N. Jaczkó Olga: Virágzó cseresznyék

               I.

    Kívül voltunk a fürdőkert rácsán, a forrásnál, a tölgyes domboldalon. Egy vén tölgy kiálló gyökerei közt ültem, mint valami mesebeli fekete boszorkány karjaiban. Sárga selyemkendőm lecsüngő végét beleloccsantgatta a szél a hold hullámosan szétfolyó, rokonszínű fényébe. Ő a csapongó selyemrongy elé kúszott és égő arcát kitette zizzenő, enyhe ütéseinek.

    - Én, én kapjam ezt a drága ajándékot – lihegte és nem az érzéketlen anyagok!

    Szeme kéken ragyogott felém a holdfénytől sárgás arcából, mint a borostyánkőbe foglalat zafír. Egész arca remegett, amint beszívta a kendőből a hajam bennmaradt illatát. Hangja az a szaggatott, forró, percegő suttogás lett, mely olyan, mint a szikrák pattogása.

    - Hát soha, soha?

    - Nem lehet!

    - Mivel nem tud megalkudni? Még mindig a lelkiismeret, az Isten?

    És lágyan, elcsúsztató, simán omlott lábaim elé a szofizma:

    - Az Isten tudta nélkül a hajunk szála sem görbülhet meg; azt gondolja, hogy ezt a helyzetet nem ő akarta így?

    Nem az tartott vissza. Már régen benne voltam az álbölcsesség selyemhurkaiban, amelyeket a vágyunk kötöget szép alattomosan, már nem úgy éltem gondolatban, ahogy az Isten akarja, hanem szentül hittem, hogy az Isten azt akarja, amit én kívánok. Nyers valóságban előttem fekvő tény akadályozott, amit nem lehet elmagyarázni. Feléje súgtam egy szóval gátlásaim lényegét.

    - A férjem!

    Felindultan ugrott fel.

    - A férje?

    Gúnyosan kacagott.

    - A férje?

    Megragadta a karomat, lejjebb vitt egy lépéssel és széjjelvonta a galagonyabozótot. Látható lett az asztalokkal teleültetett körönd, ahol a társaság mulatott. Egyesek táncoltak, kártyaasztalon gurult a pénz. A férjem egy különálló kis asztalnál ült. Vele szemben, gyerekesen az asztalra könyökölve egy nő térdelt a székén. A férjem hatalmas tarokk-kártyákból várat épített. Mikor elkészült, a nő csintalanul lefújta és kacagtak mind a ketten. Aztán koccintottak és még a nevetéstől fuldokolva ittak a barna sörből, a habbajuszt pajkosan otthagyták az ajkuk fölött.

    - A férje! – mondta ő harmadszor, magyarázólag. Szégyenkeztem. Igaza van, nem az én becstelenségem csinálja a férjemből azt a nevetséges, fölösleges harmadikat, hanem én vagyok már is az. Néhány pillanatig elhűlt vérünkben a vágy, most újra ott száguldozott ereinkben. Az ő gyönyörű szőke haja ott csapzott lábaimnál a porban, egész teste görcsösen vonaglott felém. Szeméből – mint legnemesebb bor a sajtóból – könny buggyant, ékesen metszett szája gyermekes panaszra torzult.

    - Anyám!

    Gyermek volt, aki nem tesz különbséget a fájdalmak nemében és öntudatlanul áhítja az enyheséget, amit csak egy nő adhat az embernek: az anya.

    Én nagyon szerettem őt és ezerszer meghoztam volna érte a szőlőfájdalom áldozatát. Kitártam karjaimat.

    - Én édes, egyetlen, szenvedő gyermekem!

    Felszakítottam mellemen a ruhát és tisztán, az önfeláldozás, az adás gyönyörével átadtam magam neki.

               II.

    Az uramat nem láttam reggel, csak délben, mikor a hivatalból jött. Az a kimondhatatlan nyugtalanság, amely az este, mintha beleömlött volna a vérembe és azóta mintha állandóan kis akarna csapni, elibe vitte a lábaimat. Néztem, amint baktatott fel a dombon, mint egy lusta rovar, utáltam és mégis, engedtem a lépéseknek, amelyek elibe toltak. Törődött volt, kiizzadt, de izzadtsága nem piros pórusokból hullott, mint a munkában kimerülteké, sárgára sápadt az arca, az aktatáskát olyan nehezen cipelte, mint valami óriási terhet. Tudtam, hogy nem a munka, hanem az átvirrasztott, habbajuszos éjszaka tette tönkre és csodálatos: a megszokott undor helyett valami keserves részvétet éreztem. Bugyborékoló szavait, melyeknek máskor kitértem, mint a köpésnek, most szomjasan itta eltikkadt lelkem, figyeltem őket: nem fognak-e megdobni a felfedezés keménységével? Miért volt ez? Mert hozzáhasonultam a könnyelműségben, a bűnben?

    Ebéd után kifutottam a kertbe, ledobtam a zubbonyomat és belefúrtam magam a fűbe. Nem hűsített, csak mart, az égre néztem, szemembe tűzve szokott, segítségkérő, fohászos tekintetemet. Szédültem. Nem álltam biztosan, a nap, mintha nem a magasban állana, hanem szédítő mélységben fekszik alattam s én támolyogva majd belebukom izzó tömegébe… A fülembe, mintha zajongó tömegek nyomultak volna, zúg, harsog. Misztikus lények nyüzsgését érzem a levegőben, iszonyú zakatolással törnek valamit, öntik rám, sziporkázva, égve…

    A szívem pedig dermedten állott ennek az izzásnak közepén, mint márványcövek a forró sivatagban. Ez a bűntudat? Hűvös szárnyképpen borult agyamra a gondolat: hogy szoktak vigasztalást inni az én módomon tikkadtak?

    A könyvespolchoz futottam. Az Írás! Tenyeremet áldottan hűsíti bőrkötésének hidege… Mohón futkostam a lapjai között, még nem ismertem egészen, de tudtam, hogy vannak szavai, melyeket az Úr mint védősátrat emelt az asszony fölé, akit elibekergettek a bűn üldözői. Nem tudtam nyugodtan keresni, szétkaptam a lapokat akárhol… és az Úr kegyének oltalma helyett mint gonosz álarc fintorgott rám a vád:

    „Disznó orrán aranyperec a szép és bolond asszony”…

    Estefelé azért… miért? – tudtam én, hogy miért, hogy mit fogok tenni és mit fogok neki mondani? – megint kimentem az erdőbe. Gurultam, gurultam, mint az aranyperec a porban, hogy orrára kapja a disznó. A föld tavaszi álom volt… igen, a tavasz inkább hasonlított az álnok szépségéhez, a tél pedig az élet dermesztő valóságaihoz. A réten áthúzott ezüstszálon, a patakon túl fiatal cseresznyefa állott, mögötte pirult az alkonyi ég. És a fiatal fa acélszínű, kitárt karjaival mintha őrt állt volna, hogy visszatartsa azt a hamis hajnalszínt, azt a piroslást, mely tulajdonképpen napnyugvást, dermedést jelent. A cseresznyefa alatt várt rám ő.

    Mit fog tenni, mit fog követelni ezek után tőlem? Rabszolgaalázattal álltam meg mellette és vártam, hogy a porba húzzon, amire már jogot adtam neki. Ő letérdelt a fűre, karjait kitárta a fehérbe, illatba borult fa felé és mint felszálló galamb rezzent az ágakra rajongó szava:

    - Menyasszony, menyasszony! Az én menyasszonyom!

    Tudtam, hogy én vagyok lelkében a fehérvirágú fa, én vagyok az ő menyasszonya. Szívemből eltűnt az égő sivatag és felrebbentek róla a szomorúság árnyai. Én nem vagyok aranyperec a disznó orrán, én fényes, tiszta korona vagyok, egy ragyogó férfilélekre tűzve!

               III.

    Telezsúfoltam magam kötelességgel, magamba illesztgetek mindenfélét, súlyos vagyok, mint a gyerekek teletömött építőszekrénye. És mégsem vagyok rendben. Egy kis kék kupolacsúcsot, vagy egy szálkányi piros pillért nem tudok rendes helyére illeszteni. Az uramhoz fordulok segítségért:

    - Parancsoljon nekem valamit!

    Csodálkozva néz reám, mert soha sem kértem ilyesmire.

    - Én magának? Hogy jut eszébe? Hát bánom én, hogy mit csinál!

    - Hiszen az a baj! Bánja és parancsoljon, mert nem jó így!

    - Hagyjon nekem békét!

    - Ezt parancsolja?

    - Ha tetszik, vegye parancsnak!

    Hát békén hagyom, felszínességének, gondatlanságának kényelmében. És megyek, megyek, hogy ne zavarjam, viszem magamban egynapi kötelesség egymásra zsúfolt építőköveit. Neki elmondom, milyennek érzem a lelkemet, ő talán megadja a rend, a nyugalom végső simítását. Lehet… a keze máris simogat, félénken jár a ruhám rózsaszínű selymén, mint a cica nyelve az elcsent csemegén. A szeme simogatja a szememet, mint az ég kékje a tavat, a haja a hajamat, mint az aranyporzók egymást a virág kelyhében, szája a számba vág, érzem a fogait, mint a kést a gyümölcsben… simogat… engem ő… mint… mint a szerelem a szerelmet…

    Csodálatos dolog őt élvezni és élvezetében minden mást elveszíteni!

    Mindig rózsaszínbe öltözöm, nem is lehetne másképp!

    Ő helybenhagyja.

    - Rózsaszínben, mert rózsaszínű és rózsaillatú minden! Rózsavíz fakad a szívünkből és elárasztja a világot! Fölszívom, te is; bennem leszel, én benned és bennünk az egész világ!

    Talán tényleg nem vagyunk sehol, csak egymás szívében! Meg egy kis gyepes halmon a nagy hegyek alatt. Mintha érezném, hogy ringatja az öreg hegyek öle ezt a kis gyermekünket… lengünk, ringatózunk, szivárványszínű üveggömbbe vagyunk zárva és dísznek akasztva egy meseszép karácsonyfára…

    Az égen a hold baktat, felhők selymén átszűrődik a csillagok fénye, ezüsttel, arannyal öntöz minket.

    Ő, ő mindenütt, semmi sincs, csak ő! Ő az erős gally a tölgyön és a kakukkfűben az illat!…

    Leterítem a kendőmet és végigheverünk rajta. Ez a sápadt színű kendő nekünk az egész világ térképe. Rajta van a boldogság tengere és az öröm szigetei. Nekem ő, neki én…

    Vajon jár-e itt rajtunk kívül ember? Ha járnak is, angyali jók, mert nem zavarnak minket. Néha bámészszemű állatok jönnek, megcsengetik a közelben kolompjukat. Kissé felreped tőle az aranybúra, melybe be vagyunk zárva. Én megijedek, ő megnyugtat.  

    - Az állatok jók, nem haragusznak, hogy ha újfajta fű kerül asztalukra?

    És mosolyogva húzta ki egy perjecsomóból belebogozódott hajam szálait.

    - Az emberek jók, az állatok jók… az, a harmadik? Mit jelent az, hogy egy féreg mászkál a minket borító, ragyogó búra külsején? Ide be nem jut soha! Jó a természet, jók az állatok, jók az emberek és legfőképpen jó az Isten, mert ő engedi meg nekünk mindezt!

IV.

    Már nyár van, nem tavasz. Odafent fürdenek az angyalok és ránk öntik az illatos fürdővizet. Esik. Szagosan, nyári módon. Kezd rossz lenni a természet. Esőköpenyt vittem és arra bujtunk. Mégis megfáztunk s én tüsszentettem. Ő felkacagott, és tüsszentésben eltorzult arcomra mutatott és idenyújtotta a zsebkendőjét. Később a nap felszárogatta az eső nyomait és jó volt újra, kakukkfű párnába lehetett dugni a fejünket. Én a kakukkfűre, ő az én arcomra… egyek vagyunk, nem zavar senki.

    Mégis! A kutyám felugrott. Őrizetével ő szokott kaput emelni végtelen falú otthonunk elé. A fejemhez bújt, szűkölt, dörzsölődzött, kapart, mintha türelmetlenül hazahívna. Megkaparintotta egyik hajtűmet, kirántotta és szétbomlott hajfonatomat végighúzta a füvön. Mintha el akarna vonszolni a csókjai alól. És sikerült, mert ő elkedvetlenedett arccal tekint fel.

    - Ni, – mondja, s a fűben tekergő hosszú hajfonatomra mutat, – ni, még nem volt János-nap és már kibújtak a kígyók!

    - Ezt a kutya tette. Rosszak az állatok!…

    A hegy taraján ültünk. A vékony tölgyfa könnyű szélben rezgett, valami kis férget rázott ki a lombjai közül, mely a ruhámba hullott és szúrós lábaival kaparászott a hátamon. Felszisszentem.

    - Csitt, ki fogom venni, – mondja ő.

    Elibém állt, kezét a vállamon át a ruhámba csúsztatta. Ajka hamarább találta meg a számat, mint ujjai a kis futoncot.

    Egyszerre csattanás dübörgött végig az erdőn, mintha hátbavágtak volna. Arra néztünk. Egy fiatal, karcsú fa tárta szét reszketőn a gallyait, mintha segítségkérőn karokat nyújtana a többi fák felé. A törzse mellett emberek álltak, fejszével csapkodták és vigyorgásuk elégedetten tapadt a fa halálát okozó nagy sebre. Mikor a korona végigdűlt a földön, vihogó, kosaras asszonyok rohantak neki és tépdesni kezdték. Felismertem a fát és felsikoltottam.  

    - A maga menyasszonya!

    Ő közömbösen engedte le tekintetét a völgybe és mondta:

    - Az én menyasszonyom.

    - Mi lesz a gyönyörű, fehér virágaival?

    - Azok már régen nem fehér virágok, hanem pirosló, édes gyümölcsök!

    Megint rátalál a számra, apró csókokat szakít róla, megszorongat, hogy pattan valamelyik csuklóm… Mintha valóban édes gyümölcsöt ropogtatna.

    Az emberek ott lent most felszedik a kosaraikat és haza készülnek. Mellettünk visz el az útjuk. Tekintetüket kémlelve küldik előre.

    - Megláttak, – mondom.

    Ő elbocsát. Az asszonyok pár lépésnyire haladnak el mellettünk. A kezük, a szájuk maszatos, nyúlós lé csöpög a kosaraikból. A túlérett, összegyömöszölt cseresznye nedve. Nem is pirosra, hanem feketére érett, megiszaposodott benne a cukor. Az emberek közül senki sem köszön.

    - Nem láttak, – mondja ő.

    - De igen, – vetem ellen, – azért nem köszönnek, mert szégyenkeznek.

    Zavarodottan figyelünk.

    Valamivel odébb az egyik szétbocsátja mostanig szorongatott szavait:

    - Hát így… már a nagyságák is a Galambos Marcsa módjára!

    Galambos Marcsa! Ott, a bérlőházban… aki minden este másnak, akárkinek a poharába teszi a testén nyíló rózsákat, aki a csókjain vásárolta a tornácos házat… Én, Galambos Marcsa? Én csak egyetlen-egyet: őt! És nem pénzért, nem, nem, nem! Csak… mert nagyon szeretem és meghalni és meghalni éppen úgy tudnék érte, mint élni! Még élek, hát nem adhatok érte a veremet halálos sebeken megaludva… ó, de nekem olyan mindegy volna!

    Döbbenten álltam a szavak szennyébe mártva. Ránéztem kérően, hogy tisztogasson. Fejét ingatta.

    - Látja!

    - Ó, milyen rosszak az emberek!

V.

    Már napok óta nem láttam.

    Nem kell lekicsinyelni a férget, amely az alma héján mászkál. Módja van rá, hogy befurakodjék a belébe és feldúlja az egész zamatos, édes húsát.

    - Mária, én beteg vagyok, ágyban kell maradnom, – mondja a férjem.

    S én hozzá vagyok börtönözve. Borogatom. Ő köhög, öklendezik. Mintha sírboltba lennék temetve s az ő betegségének rossz szagában a saját testem rothadását érzem. Nyálkás hangjai mint a nyüvek mászkálnak rajtam és rágják rostjaimat. Hogy kell menekülni? A nap süt, a madarak szólnak… hogy kell menekülni?

    Megint köhög, hosszan, rekedten.

    - Mária… én meghűltem, mikor mezítláb ugrottam ki az ágyból… mert éjfél volt már és maga nem jött meg az esti sétájáról… mezítláb… jártam kint… kerestem…

    Ó, a szívemet túrja az önvád férge! Elfelejtem, hogy csak azért nézett utánam, mert a vére rugói dobták ki az ágyból és nem éppen engem keresett, hanem…

    Elfelejtem. Csak azt tudom, hogy én éjfélkor nem voltam otthon, az ágyban.

    Én bűnös, én bűnös!

    Az önvád megfojt minden menekülési vágyat, mint egy fekete felhő az összes napsugarakat.

    - Istenem, Istenem!

    - Istenem, Istenem!

    Előveszem a rózsafüzért, görcsösen sodrom, hogy majd szétroppannak ujjaim között a szemek. De csak egy szó jut mindegyikre, egy jajdulás.

    - Istenem, Istenem!

    Ő hörögve alszik.

    - Istenem, Istenem!

    Az önvád fojtogatása alatt kész vagyok irtózva lemondani a másikról. Csak te bocsáss meg, Istenem!

    Kimerülten esik le a fejem, a rózsafüzér kicsüng ujjaim közül.

    Ő fölébred, gúnyosan, recsegőn vág fejbe a hangja:

    - A magdalai szent!

    Felkapom a rózsafüzért és úgy kapom össze a gúny érintésére mint bűnbánó jószándékomat.

    Menekülni, menekülni! Kinyújtani ifjú, viruló testemet és lerázni róla a nyüveket!

               VI.

    Az első lehető alkalom, hogy kidobhattam magam a nyári nap zuhatagjába. Nem is érzem a lábaimat, úgy szállok mellette, fel a dombon, mely szinte süt a forró napsugárban, mint egy illatos, fűszeres ünnepi torta. Ujjaimat a tenyerébe vájom.

    - Menjünk!

    A patak túlsó partján lombos út nyílik, mint hűvös selyemzsák torka. Beleránt az erdő csalogatóan kivetett hurkába. Árnyék, csak néhány ujjnyi sugárral piszmog a nap. Ő végigdűl a gyepen, dús haja széthullik az avaron, mint a márciusi forradalmak által ledöntött királyi korona aranya. Rácsöpög a csókom, mint a sűrű méz és kérdem:

    - Tudtam, hogy velem van a lelke azokon a sötét, szűk napokon is és mégsem volt jó, mégsem volt elég. Miért?

    Mosolyog.

    - A szerelemnek lábai is vannak, nemcsak szárnyai… a földre is lekívánkozik néha. Kell az embernek a testi szerelmi élet, mint a táplálék…

    Még sohasem beszélt a szerelemről ilyen nyersen. De tűzben vagyok én is, amelynél kábító, illatos párává égnek a nyers szavak. Most nem érzem a szívemet az egész világnak, csak egy milliónyi rosttal és vércseppel dolgozó, égő csóvának, amelyet ő szorít a kezébe. Nem vagyok, mert ő vagyok. Jó így.

    Pihenünk. Szeretném visszatéríteni fáradt testéből a vihar emlékét: mivé szobrosodott? Fölé hajolok. A szeme sarkában egy nagy, csillogó könnycsepp.

    Riadt tüzilárma kél a szívemben. Azt mondta az előbb, hogy kell, hogy kell, most pedig sír, hogy megtörtént!

    Már talán kidobott szorongató kezéből, talán kitagadott?

    Felrázom.

    - Az Istenért, mi történt magával?

    Nehezen nyílik a szeme. És az ajka is, mintha betűként lennének elrakva a lelke zugaiban a szavak és vonakodnék, hogy megmutassa-e őket nekem. És megint annyit mondott:

    - Anyám!

    Meg akarom érteni most is.

    - Anyám!    

    Most nem azt jelenti ez a szó, hogy mindent áhít, amit egy nő adhat, most egyet kíván, amit csakis az anyák adhatnak, pihenést. Hátha… megadhatom én is? Meg kell keresnem magamban a legjobb embert s távol tartani a nőt és így szeretni őt. Nagyon nehéz.

    Messze ülök tőle és egy hosszú gallyal hessegetem a szúnyogokat. Panaszkodva riad fel.

    - A fülem mellett szúr valami, keresse meg!

    Olyan örvid a bogáncsszálka, mely a bőrébe furakodott, nem tudom úgy megfogni, hogy ujjaim ne érjenek a testéhez.

    Nehéz.

    Mintha a rigót arra akarnák kényszeríteni, hogy bent fészkeljen a kikészített kosárkában, mint egy szorgalmas tyúkocska és engedje át a költését házi használatra.

    Nehéz, hogy egyszer szabad élőlény legyen a szívem, azután gépdarab, egyszer szervesen szívjam a napot, azután érzéketlenül engedjem át magam a tüzének, mint egy száradó ruhadarab. Nehéz, de megkísérlem, bármi áron… száradjon és fehéredjék vászonná a szívem, zászlóvá, amelyre felírhatom ezt a szót bármi kínok árán: béke! Ha én nem tudok jó anya lenni, menjen el haza, az igazihoz. Megsimogatom a haját.

    - Menjen egy kicsit haza, – az anyánkhoz!

    - Maga úgy mondja: anyánk? Tudná őt szeretni?

    Ő nem tudja, hogy az igazán szerető nő mindig többre becsüli a férfi anyját a saját magáénál. Hiszen az én anyám csak engem adott magamnak, aki önmagamban tehetetlen teher vagyok. Az ő anyja őt, aki mindenem s aki által valamivé leszek!

    Bátortalanul kérem, hogy mondjon rólam odahaza valami jót, aminek alapján szerethessenek. Hiszen ha ő a valóságban nem is lesz soha az enyém, milyen megnyugtató lenne az a tudat, hogy egy szívnek elvont világában, – amely elvégre mégis csak létező valóság, – egymáshoz vagyunk kötve!

    A válasza úgy ért, mintha drótokkal kefélnének.

    - Magára nézve az lesz a legjobb jó, ha egyáltalán nem beszélek semmit.

    És elment.

    Én nem találtam a helyemet.

    Valóban, ebben az erkölcsi állapotban valami olyan különlegesség az ember, mint a rendellenes természeti jelenségek. Mint a háromlábú csirke, a vízfejűek, a nyomorékok, akiket kivet a társadalom a szemétdombokra.

    Hová legyek, ha ő nincs velem? Nem tudok senkivel nyugodt szót váltani, valami van köztem és az emberek között! Végül rájöttem, hová kell mennem. Ismerőseimnek hazajött a fiúk, akinek tudom, hogy van egy olyan asszonya, amilyen én vagyok neki…

    Otthon voltak, éppen uzsonnáltak. A fiú ledobta kávéjáról a pillét.

    - Hm, a nagyságos úrnak semmit sem tudunk itthon a kedvére tenni, mert neki már van „nagyságája” – mondta a nénje.

    A húgocskája vihogott. Sok mindenre mondják, hogy nem illik fiatal lányhoz, de az a vihogás tényleg nem illett ahhoz a gyermekhez. Az öregasszony ujjával fenyegette a fiatalembert.

    - Fiam, én gyerekkorodban sohasem vertelek, de most, Isten úgyse, megpofozlak egyszer, ha még sokat hallok arról az asszonyról!

    - Legalább lenne szerencsénk ismerni!

    Gonoszul kíváncsiskodva játszottak a hírével, mint a macskák a gombolyagról elcsüngő szálakkal. A férfi vörösre dühösödött. Mit fogja nézni, hogy ráncigálják össze-vissza? Azt vártam, azt, hogy közibük csattan és elparancsolja őket a neki kedvestől. És íme: közibük dobja az egész gombolyagot, közibük dogja a fényképét:

    - Itt van, mulassatok rajta!

    Közibük dobja:

    - Íme, az asszony!

    A szerelme bíborával körülpalástolt! Ő engedi, hogy megtépdessék és meggyalázzák!

    A díványon fekszik, újságot olvas. A nők maró megjegyzésekkel zuhanyozzák. Egy-egy találósabbra ő is odafigyel és felkacag.

    Szenvedő Krisztusom, hát most, talán éppen most, velem is így tesznek ott nála?

               VII.

    Visszajött. De hogy, de hogy?

    Figyelem, hogy leolvassam a vonásai visszaemlékezéseiből, mi történt otthon, mialatt távol volt tőlem. Elmondtam a kínjaimat és látogatásomat a szomszédban. Hallgatott és messze-messze nézett. Sokszor nem jelent rosszat, ha messze néz el felettünk a kedvesünk, amikor éppen hozzásimulunk, sokszor azt jelenti, hogy olyan lelki távlat szépségébe tolva gyönyörködik bennünk, amilyen szépek a közelben nem lehetünk soha. A szívem nyugodtan vert. Hátha… igen, ilyen lelki távlat szépségébe tolva gyönyörködik bennem, hogy annál jobban örülhessen. De már arra is vágytam, hogy közel hozza a szemeit és meglássak mindent, meglássam bennük magamat. Mert a szerető ember szemében mindig ott van a szerelmese. Azért nem merek sokszor felnézni, mert a szememben ezer és ezer csillagfénnyel ragyog ő… a csillagok sziporkáznának s az új tünemény elárulná titkunkat az egész világnak…

    Most a köveket nézi, a gyepet, az ágakat, amelyek közöttünk vannak. Végre, végre! Reám borult a tekintete, mint egy meleg, kis selyempalást… sehol sem érzek hideget, mindenütt betakar. Ölel és ölel. Minden jól van, ő nem engedhette, hogy rajtam is megköpdössék a szerelem bíborruháját!…

    És mégis… fázni kezdek.

    Levelet kapott, szürkés lilaszínűt.

    Úgy húztak rajta a fekete betűk, mint a költöző madarak az őszi égen. Női gyöngybetűk… a boríték vékony felhője átengedte magán a titkot: hogy odabent gyöngéden, bizalmasan van felírva a neve.

    Micsoda levelek, mi fáról, mi gonosz szél rázza ide őket? Mert több van már azóta, hullnak és hullnak, mint októberi dér után a fákról. És miért vagyok arra kárhoztatva, hogy mindegyiket lássam és mindegyiktől dermedtebbé váljék a szívem? Hej, idegen föld fája, miért nem hullatod magadnak, miért akarod az én szívemet elhantolni a te sűrűn szállongó leveleiddel? Mit jelentenek azok a gyöngybetű madarak? „Távozó darvak” – valami régi emlék, amely megpróbál erőlködve még egyszer átvonulni az ő életén? Vagy – fecskék? Ő, igen, igen! Lángoló, vörös borzalom: új tavasz madarai! Neki: fecskék, nekem: hollók, borzalmat, halálítéletet kárognak és lakmároznak kivégzett szívemen!

    Meg kell kérdeznem tőle, mit jelent ez, nem engedhetem magam úgy agyonkínozni, mint egy növényt, amelyet herbáriumba szántak. Lenyomják még egy és még egy kőlappal, alá meg gondosan itatóst tesznek, hogy felszívja a csepegő nedvet, mert különben kiabálná, hogy bűntény történt! Így tesznek velünk, törvénytelenül szeretett nőkkel is, akiknek nincs semmi jogunk és kötelességünk az örök hallgatás, újabb és újabb nehézségek rétegei alatt. A szívünk alatt egy-egy odavetett csók lágysága, hogy ne hulljon a vére árulóan szerteszét…

    Megkérdeztem:

    - Szeretsz?

    Kétségbevonhatatlanul bizonyít a csókja.

    - Hát akkor miért engeded, hogy azok a károgó varjak rémítsenek, miért engeded jönni azokat a leveleket?

    A szemét figyelem. Furcsa! Úgy kihunyt hirtelen a tüze! Miért nem ég állandóan és most is, mint az enyém? Persze… férfiszem az… az enyém alatt szabadon ég a szeretet, egészen az ábrándok egéig s mit sem határoz, bármily lehetetlen alapon is van meggyújtva. A férfi szívének lángjait mindig lekoppantja az ész vaskalapja. Csak azt nem értem, miért? Hogy lehetnek a szeretetnek más törvényei, mint maga a szeretet?

    - Szeretsz?

    Megint csók.

    - Hát akkor miért?… Lehet az: én is, más is?

    - Te az vagy, ami megtörténhetik, ő az, aminek meg kell történnie!

    - Nem értem!

    - Ő a menyasszonyom.

    A menyasszonya! A menyasszonya! Emberek: a menyasszonya! Nem, nem, nektek ezt nem szabad tudni, nektek ezt nem szabad hallani!

    Te édes, virágzó fehér cseresznyefa, amely a májusi égig lengetted illatos fátyladat, amely bíborló gyümölcsbe értél, amely szurtos ösvényekre pergetted életed drága mézét, hallod, hallod ezt?

    Az ő menyasszonya!

VIII.

    Egyszer borzalmas balesetet és operációt láttam. Egy kiálló csont kiszúrt egy szemet. Azután jött az orvos és hogy ne álljanak be a másik szemre veszélyes komplikációk, csipeszt mártott a vérrel telt üregbe és kiemelte a megsérült golyót. Gyorsan, a szükség lázában ment minden. Az ember ott állt nyomorékon, megcsonkítva és mégis örült, a megmentett élet öröme vibrált egész testében. Érezte, hogy annak az egynek elvesztése után még sok és sok szerve, érzéke maradt, azok mind zengve, pirosan fognak egymásba fogózni, hogy megbírják annak az üregnek sötétségeit, annak a szivárványos üvegnek hazugságát, amit majd odanyomnak a valódi szem helyére. Örült a beteg, örült az orvos, annak a sikerült gödörnek örültek és a szegény szemre, amely még az imént mindene volt az embernek, nem gondolt senki. A nyitott műtőtáska fedelén hevert egy undorító, kocsonyás húsdarab, néhányan a kíváncsiság által legyőzött undorral fordultak feléje… és azt mondták, hogy kavarog a gyomruk. Pár órával előbb pedig egy emberi lélek mennyországának csillagát csodálták benne…

    Én vagyok a kiszúrt, az eldobott szem, a néhai csillag. És most mit tegyek magammal? Nem bírom megérteni, hogy aki annyira benne él a szeretetben, az kívül essék a szeretet törvényein! Engem nem illet többé sem csók, sem ölelés, sem semminemű kímélet, vagy gondoskodás! Az őrületig jutok, lázadok a szeretet Istene ellen! Hogy lehet, hogy lehet?

    Hallom: tegnap hirdették… nemsokára látogatóba jön a menyasszonya, talán itt fognak készülni a lakodalomhoz, talán itt fognak esküdni…

    Ketten voltunk… szédítő magas boldogságban ketten zuhantunk… ő most lépcsőt épít, amelyen felemelkedik, rajtam meg minden lépésével taszít egyet. Én nem követhetem, én kötve vagyok, aki kötve van, azt könnyű letaszítani és talpra állítania nem lehet!

    Végighallgattam a templomban a házassági hirdetést, hogy ő a becsületes ifjú, stb. Félfüllel hallom, amint gratulálnak neki az emberek, hogy végül tisztességes útra tért…

    Mi tüzel a vérem, az agyam alá, hogy olyan rémületesen forró?

    Jó, az emberek! Ők sohasem tudták, mi az igazság, de hát az Isten, az Isten! Hogy engedheti, hogy két egyenlő közül az egyik felmagasztosuljon, a másik el legyen taposva? Ő meg fog gyónni, meggyónik engem, mint egy bűnt, nem leszek több, mint egy ige a száján, amit undorral félreköp, nem leszek több, mint a megbánásnak egy sóhaja és ő könnyen száll tovább nélkülem.

    Ki fog törődni az én elhagyott, porbataposott vérző valóságommal, csóktalan számmal, minden ölelés áramából kikapcsolt karjaimmal? Isten, hol az igazság? Hová jutok én?

               IX.

    Azt mondják az emberek, hogy nagy veszedelemben voltam és még mindig sehol sem vagyok, még mindig nem biztos, élni fogok-e, vagy meghalok? És hogy elveszett rólam minden szép és jó. Igaz, elmaradtak valahol a testem duzzadt csomagjai, összetett két kezem, mint a papírlap, karom úgy fekszik mellettem, az ágyon, mint fehér csontsövény a halál kertje körül. Lehet, hogy a szememben is csak sötét koponyaüreget látnak mások, mert a földi csillag kihunyt benne, s csak a túlvilág fénye lobog. Azt pedig senki sem tudja elolvasni, ami papírvékonyra sorvadt két kezem lapjára van írva.

    Szétnyitom a kezem, olvashatjátok:

    - Lázadó katlan volt minden pórusom, fortyogott és az eget köpködte evvel a jajveszékelő kérdéssel: mi lesz én velem, jaj, hová menjek, hová menjek?

    Aztán mindenen túláradtak a fortyogó katlanok, mindent elborított az öntudatlanság, csak a fájdalom izzása vájkált bennem, mint hollócsőr a hullában.

    Jaj, jaj és jaj! Az egekig, a velőkig jaj!

    Hová, hová?

    Beteg voltam. Végül a tenger képével áradott rám az enyhülés. Csendes tenger volt, mely ide-oda ringatott és mosta körültem a szennyet.

    Mi ez?

    Újjászületett szerelmem.

    Nincs izmos karom, nincs duzzadó ajkam és mégis, most jobban szeretem őt!

    Tudom már, miért!

    A kínok kaviccsá zúzták a szívemet és utat köveztek vele. Végigmentem rajta, saját magamat taposva, mert hívást hallottam a végéről, mely célt és biztonságot ígért. Felértem a legeslegmagasabb sziklára, amit emberi kínok raktak és a csúcsán ott várt rám a hívó, a leglázongóbb szív. Fölé volt írva a kőszikla neve és a legszeretőbb szívé.

    Kálvária és Krisztus.

    És ő kérdezte tőlem:

    - Mondhatod-e, hogy senkié sem vagy, amikor én hívlak?

    - Igen… de ő!

    Vágyni akartam rá, pirosan, égőn. Akkor éreztem, hogy a karom száraz csontsövény és a szívem fehér hamuvá égett. Nem bírtam többé csókot, ölelést kívánni. Megijedtem.

    - Jaj, én már nem vagyok! Mert mi a hamu? Por, melyet lehord a szél!

    A legszeretőbb szív újra hozzám hajolt.

    - Vagy! Te vagy az áldozat! Féltél, hogy a szájáról eldobott ige leszel csupán, amely nem bírja őt követni. Pedig a szenvedés, a lemondás, a bűnbánás útján megelőzheted őt!… a hamu nem semmi, hanem táplálék… hamuvá égett szíveddel beszórjuk az ő élete kertjét, hogy annál szebben teremhessen!

X.

    Ma gyónni mentem. Lepecsételni az elmúlt életet áldott feledéssel és új jövőbe való bontakozással. Ő is a templomban volt – a menyasszonyával.

    Hogy hangzott nekem ez a szó azelőtt?

    Mint szívem és agyam körülszegelése koporsószögekkel.

    Hogy tűnik föl most előtte?

    Mint az égbe kalauzoló angyalszárnyak rebbenése.

    Hogy hangzik most nekem?

    Mint csírapattanása mulandó, hívságos földi dolognak, amelyből épp úgy származik rossz mint jó, amíg csak fehér hamuvá nem porlad…

    Amint kifordultunk a templom kapuján, látnia kellett. Láttak is és az ő tekintete engem mutatott a lánynak, úgy tapadt rám, mint a vörös cédula a ragállyal fertőzött házak falára, úgy nemezett meg bizonyára előtte, mint a megbélyegző tüzes kereszt. Rájuk mosolyogtam és magammal vittem az ajándékomat. Ők még nem tudnak úgy mosolyogni és ő bizonyára undorral magyarázta a lánynak, hogy milyen kihívó vagyok.

    Lassan, sétálva mentek, eloldalogtak a fásított téren. Én is lassan mentem, mert még pihengetnem kell. a fák hóval födöttek és zúzmarásak. Egy különös szépen fátyolozott fa előtt megálltak és ő felkiáltott:

    - Ez az én igazi menyasszonyom. Ennek a fehérsége sohasem fog fekete masszává sűrűsödni!

    Elragadtatva nézett ide-oda, ide-oda, látszott, hogy a lányról olvassa a szépségeket a fára. A lány valóban fehér volt, lágy és csillogó.

    Fehér mint a párna, amely puhára duzzadva alig várja, hogy leheverje a kéj. Ami töretlenül csillogott a szemében, kíváncsiság volt és mohóság.

    Ő könnyedén megrázta a fát… hulltak a pihék, ő alájuk terítette az arcát és átszellemülten fogta fel őket, mint az égi áldást.

    - A menyasszonyom csókjai, – suttogott és csodálva, tisztelően nézett a leányra, aki megajándékozza a mennyei fehérséggel.

    Nem látta, hogy a leány arcán bosszúsággá ráncolódott a várakozás, az ajka szélén fanyarrá kékült a kielégítetlen vágy pírja.

    Nem tudta, hogy az én szerelemem az, amely behinti életét fehér szirmaival.    

szozattv


szozat a tiszta hang Edelsheim Gyimesi Laci könyvbem SajóPlakát 1 bevonulás szentmihálynap napéjnapfor Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf