Farkas Geiza: Gonosz álom
Egy lovagvár termében ültem kényelmes, finom szőrmékkel kipárnázott karosszékben. Ez volt szinte az egyetlen bútordarab a tágas teremben, melynek pedig arányai, színezése, oszlopzata finom, nemes ízlésről tanúskodott.
Tudtam, hogy a vár igen tágas, erős és hogy egészen az én vérszerinti utódaim lakják. Mi volt már a vár neve és hogy híttak engem magamat, azt bizony elfelejtettem. Mert öreg voltam, nagyon öreg – már több mint kilencszáz éves. Erre az egyre még világosan emlékeztem.
És amint ott ültem, más, távolabbi emlékek is felmerültek lelkemben. Nem éltem mindig ilyen kényelemben… ifjú koromban nyers állatbőrökbe burkolózva bolyongtam az őserdők rengetegeiben, hogy egy-egy vadat ejtsek éhségem csillapítására, hajlékom sziklabarlang vagy lombkunyhó volt. Hanem gyermekeim már jobb életsort akartak, unokáim még jobbat. Lakásokat építettek, megmunkálták a földet, a juhok gyapjából és a növények rostjából szöveteket fontak – úgy, hogy most harmincad – vagy negyvened – izű unokáimnál immár bőségben és kényelemben élhettem.
Csendesen megnyílt az ajtó…, gyönyörű fiatal lányok léptek be. Ruhájuk egyszerű szabású, de a legszebb, ragyogó színű volt…, hajukban virágokat viseltek. Édesen csengő hangon mondták nekem: »Jó reggelt, kedves ősapa«, megcsókolták kezemet és megkérdezték, akarom-e a reggelimet? Mindjárt el is hozták arany edényekben… nagyon jóízű volt.
Azután gyermekek jöttek, fiúk, leányok, aranyszőke göndör angyalfejekkel és nagy, gyengéd szemekkel. Mezítláb voltak, de szép tisztára mosdatva. Ők is mint »kedves ősapót« üdvözöltek, ölembe másztak, összecsókoltak és úgy kényeztettek, hogy utoljára már védekeznem kellett tőlük.
Utánuk lovagi fegyverzetben öltözött férfiak léptek be… tollforgatós sisakjaik alul szakállak világítottak elő. Feszes tartásban jelentették nekem, hogy az őrséget az egész éjen át rendesen fenntartották és hogy senki sem támadta meg.
Most azonban a terem ajtaja feltárult és egész népáradat özönlött be…, először harcosok, véres, soknál kicsorbult fegyverekkel, utánuk mindenkorú asszonyok, gyermekek vegyest. A legszálasabb harcos, szemmelláthatólag valamennyiük vezére, elém állt, tiszteletteljesen üdvözölt, azután így szólt:
-Fenséges ősapa, áldj meg minket! Véghezvittük, amire oly soká készültünk. Asszonyainkat, gyermekeinket nem fogja többé fenyegetni álnok elleneink támadása. Sikerült a másik várat meglepnünk és abban mindent kipusztítanunk. Az egész fajzat megsemmisült…, egy asszony, egy gyermek nem menekült meg ezúttal pengéktől.
Meredten hallgattam az elbeszélést. Azután nehezen, kínosan dadogtam a következő szavakat:
-De… szerencsétlenek tudjátok… nem tudjátok… hiszen azok a másik várban is éntőlem származtak le… gyermekeim éppen úgy, mint ti….
Dacosan nézett a vezér a szemembe. »Talán be kellett volna várnunk, amíg ők gyilkolnak meg minket?« kérdé.
Éreztem, mint torzulnak el haragtól vonásaim, mint szórják a villámokat szemeim…, felugrottam karosszékemből. De ugyanez a harag volt azok vonásain is, akik velem szemben álltak…, szemeik visszavágták az én szemeim villámait. Mintha saját képemet láttam volna sok tükörben magam előtt. Így álltam én, az ős egy darabig utódaimmal szemben, míg végre kitört mellemből a kiáltás: Átkozott testvérgyilkosok!
De most is visszadörgött a vezér szava: Ős! Ez az átok igazságtalan annak a szájából, aki egykor egyetlen vérszerinti fivérét agyonütötte!
Most egyszerre minden világos lett előttem. Neme is eszembe jutott. Káin voltam, nem más!
Felébredetem. Jó is az ilyen álomból felébredni.
