csak azután vissza ne hozzátok, – mormogta olyan arccal, hogy nem igen lehetett tudni, mennyi a tréfa és mennyi a komolyság a szavában.
Gányó Pista felkapta az üvegét és csak úgy könyv nélkül elkezdte megkóstolni. Mire levette a szájáról, nem maradt az üvegben semmi sem. Hanem utána olyat kurjantott a legény, hogy a Kujtorgó tetején levő gólyafészekből egyszerre elszállott mind a két gólya, magokra hagyva repülni még nem tudó fiaikat.
- Jól kezdődik – dünnyögte a csárdás, Márinkó asszony pedig minden bevezetés nélkül elkezdte danolni a Pista nótáját, azt, hogy: «csikós vagyok az alföldi rónán, van jó cserényem, van pejparipám, hej’ sarkantyúm a lovam oldalába vágom, úgy repülök át a pusztaságon».
Kesze Ferkó előtt még ott volt a tele üveg, el volt rá szánva, hogyha Gányó Pistának nem ízlik a bor – mert élt a csapláros irányában a gyanúperrel –, akkor menten a falhoz repíti a féllitrát. Most utána csinálta a pajtása virtusát. Egy hajtásra beszívta magába az üveg bort.
- Ez jó volt – mondta szelíden és mindjárt hozzátette: – no még egyet!
- Ki fizeti meg? – kérdezte a csárdás kedvetlenül.
- Kettőnk közül az egyik – pattant fel Gányó Pista. – Jót állunk egymásért.
- Akit Márinkó megcsókol, az fizet, – kötekedett Ferkó. – Ő válasszon közülünk.
- Vagy aki erősebb – vetette fel a versenygés gondolatát kajánul a csárdás. Birkózzatok! (Azt forgatta a fejében, hogy hátha úgy összekapnak beborozva, hogy megeszik egymást.)
De Gányó Piste nem engedte hibás vágányra terelni a borügyet.
- Csak hozni kell azt a bort, azután mondok valamit. Attól megelégszik kend!
A csapláros halvány reménnyel ment a borért.
Amíg odavolt, a legények egy kicsit megcsiklandozták Márinkót, akinek a visító kacagását az öreg házsártos ember jól hallotta ugyan, de azért a világért sem sietett volna.
- Jut is, marad is – szuszogta magában, mialatt a lopóval bort szívott fel a hordóból.
A legények egy-kettőre megitták a másik két üveg bort is.
Akkor azt mondja Gányó Pista nagy magabízással:
- A borokat az fogja megfizetni, akinek kettőnk közül rosszabb lova van. Az pedig nem az enyim.
Kesze Ferkó felpattant erre a dicsekvésre:
- Az én lovam neve Madár; a madár sem éri utol, nehogy az ilyen fülét-farkát lógató tudomisén micsoda.
- Nahát azt mindjárt meglátjuk, te kétpofára bagós, – hangoskodott a sárga csődör bojtárja. Ahun van a gulyakút, ötszáz lépésnyire sincsen innen, ahonnan leindulunk; aki megkerüli a kutat s előbb jut ide vissza, az a nyertes.
- Hát legyen az a nyertes – kiabált Kesze Ferkó és máris futott a lovához, hogy mielőbb megmutassa ennek a nagyszájúnak, milyen a magyar virtus.
Márinkó előre tapsolt a mulatságnak, hogy milyen lóverseny lesz itt mindjárt. Még a vén csárdás is kíváncsi volt és bíztatta a legényeket.
- No, csak rajta; de aki veszít, az fizessen ám!
- Aki veszít, az fizet! – kiabálta a két legény egyszerre.
- Becsületszóra? – reménykedett a csárdás. Azt már muszáj volt megtartani.
- Az is gazember, aki nem fizet, ha veszít, – kiáltotta Kesze Feri; – becsületszóra hát, az Árnyílusát.
- Arra! becsületszóra! – rikkantott egyet, de nagyot, Gányó Pista.
A csárdás szívéről kő esett le.
- Akkor minden jól van.
A legények felpattantak a lovukra és Márinkóra bízták az indítást. Amikor tapsol, akkor hajrá.
- Egy! kettő! há-rom! – kiáltotta és összeütötte vörös két tenyerét.
A sárga meg a pejkó abban a pillanatban kirúgta maga alól a világot.
Száguldott a két megsarkantyúzott sárkány és olyan egyformának látszott a repülésök, hogy egyikre sem lehetett volna kockázat nélkül fogadni.
- Fogadjunk – kiáltotta –, hogy Gányó Pista lesz első.
- Mibe fogadjunk, hogy Kesze Ferkó lesz? – vágta vissza a félviseltes menyecske, minthogy a szíve mégis inkább Ferkó felé hajlott.
- Akármibe fogadjunk!
- Jól van; akármibe!
A két lovas pedig ezalatt elérte a gulyakutat és megeresztett kantárszárral vágtatott tovább-tovább.
- Né te né! – nyugtalankodott a csárdás, – forduljatok már! mi az istencsudáját futtok tovább!…
De azok csak futottak egyenesen.
A csárdásnak kezdett az agyában valami derengeni.
Hanem Márinkó megelőzte. Csengő kacagással kiabálta:
- Fogad-e még kend? vén szamár!
A csárdás bamba arccal fordult a felesége felé.
- Ezek becsaptak bennünket. Eszökbe sincs ezeknek, hogy visszajöjjenek. De hát a becsületszó?!… Lám, a gazemberek!
- Abban nincsen hiba, hűtötte le Márinkó az ura gyalázkodó kedvét. Hisz’ annak kell fizetnie, aki vesztes; de melyik a vesztes? mondja meg kend.
- Az is igaz, – dörmögte a csárdás elszontyolodva.
Megfordult és indult befelé a csárdába. Hirtelen ráförmedt az asszonyra:
- Te is mit tátod itt a szádat? – Fogd azokat az üvegeket, meg a poharakat s hozzad!
Márinkó asszony engedelmeskedett.
Nem mert hangosan kacagni. Pedig úgy rázta a kacagás, hogy a réklijéről lepattogtak a kapcsok.
