Tatay Sándor: Szűk esztendő

egryjozsefA Badacsony oldalán most ballag lefelé az erdő. Elfoglalja a gazdátlan maradt szőlőtőkék helyét. Itt-ott már combvastagságú akácok állnak ott, ahol nem is olyan régen kéknyelűt szüreteltek. Kúsznak rájuk, birkóznak velük az árván maradt szőlővesszők. Nem kétséges, az akác lesz a győztes. A gáztűzhelyek és olajkályhák korában nem járnak már fát lopni a sziklák alá. Van ideje vastagodni az akácnak, kőrisnek, szagos meggynek. Nem így volt bezzeg harminc évvel ezelőtt.
Egry József jutott eszembe a minap, hogy járkáltam az érintetlen terpeszkedő fiatal erdőben. 1945 májusában ismerkedtem meg vele. Fent laktunk mi akkor a Rodostó turistaházban. Néhányszor meglátogattam már a nyár folyamán, de sűrűn nem tehettem a munkás hónapokban. Jó volt tudnom, hogy ott van. A páratlan szépségű hegy, a kilátás a teraszunkról, a tó szép ívű öblei, a lenyugvó nap színjátéka, a levegőég tündöklése kétszer annyit ért azáltal, hogy ott tudtam Egry Józsefet. A korszak tétovasága, bizonytalansága, sok-sok indokolt és indokolatlan félelme közepette, az alkoholos nyomorúság közepette, a megemésztetlen frázisok kérődzésének közepette, a kertelő válaszok korszakában, a környékünkön felelősségteljes állásban ülő emberek teljes tájékozatlanságának korszakában, a múlttal dühös leszámolás, a jövőről mit sem sejtés korszakában – ha ritkán is, ha sakkozás közben hézagosan elejtett mondatokban is –, társaloghattam egy rendkívüli nagy művésszel olyan dolgokról, melyek mindezt átívelték. Ha pedig a mindennapokról beszélgettünk, akkor szót válthattam bölcs emberrel.
A tüzelőfáról, a nyersen is jól lobogó akácról azért jutott eszembe, mert egy napon, mikor halért mentem Fonyódra, a kikötőben találkoztam Egryvel. Ott elpanaszolta, hogy szélfútta házukat, melynek minden szobája külön emeleten van, nincs mivel fűtsék a télen. Összeszednének némi ruhadarabokat, cipőt, esetleg ágyneműt is, ha szereznék érte valahonnét fát. Fonyódon árult néhány fuvaros ember tűzifát. Meg is kérdeztem, miért adnák, beszéltem Szentpáli Jani bácsival is, áthordaná-e csónakon éjszaka. Mert a somogyi hatóságok megtiltották, hogy bármit is, ami a megyéjükben használható, áthordjanak a vízen. A cserekereskedelem borral és egyéb terményfélékkel éjszaka folyt. A fa és a fuvar igen sokba került volna együtt. A körvetkező napokban megjártam biciklivel néhány erdőszéli falut. Fennen beszéltek nagyon, akiknek eladó fájuk volt. A badacsonyi sziklák alatt levágták már a sodrónyi husángokat is.
Megtudtam, hogy rendkívüli fontos célokra rendelkezik Badacsonytomaj község bizonyos mennyiségű tűzifával. Kaptam magam és elmentem a jegyzőhöz. A tanácsok jóval később alakultak. Elmondtam, hogy világraszóló nagy művész életének megmentéséért jöttem. Megfagy a télen a tüdejével beteges zseni, és a nálánál még idősebb asszony. A nemzet kéri majd számon a község vezetőitől, ha ez megtörténik. A főjegyző nem vett még hírt Egry ilyetén értékeiről, de elhitte, amit mondtam, sőt megköszönte a felvilágosítást. Bizonyos vagyok benne, hogy végül nem az utókortól tartott, hanem volt benne emberség. Beígért két kocsi fát, azt is felajánlotta, hogy a helyszínre szállíttatja. Csupán annyit kér, hogy a művésznek ezt valahogy meg kell szolgálnia. Segélyezésként nem tüntetheti fel a nagykönyvben, hiszen akadnak Egrynél elesettebb emberek is a község területén. Majd kitalálnak valami fontos dolgot, amit a nagy művész megtehet. Felvetettem, hogy adhatna egy képet a jegyzői iroda vagy a tanácsterem falára, ha van ilyen. – Az nem jó – legyintett a jegyző, afestményt nem állíthatja be szükésges dolognak, sőt szemére vethetnék, hogy cifrálkodni akar ilyen ínséges időkben. Ám legyek csak nyugodt, valamit kitalálnak.
A fa valóban megérkezett. Egry szívesen adott volna érte képet, de nem fogadták el.
Néhány hét múlva, még napsütéses délután benyitottam Egryék kertajtóján.
A művész az udvaron állt, jókora ácsceruza a kezében, előtte állvány, de nem keretes vászon volt azon, hanem hosszú, gyalult deszka, szép sima, jó illatú fenyő. Végigcirkalmazta akkor már az ácsceruzával. Felismerhetetlen betűk egymást fedő, egymásba folyó szövevénye.
-    Nem megy – mondta – az istennek sem. Próbálkoztam vele már tegnap délután, törtem rajta a fejem hajnalban, hiába ment el az egész délelőtt. Juliska meg csak jön ki nekem újra meg újra kovászos kézzel, hogy jó, kitűnő, csak fesd már ki. Sakkozzunk egy et a nyugalomért.
A feladat rendívül egyszerű volt. Ennyit kellett felfesteni a deszkára: VÍZIRENDŐRSÉG.
-    Jobbat ajánlok – mondtam némi gondolkodás után, és látva, hogy ott állnak az ajtó sarkánál horgászszerszámai. – Menj ki a stégre, nézd meg, akad-e csuka, én meg addig elkészítem a művet.
Elébb gyanakodva tekintett rám, hogy tán gúnyolódom vele. Azt hiszem, csak a két kocsi fának köszönthettem, hogy nem kaptam a fejemre goromba szavakat, mert ott állt mögöttem  akkor már Juliska is rábologatva. A Juliska efféle bólogatása pedig könnyen felhergelte.
Úgy ment el mégis horgászni, mint akit megbántottak, de elment, mert ez volt a legokosabb dolog, hogy elmenjen.
Én pedig munkához láttam, vagyis munkához láttunk ketten Egrynével, mert hozott egy összetekert centimétert a varrógép fiókjából. Azzal kimértük pontosan, mennyi hely jut egy betűre. Osztottunk, szoroztunk és sikerrel. Vonalzóval húztam meg a betűk egyenes vonalait, kialakult némi szabadkézi rajzzal az Ő és az S betű is. Nem használtam fel a drága és pótolhatatlan olajfestéket. Akadt a faházban egy fél doboz mínium, talán még az építkezés idejéből. Fölhígítottuk kicsit, és a legalkalmasabb pemzlivel gondosan megfestettem betűimet a vonalak között.
Így alkottam én Egry-képet. Mondhatom, a mester megelégedésére, mert mikor visszatért, jó hangulatban, néhány gardával a hálójában, elmosolyodott, majd fogta az ecsetet, szignálta a képet. Nem az első eset, előfordult már nagy művészek iskolájában, hogy a mester saját nevével ismerte el tehetséges tanítványa alkotását.
Ha már fáról volt szó, elmondok egy másik történetet is Egryékről. Jó néhány évvel előbb fent laktak ők még magasan a hegyen, egy nagy kilátású szőlőházban. Előttük a szőlőhegy szép domborulatai, majd a Balaton, Kisörstől Fonyódig. Ám az idő múlt felettük. Ez a remek hely mind nehezebben megközelíthető volt számukra. Építtettek házat közel a parthoz, de még közelebb a vasúthoz. Háromszintes keskeny házat. De hiába volt a műterem legfelül, utolérték a vasút menti vadgesztenyék. Már lombtalanok voltak a fák, mikor egyszer így panaszkodott:
-    Látod, mennyi minden van előttem ilyenkor, de, ha kilombosodnak a gesztenyék, akkor semmi, semmi a Balatonból, amiért itt élek. Te mozgékonyabb ember vagy, összeköttetéseid is vannak; nem tudnál-e engedélyt szerezni, hogy megritkíthassuk a fák ágait? Tavasszal már nem is volna hozzá szívem, de így a nyugalmi állapotukban megbocsátják.
Elgondolkodtam rajta, milyen utat kellene megjárnom írásbeli engedélyért, hogy az öregedő művész, a Balaton legnagyobb festője láthassa a tavat. A községházán már maga is járt, hiába. Ott van még a járás, a megye, és még a szárazfa kivágására is szigorú törvény hoztak. Aztán ott van még az Államvasutak, mert hisz övék a vadgesztenyék. Törvényt tettem hát magamban. A fákat igenis óvni kell, ez a rendelet helyes. Hogy a bejárandó út a bürokráciában hosszú, talán az is helyes. Ám mindennél fontosabb, hogy Egry József lássa a Balatont.
-    Van egy jó fűrészed? – kérdeztem.
Akadt ilyen fűrész, karomra akasztottam, felmásztam az első fára, aztán a másodikra, a harmadikra. Fél óra alatt megvolt Egry óhajtott kilátása. Csak a szorongás a szívében, az lett nagy.
-    Hátha baj lesz ebből?
-    Mi baj lehetne? Ha jönnek a rendőrök vagy egyéb hivatalos emberek, mint például a csősz, mondd meg nekik: az a pimasz Tatay lejött a turistaházból, megcsonkította a gyönyörű gesztenyéimet, és felvitte a hegyre az ágait, hogy legyen néki téli tüzelője.
El is húzkodtam az ágakat kicsit arrább, ahol a nádas túllépett a vasúton, mert azt már nem merték vállalni Egryék, hogy felszabdalva az ágakat, berakjam a fáskamrájukba.

Átvettük lassan a téli gondjaikat. Feleségem megszerette őket, Juliska tudott a nyelvén beszélni. Juliska! Csak így emlegetem az idős hölgyet kívánsága szerint. Valamelyik találkozásunkon történt. Marika természetesen Juliska néninek szólította, de vettem észre, hogy ez nem tetszik neki. Szóvá is tette sürgősen. Az emeleti szobában üldögéltünk. Marika valamiért lement. Talán a konyhában akadt kevergetnivalója, ő járta legkönnyebben a meredek lépcsőt. Egryné kihasználta az alkalmat, hozzám fordult, aki, mint rendesen, sakkoztam a férjével.
-    Ne haragudjék, Tatay, én annyira szeretem ezt a Marikát, de sértőnek találom, hogy engem néninek szólít, miután letegeztem. Megértem, nem volt olyan gyermekszobája, hogy mindenben eligazodjék, de magának volt. Azt hittem, nem is kell szólnom, úgyis megmagyarázza neki. Esetleg nem figyelt oda, most hát megkérem…
Egry dühösen vágott közbe.
-    Nem szégyenli magát? Meg akarja rontani ezt az ártatlan gyermeket? Nem veszi észre, hogy a nagymamája lehetne? Rettenetes! Még hogy sértve érzi magát? Beletörne a nyelve szegénynek, ha magát tegezni próbálná.
Marika nyelve azonban nem törött bele, sőt nagyon hamar ráállt. Juliskát rokoni, baráti szálak fűzték Badacsony előkelő családjaihoz. A tegeződés Julikával karrier volt a számára, de még milyen! Juliska nemhogy elriasztotta, hanem inkább magához láncolta ezzel a gesztussal a badacsonyi szegényasszony lányát. Eszébe sem volt visszaélni vele, meglepetésemre a legjobb ösztönnel mutatta ki ragaszkodása és szeretete mellett az idősebb és rangosabb asszonynak járó tiszteletét. Amellett mindenből, ami jó falat akadt a házunkban, igyekezett juttatni Egryéknek. Szalajtott engem, vagy futott le a hegyről ő maga, míg el nem hűl a húsos káposzta. Ha szép húst szereztünk, kanyarított belőle néhány szeltet a számunkra. Cukrot-sót szerzett nekik, kereste az ürügyet, hogy meglátogathassa őket. Ha úgy fordult, Juliska főztjét szívesen elfogyasztotta, és egyszer azt mondta nekem: „Nem is találkoztam idegennel, aki ilyen jól tud főzni, mint a Juliska.” Ennél nagyobb elismerést nem ejthet ki a száján egy badacsonyi asszony. Mert ebben nemcsak az van, hogy ízlik az étel. Csak jóravaló, csak becsületes, csak tiszta, rendes asszonyról mond ilyet a másik. Nagyrabecsülést jelent, teljes elismerést. Ennél nagyobb dicséret nincs. Azt is jelenti, hogy a kapcsolatuk minden irigység nélkül való. Nem az étel ízétől mond ilyent egyik asszony a másikról: ekkora elismerésnek ezer összetevője van.
 Egryvel én horgászni nem jártam. Tapolcára utaztam vele egyszer-kétszer. Nem szeretett egyedül bejárni oda, pedig kellett. Ott volt a piac, ott voltak a hivatalok. Legemlékezetesebb azonban egy vasárnapi utazásunk. Pénteken lent jártam náluk, akkor mutatott egy meghívót. Franco-ellenes nagygyűlést hirdettek a főtéren, rossz idő esetén a Vasutas Kultúrházban. Magam is kaptam ilyen meghívót. Elhatároztuk, hogy elmegyünk. Azt mondta, nem árt szemügyre venni ilyen helyen az embereket. A diktátorokat gyűlölte amúgy is, hát ha éppen tapsolni kell, hát tapsolunk, de mindenesetre körülnézünk. Időnként nagy szükségét érezte, hogy kimozduljon a házból.
-    Ott is megtud valamit az ember a világról – mondta, és elindultunk a vasárnapi reggeli vonattal. Ez még szüretidőben történt, vagy éppen a szüret végén, mert 1945-ben rendkívül korán érett a szőlő, és kiváló minőségű must termett. A vonaton elég sokan voltak, és legtöbbjüknél kis demizson vagy legalább borosüveg. Szőlőlevéllel volt bedugva a legtöbb, mert az erős bor nem forrott ki olyan hamar. De ha mozog is még, ilyen ünnepi alkalomra nem illik üres kézzel menni. Az érkezett csak ital nélkül a tapolcai állomásra, akinek az edénye kifogyott, míg odáig döcögtünk.
A rossz idő esete fennforgott. Voltunk szép számmal, megtöltöttük a vasutastermet. Két szélső széken foglaltunk helyet. Egry azt mondta, ilyen alkalmakkor készen kell lenni a feltűnés nélküli távozásra. Nem emlékszem, kik voltak a szónokok, és mit mondtak a spanyol diktátorról. Útitársam megjegyezte, hogy úgy beszélnek, mintha itt mindenki tisztában lenne Franco bűneivel, és nagy indulat vezette volna ide a tömeget. Holott csak jöttek, mert megtisztelték őket a nyomtatvánnyal. Hát ha még hozzászámítjuk ehhez a kotlósmust kábító illatát a leheletekben.
A nagygyűlés menetrendje már akkor begyakorolt volt az avatottak között. Az ünnepi beszédek után megkérdezték, ki óhajt hozzászólni. Természetesnek vettem, hogy erre mély hallgatás következik, de nem. Egy pörgebajuszos, éltes ember, zsebében kiürült palackkal, feltartotta azonnal a kezét, bár elébb kicsit összerázkódott, mintha figyelmetlenségen kapták volna. Nem is várta meg, hogy szót kapjon, egyből belekezdett.  
-    Megértettem az egészet. Én nem ismerem Francót, de a magam részéről is tiszteltetem. Csakhogy azt mondom, ha már ilyen szépen összejöttünk, arról beszéljünk, hogyan lehetne vetőmaghoz jutni. Mert sokaknak, akik földet kaptak, nincs vetőmagjuk. Meg arról is kellene beszélnünk, hogyan lesz jövőre rézgálic. Az Isten olyan esztendőt adott, hogy aki nem permetelt, az is szüretelt. De mikor adódik még egy ilyen esztendő? Akkor meg megette a fene az egész évi munkánkat, ha nincs rézgálic.
Bizonyára sokan egyetértettek a felszólalóval, de nem támogatta senki, hanem zavartan hallgattak még azok is, akik a dobogón ültek. Mit feleljen az ember annak, aki se lát, se hall, csak felszólal.
Végül is felállt egy jó megjelenésű idősebb paraszt. Ezen a vidéken nemigen vannak németajkúak, mégis, mintha egy kicsit svábosan ejtette volna ki szavait. Mindjárt kiderült, hogy politikus egyéniség. Érdemeket akar szerezni, valamit elérendő vagy valamit megelőzendő. Mert így szólott:
-    Maga nem jól mondja, Kovács bácsi. arról kell beszélni, amiért összejöttünk. Nem csak úgy, ami eszünkbe jut. Én sem tudom, k a Franco, de ah a mi vezérünk, a Szálasi Mátyás azt mondja: le vele, akkor le vele.
Azt hittük, erre a szerencsétlen nyelvbotlásra kitör a gonosz nevetés, de nem. Úgy tetszett, észre sem vette senki, csak mi ketten. Könnyebb lehet, hogy észre sem vették, akiknek az eszük a vetőmagon meg a kékgálicon járt, vagy nem járt sehol, csak pihent a kotlósmust gőzében. Akik meg észrevették, azokban volt annyi bölcsesség, hogy hallgattak.
Mikor a gyűlés végeztével álldogáltunk a kultúrház előtt, hogy szemügyre vegyük a kiáradó tömeget, nem hallottuk, hogy valaki is szót ejtett volta erről a közjátékról. Egry arcán döbbenet ült.
-    Lehet, hogy a háború végére kihalt az emberekből minden humorérzék? Ez volna a legnagyobb veszteség. Lehet, hogy néhány év múltán csak mi ketten emlékszünk majd erre?
-    Vagy mi sem?
Még a vonaton hazafelé sem nevettük ki magunkat. Csak néhány hét múlva, mikor Takáts Gyulának elmondtuk. Az megadta a hangot, és akkor Egry is nevetett hosszan, a szánni nem akaró röhögésig. Nem mindegy, kivel nevet az ember. Takáts Gyulával lehetett. Mi magunkban Egryvel nem tudtunk olyan jóízűen. Juliskának meg el sem mondtuk a történetet, pedig okos asszony volt, csakhogy másképpen.
Takáts Gyula volt az első írótársam, ami negyvenötben meglátogatott Rodostóban. Jött még a hajók megindulása előtt, csónakon. Jött télen sível a tó jegén. Feltornázta magát a havas buckák között a hegyre. Egryvel összebarátkozott már az első nyáron. Együtt horgásztak. Nem tudom, az első nyáron volt-e vagy később, de ide tartozik Egryék egy útja hozzánk, a sziklák alatti turistaházba. Hatan indulunk el Egryék házától. Ők ketten Julikával, Takáts Gyula és Gallé Kornélia, a fonyódi gyógyszerész, aki Gyulához tartozott, és szívbéli barátunk volt, amíg élt. Ott volt még Fodor András, Takáts Gyula tanítványa, első zsengéinél tartó költő.
Valószínűleg látogatták már ekkor Egryt régi barátai, hívei. Mégsem hiszem, hogy házától a bazaltorgonákig ívelő, ekkora utat megtett volna a háború óta, olyan baráti társaságban, melynek minden tagja ismerte, szerette, csodálta műveit, értékelni tudta, és képzelete szerint elhelyezte a világ festészetében. Akármelyik fordulóban tekintettünk körül, minden, ami szemünk elé tárult, általa nyert lelket.
A Hetyey-ház mellett megvoltak akkor még a tiszafák, az óriási tuja. Állt még a szomszédságában a terebélyes tűzfalú, szép tornácos Siklóssy-ház, körülötte hatalmas, jótermő gesztenyék. Megpihentünk ezek alatt, mert Egrynek sok volt egyfolytában a hosszú, meredek út. A széles tornác előtt – akkor vettük észre –, fiatalember festette a tájat. Egry szeme elég jó volt hozzá, hogy kissé távolabbról is lássa a képet.    
-    Rudnay-iskola – mondta –, mi a fészkesfenét jön ide valaki azért, hogy sötétséget fessen. Sem fény, sem árnyék… Ezt nevezhetitek az ifjúság megrontójának.
Úgy látszik, a fiatalembernek pedig a füle volt szerfelett jó, anélkül, hogy pillantásra méltatott volna bennünket, odavetette:
-    A civilek nézhetnek, de nem kibicelhetnek.   
Nem is kibiceltünk, rövid pihenő után folytattuk utunkat, amelyből jókora, meredek, de a vendégeinknek pompás kilátást nyújtó darab állt előttünk a turistaházig, ahol pedig várt bennünket Marika ebédje.

Egyszer tél idején kezembe adott Juliska egy átmeneti kabátot.
-    Nagyon jó kabát – mondta, csak Jóska utálta, kétszer sem volt rajta. Valóban szép és jó kabát volt, ismert belvárosi szabó címkéjével. Juliska szeretett volna érte krumplit, sonkát, kolbászt, többféle lisztet, ha lehet, egy kis zsírt. Ennyifélét egy helyen nem adnak, fel kellett váltanom apróra. Sikerült érte jelentős mennyiségű kenyérlisztet kapnom, azért aztán vásároltam kívénsága szerint. Ha nem is, mit szem-száj kívánt.
Negyvenötben már december elején leesett a hó. Úgy határoztunk, hogy szánkón visszük le az összegyűlt holmit. Szánkótalpnak valót több párat is tettem félre fabegyűjtés közben. Összetákoltam egy szánkót, csak olyan ideigleneset. Nem vésegettem, csak meglapítottam és összeszegeltem. Nyers volt még a fa, fúró nélkül is elment benne a szeg. Úgy terveztem csak, mint egy tutajt. Megrakjuk, leúsztatjuk, de vissza már ne kelljen vonszolnunk a hegyre. A hó már jó összeállt, kifényesedett, nem húzni, inkább tartani kellett. Az ilyesmi nem kényelmes dolog, mert hol meg kell rántani, hol a bokánknak szalad. A Kisfaludy úton olyan jó szánkópálya kínálkozott, hogy fogtam magam, felültem a krumplis zsákra. Feleségem óvott, hogy nem arra készült a szánkó, de én bíztam összetákolt járművemben, és hogy majd ügyesen kormányozok, fékezek a sarkammal. Fele útig ment ez, ott túlságosan megindult, hiába volt tankgumiból a cipóm talpa. A szánkóm darabjaira hullott, csúszott jobbra-balra a rakomány minden darabja. Az pedig sok mindenből állt, mert ha már ilyen jó szállítóeszközünk volt, feltettünk ezt-azt: fazékban savanyúkáposztát, szilvalekvárt bödönben, ecetes uborkát, szárított zöldbabot.
Akadt olyan része a szánkónak, amely az út legalján állt meg. Természetesen következett, hogy „ugye, megmondtam! Nem férsz a bőrödbe, játszódó vén medve!” Meg ehhez hasonlók, de ilyen ráolvasás nem segített rajtunk. A Kisfaludy út végéig lehúzkodtunk mindent, onnét aztán hármat fordulhattam Egryék házáig. De becsületemre szolgál, hogy negyediknek levittem a szánkó tűzre való maradékjait.  
-    Szegény ember maradsz egész életedben – mondta Egry, míg elfogyasztottunk egy pohárka bort az ijedtségre. – Azért mondom, mert visszamentél azért az ölnyi fáért is. Azt mondják, a takarékosból lesz a gazdag. Hazudnak. Rajtad van a szegény ember stigmája, most láttam.

1978.

szozattv


szozat a tiszta hang nyiro pl Fényességes csillagok 1124 bevonulás A5 Matyas 1129 szentmihálynap napéjnapfor Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf