Sík Sándor: Miserere

Róma, Sz. Péter, Nagypéntek.
           Palestrina Misereréje.

aldojezus        I.
Könyörülj rajtam Isten, a te nagy irgalmasságod szerint.

Könyörülj rajtam, könyörülő Isten,
Könyörülj, könyörülj!
Sikolt, sikolt az ének,
Beláthatatlan mélyről,
Feneketlen, kibírhatatlan
Mélyről sikolt,
Én elcsigázott életemnek
Korhadt fejfákkal tüskés,
Jószándék-magzatok hulláival betemetett
Feneketlenségéből,
Bűneim tűzhányó temetőjéből.
Könyörülj, könyörülj!
Nem látok mást, ha visszanézek életemre,
Csak a pusztulás utálatosságát
Állani a szent helyen:
Szentségeiddel ékesített
Szerelmes véred harmatával,
Kegyelmeid kifogyhatatlan
Csodáival dédelgetett,
Kezemre-bízott templomodnak
Megmarcangolt oltárait.

Könyörülj, könyörülj!
Mit mondjak érőt?
Kérjek? Kéretlenül is adtál,
És visszalöktem annyiszor kezed!
Imádjalak? Nem vétek-é,
Ha illetem csúf ajkammal neved?
Meaculpázzak? verjem a mellem?
Itt döngenek még roskadt boltozatján
A megcsúfolt, megtagadott
És elfelejtett régi mellverések.
Nincsen szóm immár semmi más:
Odaroskadva mindenestül
Megmorzsoló, mindenható,
Intézkedő akaratodnak
Irgalmasságos zsámolyára,
Ami él bennem, egy sikoly:
Könyörülj, könyörülj, könyörülj!


        II.
Teellened vétkeztem egyedül.

Teellened, más senki ellen. Szemrehányás
Egy marcangolja lelkemet:
A te halálig-véres Krisztus-arcod
Megöklözött szerelmes Istenem.
Mit tudják azt az emberek!
Eljönnek és azt mondják: jó vagyok.
És igen, igen, jó vagyok nekik,
Mert áldást hullatsz lépteim nyomán,
És édes újjak, szók, szemek
Simogatnak és hálálkodnak
És zsolozsmáznak körülöttem.
És jó, hogy így van, jó nekik,
Mert minden szó, tekintet és imádság,
Amit mint egyház perselyébe
Hullat belém meleg kezük,
Eléd jut minden alamizsna
És érettük és értem csörg imát.
Én nem vétettem ellenük:
Ügyefogyott szegény kutamból
Inniuk adtam szívesen.
Teellened, jóságos Isten,
Teellened vétkeztem egyedül.
Mit tudja más, hogy minden árva jóm,
Imádság, szándék, irgalom, áldozat,
Minden, ami jó bennem kivirágzott,
Mind, mind fölkel ma ellenem,
S bizonyságot tesz: bűneimmel
Testvér-vádat tesz ellenem.
Minden gyümölcsöm, jó gyümölcsöm,
Panaszt virít és élő szemrehányást:
Hogy akart volna lenni jobb,
És lehetett volna igazabb,
És igazabb az enyém,
Mert oly kevés és oly szegény
És olyan nyomorultul én
Mindvalamennyi jóm!
Ó rajtad termett minden jó gyümölcs:
Ami az enyém igazán,
Vad és fanyar mérges-bogyó.

És vétkeim fekete záporának
Setét vizétől lucskosan
Állok és didergek előtted,
Előtted egyedül.


        III.
Hints meg izsóppal és megtisztulok,
Moss meg és hónál hóbb fehér leszek.

Kétségbeesett szomjúsággal
Szomjúhozom az egész tisztaságot.
Én, aki láttam születni a hajnalt
S voltam heroldja hófehér ruhában,
És énekeltem virágos ajakkal
Az ébredő nap szűz-piros dalát,
És mégis alattomos ujjaimmal
Önnön gyertyám oltogattam el.

De hidrává szívemben lett a hajnal,
Szűz homlokával újra-éledő
Minden halál után:
Mert nem halottak a halottak,
És minden áldott éjszakán
Koporsó-szívem tetszhalott öléről
Kísérteni sírásuk visszajár.

És én, üvöltő Tantalus,
Ajakig állván a fekete vízben
Az égre föltátongok szomjasan,
S minden inammal fölfelé feszülve
Harapni tudnám a fehér eget,
A tiszta levegőt,
A szűz napot.

Hints meg és moss meg, Isten engem,
Adj lelket újra szálegyeneset,
Egyenesítsd meg újra
Én tiszta-könnyű szép magamba,
Régi magamba visszasajgó,
Hozzádfehérlő lelkemet!


        IV.
És nyisd meg Isten ajkamat.

Kit szólni küldtél és énekelni,
Megfojt a dermedt hallgatás.
És lelkem élő orgonáján
Csak akkor úr sugalmas ujjam,
Ha minden billentyűm fehér.
Hét színben ég az én tüzem,
És minden élet-szín és élet-árnyék
Egymásba vibrál zengő lángjain:
De szivárványom hétszeres malasztja
Eggyé akar győzedelmeskedni
És lenni gazdag-egy: fehér.

Sugalló lélek, nyisd meg ajkamat:
Elrobbanásig dús mögötte
A visszafojtott forró, tiszta szó.
Akarok szólni, mindenekhez,
Sokan várják szegény szavam!
Testvér-igével megmutatni
A sivatag vad mélyeket,
Amiken végigvánszorogtam
Úgy megszaggatta, megkoptatta
Szép emberségem köntösét.
Szólni akarok: véreimnek
Ösvényes ujjat nyújtani,
Az útfelekre jelnek állani,
Kiáltani, kiáltani.
Az nem lehet, jaj nem szabad,
Hogy labirintos, kazamátás
Bürökvirágos útjaimnak
Ők is végigverejtékezzék,
Végigvérezzék
Gyilokhegyes sok csillanó kövét.
Az nem lehet, nem, nem lehet,
Hogy meg ne lássa más,
Mindenki testvér meg ne lássa,
Amiket énnekem mutattál,
A lángoló látásokat,
A boldog, boldog titkokat!
A lehetetlen, lehetetlen,
Hogy el ne riadjam, el ne sírjam,
El ne ujjongjam
A bennem búgó végtelent!

Nyisd, nyisd meg, Lélek ajkamat,
Hogy szétkiáltsam mindenem,
Övék lehessen mindenem!
Hadd hozzam őket templomodba,
Ifjan, fehéren, boldogan.
Isten-tükör szemük tüzéből
Kelő tavasz töretlen arca
Hadd mosolyogjon ég felé.
S legyen előtted drága lelkük
Oltárfehérre mosdott két kezemből
Az éppen-égő áldozat.

szozattv


szozat a tiszta hang csurkaszentmihályi Egy az Isten 1117 Fényességes csillagok 1124 bevonulás A5 Matyas 1129 szentmihálynap napéjnapfor Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf