Nyirő József: Egyszerűen

Állok az ablaknál és nézem a hóhullást. Elgyönyörködöm benne, mint a gyermek. A kucsmástetejű hegyi házakat félig betemette a hó. Száz, szent, szép és tiszta minden. Ember, állat alig jár az utcán. Benn ülnek a tűz mellett, s nézik a nyitott cserepes lángját. Az ablakocskákban szorongó virágok piros árnyékot hintenek a hóra. Tele van gyümölcsfával a falu. Vastagon áll minden ágon a hó és szép a világ a sejtelmes, finom hóverésben. A hegyek, erdők fehér tömegei belevesznek a ködös égbe, a torony boldogan szédül a csendben. Nem szabad mozdulni, mikor esik a hó. Szinte bánt, mikor hallom, hogy valaki az ajtó előtt veri a csizmáját, hogy lerúgja a havat róla.

    - Te vagy az, Dénes? – ismerem meg.

    A Márton Káruj legénkéje.

    - Mit akarsz?

    A kölyök szipog, s markássza a vizes sapkáját.

    - Engem a vén Máté Dani bá küldött, s aszonta, hogy a tisztelendúr ebbehejbe menjen, s adja fel neki az utolsó kenetet, mert hal meg!

    - Hát beteg?

    - A kell, hogy legyen, – pislog fel a gyermek tisztelettel, – ha meg akar halni! Neköm az ablakon kiáltott ki, hogy szóljak bé a tisztelendúrhoz. Éppen a boltba indultam.

    - Eredj csak, fiam, mindjárt megyek én is!

    - Azonta, hogy siessen! – szól vissza a gyermek az ajtóból.

nyiro1    Alig bírok átlábolni a havon a templomba, hogy magamhoz vegyem az oltári szentséget, s a szentelt olajokat.

    Fehér karinget veszek magamra, fehér stólát a vállaimra, a fekete birétumot a fejembe nyomom. Nincs aki segédkezzék, de nem is kell. Meggyújtok két gyertyát az oltáron és félig fagyott ujjakkal fordítom a szentségház ajtaját. A kehely kiaranylik belőle. Térdet hajtok és az ezüst szelencébe rejtem az Urat.

    Egyik kezemben csengettyű és egyet-egyet csendítve megyek végig az utcán. Néhány asszony, ember, kivel találkozom, a hóba térdel, míg elhalad mellettük az Úrjézus.

    Pár perc alatt teljesen fehér leszek magam is a hótól, amely már csizmaszárig ér. A Máté Dani kapuja előtt újra csendítek, hogy hallják meg odabenn is és készüljenek a fogadásra, de szinte megütött a guta, mikor láttam, hogy a haldokló öreg ember ingben-gatyában, hajadonfővel, mezítláb valami malacokat téringet a hóban.

    - Menjen csak bé a házba, tisztelendúr, mert mindjárt jövök én es. Ezek a fene malacok kirontottak, s éppen csak bérekesztem.

    Elkomorodom, mert szentségvivőnek nem szabad haragudnia és elhatározom, hogy keményen megfeddem az embert, hogy a szent dologból tréfát űzött, mert halálos óráján senki se szalad mezítláb a hóban s öltözetlenül húsz fokos hidegben. No csak jöjjön be Dani bá!

    Meglep, hogy a »ház«-ban minden elő van készítve az Úrjézus fogadására. Két öreg gyertyatartóban két szálacska új gyertya, az asztalon friss, szőttes fehér abrosz, tányérkában só és kenyérbél. Tudja az öreg, hogyan kell. Mire a gyertyákat meggyújtom, már jön is az öreg a futástól szuszogva, havasan, vizesen.

    - Cseppet megvárakoztatám! – barátságoskodik. – Így van az ember, kinek senkije sincs.

    Fát tesz a tűzre, mosolyog, de én keményen szidni kezdem:

    - Tudja-e, Dani bá, hogy maga most nagy bűnt követett el?

    - Én ugyanbiza mivel? – álmélkodik.

    - Azt hazudta, hogy halálos beteg és ide fárasztotta az Úrjézust.

    Az öreg megsértődik.

    - Ki mondta a tisztelendúrnak, hogy én nem vagyok halálos beteg?… No osztán effélit ne halljak!… Lásson csak el a szentségekkel, mert nekem nincs több hátra félórámnál. Olyan szépen meghalok, mint a pinty.

    Meghökkentem, olyan valóságos meggyőződéssel mondta.

    - Honnan tudja? – kétségeskedtem.

    - Azzal maga ne törődjék, csak végezze a dolgát! Éppen csak addig várjon, míg lefekszem!

    Az ingéből kirázza a havat, vizes orcáit karjaival megtörüli és komótosan bebújik az ágyba.

    - Kezdheti, tisztelendúr! – figyelmeztetett kedvesen.

    - Hohó! Az nem úgy megy! – riasztottam rá. – Előbb meg kell győződnöm, hogy halálos beteg-e. Addig nem szabad az utolsó kenetet feladnom! Mutassa a pulzusát! Van-e láza?

    - Nincs! – ijed meg az öreg ember. – Nem érzem, hogy forróságom volna.

    Tényleg a pulzusa rendes. Inkább kevesebb, mint több.

    - Hol fáj? – tudakozódom.

    - Nekem az égvilágon seholsem!

    - Mikor volt utoljára nagybeteg?

    - Én az életben sohasem! Mért lettem volna?

    - Hány esztendős?

    - Hatvankettőben születtem, számítsa ki a tisztelendúr!… Mért kérdi?

    Intek, hogy fogja be a száját.

    - Hiszen maga olyan egészséges, mint a makk.

    - Én az, Istennek hála!

    - Ki mondta magának, hogy meg fog halni?

    - Neköm senkisem! Tegnap óta nem is beszéltem senkivel.

    - Akkor honnan sejti, hogy meghal?

    Az öreg kezd haragudni.

    - Én nem sejtek semmit. Én bizonyosan tudom, hogy meghalok… Addig tölteti az üdőt, míg itt hirtelen megmurálok, s osztán futhat a lelkem után! Végezze a kötelességit, s egyébbel ne törődjék!

    - Az nem úgy van! – dühösködök. – Nekem meg kell győződnöm…

    - Ha felfordultam, meggyőződhetik! – kacag mérgesen. – Appedig olyan bizonyos, hogy félórán belül felfordulok, mint hogy Isten van az égben.

    Ilyen konok biztonságot nem láttam az életben. Ez már szinte félelmetes. Igyekszem megfejteni a titkát. Mással nem tudom megmagyarázni, csak az ösztönnel. Az erdei vadak is megérzik haláluk percét és sohasem tévednek. Így lesz ezzel az öreg emberrel is. Vannak efféle titkok. Mindegy. Ha már ide jöttem, legalább meggyóntatom, s megáldoztatom.

    - Vizsgálja meg a lelkiismeretét! – mondom neki. – Adok nehány percet.

    - Én készen vagyok! – azt mondja komolyan, s két ráncos, fekete kezét imádságra kulcsolja a cserge felett. – Kezdheti, tisztelendúr!

    A fejéhez ülök, violaszínűre fordított stólával a vállaimon és hallgatom, hogyan ver a szó az öreg száján.

    »Gyónom a mindenható Istennek…«

    Mintha kicserélték volna, a vénember egyszerre megváltozik. Hit és töredelem száll a lelkébe, orcája elkomorodik és fenséges alázattal lép Isten színe elé. A kicsi paraszthajlékot is betölti a szentség illata és hangulata. Elmélyül egyszerre benne minden, a tűz is csak remegve mer égni a tűzhelyen, a vén pohárszék alázatosan meghajtja fejét, a virágok elsápadnak az ablakban a félelemtől és minden érzi, hogy itt van Krisztus.

    Az öreg ember apadt, mély, vörös szemgödreiben két nagy, színtelen könnycsepp támad az örömtől, mikor magához veszi az Urat.

    - Legyen hála az Istennek, hogy megérhetém! – áldázódik.

    Magam is meghatva élvezem örömét és érzem a kegyelem gyönyörű, meleg perceit.

    - Ha állapota rosszabbra fordul, – mondom az öreg embernek, – a szent kenet szentségében is részeltetem.

    Riadtan, szinte kétségbeesetten ragadja meg a kezemet.

    - Csak nem akar anélkül hagyni! Adja fel most!

    Némán rázom a fejemet, hogy nem lehet. Az egyház parancsa világos. Nem tehetem!

    - A lelkire tudná venni, hogy anélkül menjek a másvilágra? – igyekszik rám ijeszteni Dani bá.

    - Nem megy maga még a másvilágra! – mosolygok.

    - Én bizonyosan igen! – kiáltja türelmetlenül az öreg és felfogott kézzel kezd kérlelni. Teljesen megalázza magát, fűt-fát ígér, rémült és reszket, tökéletesen odavan, hogy a szent kenet szentsége nélkül kell Isten elé állania. Még sírva is fakad. Mindenre kér, ami szent, nagy előttem. Végül magam is megtántorodom. Nem lehet kitérni előle. Elhatározom, hogy feltételesen részesítem a haldoklók szentségében.

    Az öreg székely megremeg a boldogságtól, mikor a két ujjam között tartott vattát meglátja, szentelt olajtól fénylő ujjam homlokához közeledik és lelkébe hullanak a szertartás szép igéi:

    »Ezen szent kenet és az ő legkegyelmesebb könyörületessége által bocsássa meg neked az Isten, amit látás által vétkeztél…
    …amit hallás által…
    …amit szaglás által…
    …amit ízelés és beszéd által…
    …amit érintéssel, járással és ágyék által…«

    A bűn hét kapuja: a szemek, fül, orr, száj, kezek, lábak és ágyék megtisztul.

    Percekig nem tudunk szólni a meghatottságtól, sem ő, sem én. Tekintete kitéved az ablakon a néma, szép havas világba.

    - Szép időt kaptam! – azt mondja nyugodtan.

    A másvilági úthoz kapott szép időt. Tiszta gusztus a lelkének ilyen fehérségben, tisztaságban elszállani. Így gondolja. Még porszem sem hull a szárnyaira. Félve rápillant az órára és azt mondja:

    - Még van egy fertáj órám!

    Legyintek, hogy bolondokat beszél, sőt vakmerőség, Isten ellen való vétek, amit mond. Figyelmeztetem is rá, de ő csak int, hogy tudja, amit tud.

    - Honnan tudja? – csattanok fel, mert ami sok, az sok.

    Mégis elhatározza, hogy megmondja.

    - De nehogy szóljon valakinek a tisztelendúr!

    - Dehogy szólok!

    - Hajoljon közelebb!

    Oda hajolok és csak azután suttintja meg.

    - Tegnap éccaka itthon volt az asszony.

    - Az asszony? – lepődöm meg.

    Az öreg bólint.

    - Éppen úgy ült a fejemhez, mint a tisztelendúr… Kétszer is megszólított, míg felébredtem.

    - Tán nem te vagy, Rózsi?

    - Ez én! – aszondja.

    - Hát haza jöttél?

    - Haza.

    - Jól tetted! – örvendeztem neki.

    Tizenhét esztendeje, hogy meghót, azóta egyszer sem volt itthon. Hát hogyne örvendettem volna.

    - Tedd kényelembe magad! – mondom.

    - Sokáig nem ülök, – azt mondja, – vissza kell mennem.

    - Hát mi jóba jársz? – kérdezem.

    - Csak figyelmeztetni akarlak, – aszondja, – hogy készülgess, mert a te időd es elérkezett… Neked es jönnöd kell!… Holnap délelőtt tizenegy órakor meghalsz!

    - Nono! – ijedtem meg. – Azt te honnan tudhatod?

    - Szamár embör kérdez effélit, – szidott meg.

    - Aztán muszáj menni? – vakartam a fejemet.

    - Muszáj.

    - Az elég baj. Dolgom lett volna.

    - Eleget kínlódtál az életben! – vigasztalt az asszony. – Neked es ideje, hogy megnyugodj.

    - Tiszta igaz! – mondom. – Köszönöm, hogy szóltál!

    - Nincs mit!

    Hirtelen egyetmást el is rendezett a házban. A ládából kikereste a hálóingemet, megparancsolta, hogy az innapi harisnyámat húzzam fel, a csizmám legyen jól kivikszolva, mosdjam meg, betretválkozzam meg, s úgy készítsem elő magamat, mintha a templomba mennék, hogy ne valljon szégyent velem a másvilágon.

    - Bízd csak reám! – nyugtattam meg. – Hát már méssz es? – kérdeztem, mert láttam, hogy készülődik.

    - Itt az ideje! – aszondja. Az ajtóból még visszaszólott: – Aztán amit mondtam, ne felejtsd el!

    - Szóval tizenegykor! – mosolygok az egyszerűségen, mert az ilyen öreg emberek szellemileg rendesem meggyengülnek. Nem is tartottam érdemesnek, hogy balhitéből kiábrándítsam. – Én megyek is, Dani bá!

    Illedelmesen megköszönte, hogy vele fáradtam, kért, hogyha kimentem, a kaput jól húzzam be a kilincsibe, s osztán szép prédikációt mondjak fölötte.

    Azzal falnak fordult, s elszenderedett.

    Nem telt bele fél óra, s már harangoztak az öreg Dani bá lelkiüdvösségéért…

    Ne legyen Nyírő József a becsületes nevem, ha nem így történt!…

szozattv


szozat a tiszta hang csurkaszentmihályi Egy az Isten 1117 Fényességes csillagok 1124 bevonulás A5 Matyas 1129 szentmihálynap napéjnapfor Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf