A történelmi Magyarország 64 vármegyéje: Nyitra [VII. rész]

64 varmegyeMagyarország északnyugati részén, az egykori Alsó-Magyarországon fekvő megye, területe ötezer-hétszáz négyzetkilométer, lakóinak száma 1891-ben közel négyszázezer lélek volt. A lakosok tizenhét százaléka volt magyar, kilenc százaléka német és hetvenhárom százaléka szlovák, a többi egyéb nemzetiségű. A magyarság a Vágvölgy legdélibb részeit, a Vág és Nyitra völgyei közti déli területeket lakta, és csupán a Nyitra völgyében nyomult fel Nyitra városánál is magasabbra, de közte szlovák szigetek voltak. A privigyei járás németjei talán a XIV. században vándoroltak be, valószínűleg bányaművelés céljából.

    A vármegye tizenkét járásában volt három rendezett tanácsú város, harmincnyolc nagy- és közel négyszáz kisközség. A községek általában véve középnagyságúak voltak, kétezernél többen negyven településen laktak, legtöbben a székhely Nyitrán (tizennégyezer), Érsekújváron (tizenegyezer), Miaván (tízezer), Galgócon (hétezer), Óturán, Holicson és Brezován (hat-hatezer) és Vágújhelyen (ötezer fő).

    A megye közművelődése átlagosnak volt mondható, a férfiak negyede, a nők harmada volt analfabéta, a tanköteles gyerekek tíz százaléka nem járt iskolába. Nyitra területén ötszáznegyven iskola volt, közte négy hittani intézet, öt középiskola, tizenhat ipari és kereskedelmi iskola, kilenc polgári, egy felső nép- és négyszázhatvan elemi iskola, továbbá negyvennégy kisdedóvó és egy börtöniskola. A tanítási nyelv kétszáztíz iskolában volt magyar, hétben német, százhatvanhétben szlovák, kilencvennégyben magyar és szlovák, és egyben magyar és német. A közművelődés központja Nyitra és Érsekújvár volt.

    A vármegye földje jobbára hegyes és csak déli része róna, de észak felé nagy s termékeny völgyek húzódnak. Hegységei több csoporthoz tartoznak. Északnyugati részét a Kis-Kárpátokhoz tartozó Brezofai és Nedzo csoportok borítják, ezektől északra a magyar-morva határláncolat Javorina csoportja emelkedik. E hegységeket a Vág széles, termékeny völgye választja el a Kis-Fátra láncolatától. A Nyitra völgyétől keletre a Kis-Fátra több szakasza nyúlik a megye területére. A rónaság csak Sempétől, Mocsonoktól, Ürménytől és Komjáttól délre terül el. Csekély róna kíséri ezenkívül a megye északnyugati részét szegélyező Morva folyót, nagyobb völgylapály pedig a Miava, Vág, Nyitra és Zsitva folyók mentén van.

    Folyóvizekben Nyitra igen gazdag. Északnyugaton a Morva határolja, melynek mellékvize a Miava s az ebbe ömlő Verbóci-patak. Északról dél felé a Vág szegi a megyét kanyargós folyással, tágas völgyét a Dobovából kiágazó s a Vággal párhuzamos Dudvág is öntözi. A Nyitra a megye fő folyója, ennek számos mellékvize közül a nagyobbak a jobboldali Belanka, Bebrava és Radosna és a baloldali Csetenka, mely tulajdonképpen a Nyitrának egyik kiágazása. A Tribecs hegységben eredő Zsitva a megyének csak keleti határszélét érinti. Mindezen folyók közül egy sem hajózható, s tutajozás is csak a Vágon folyik.

    Története

    A vidék folyóvölgyei az őskor óta lakottak. Az első államot itt az avarok szervezték meg a VII. században, utánuk nyugati szláv népek vették birtokba. Pribina 830-ban Nyitra székhellyel alapított szláv fejedelemséget, amely utóbb beolvadt a nagymorva államba.

    A honfoglaló magyarok 900 körül vették birtokba a területet. A várispánság Szent István idejében létesült, feladata a határvédelem volt. A magyarok letelepedése után Nyitra az első ostromot 1074-ben Géza idejében állotta ki, amidőn a Salamon által segélyül hívott Henrik német császár a Vág folyó melletti Semtén erősséget emelt, és innen küldötte csapataival Salamont Nyitra ostromára. A Kálmán és öccse, Álmos között lefolyt viszályok során Szakolcán született a később megvakított Béla, aki születési helyét, midőn uralomra jutott, falakkal megerősítette. A II. Géza idejében történt telepítések alkalmával jöttek be azon németek is, akik a megye északkeleti részén éltek egészen a XX. századig elüldöztetésükig.

    A tatárjárás idejében a megye véres és öldöklő harcok színtere volt, maga a nyitrai vár azonban sikeresen ellenállott, s nemcsak a tatárok elől menekülő lakosságnak nyújtott oltalmat, hanem a Dalmáciába menekülő IV. Béla királynak is kíséretet adott. A városnak ezen magatartását megjutalmazandó, Béla király 1248-ban Nyitrát szabad királyi várossá tette, III. András azonban a XII. században létrejött püspökség fennhatósága alá rendelte.

    Károly Róbert idejében Nyitra vármegye nagy része az ország akkori leghatalmasabb kényurának, Csák Máténak hódolt, az ő legyőzése után birtokai a királyra szálltak. Az 1335-ben lezajlott visegrádi királytalálkozón, ahol Károly Róberten kívül jelen volt János cseh és Kázmér lengyel király, a Német Lovagrend nagymestere és több más uralkodó képviselője, a résztvevők egyebek mellett abban egyeztek meg, hogy a Morva és Csehországból behozott áruk vámja Holicson legyen.

    Nagy Lajos 1372-ben Szakolcát szabad királyi várossá tette, mely királyi adományt 1618-ban II. Mátyás király is megerősítette. Ugyancsak ezen időben, 1369-ben építette Frater Tristián, a pálos remete barátok szerzetének főnöke az elefánti templomot és kolostort, melyet a vidék számos birtokosa jelentékeny adományokkal gazdagított.

    Ezen aránylag békésebb korszakot a husziták hódítása törte meg a XV. század elején. Bajmóc, Galgóc, Kosztolán, Keslőkő, Csejte, Berencs a csehek birtokába esett, és a velük cimborázó Pongrácz Szakolcát is meghódította. Kázmér lengyel király, kit Vitéz János esztergomi érsek Corvin Mátyás ellenében magyar királlyá akart megválasztani, Nyitrára jött, alig jelent meg azonban Mátyás a hadaival a vár alatt, a nyirtaiak hozzá pártoltak, s Kármér éjnek idején volt kénytelen a várat elhagyni, s Lengyelország felé menekülvén az ugyancsak e vármegye területén levő Pereszlény községben egy éjjelt is töltött.

    A törökök a mohácsi vész után fél évtizeddel már végigsarcolták a folyók völgyeit, a tizenöt éves háborúban ismét megjelentek, de tartósan csak a hódoltság legvégén, 1663-ban vetették meg a lábukat. Közben Bocskai és Bethlen Gábor is sikeres harcokat vívtak a vidéken. A törökök 1663-ban elfoglalták a nem sokkal korábban Európa egyik leghatalmasabb erődjévé kiépített Érsekújvárt, és ezzel szinte Bécs kapujában állottak. Lipót császár a főváros védelmére a Vág jobb partján, Érsekújvártól hatvan kilométerre északnyugatra két év alatt felépíttette Lipótvárt, amelynek azonban a török elleni védekezésben érdemi befolyása nem volt.

    Thököly Imre egy ideig a megye jelentős részét bírta. A Portának az volt a terve, hogy a Thököly uralta területen Erdélytől nyugatra, lényegében az úgynevezett királyi Magyarországon egy második vazallus magyar államot (törökül Orta madzsar) szervez, a Sobieski János lengyel király vezette egyesült keresztény hadak 1683-as, Bécs alatti győzelme azonban ezt a tervet keresztülhúzta.

    Rákóczi szabadságharcának kezdetén a felkelők ismét birtokba vették szinte az egész vármegyét, előnyomulásuk azonban Lipótvárnál megakadt, és 1708-ra a terület ismét a császáriak kezén volt. A Rákóczi-korszak egyik utolsó eseménye mégis e vármegye területén, a Bercsényi birtokában lévő temetvényi várban játszódott le, ahová Bercsényi a szerencsétlen kimenetelű nagyszombati csata után menekült, s ahonnan a külföldre távozván búcsút vett hazájától.

    A vármegyét II. József, midőn a megyerendszert annál nagyobb egységekből álló kerületi beosztásra változtatta, a Nyitrai Kerülethez csatolta, az uralkodó halála után azonban a vármegye a többivel együtt visszanyerte önállóságát. Jelentős történelmi szerepre azonban többé nem jutott, sem a reformkorban, sem a szabadságharc idején. A békés polgári fejlődés mellett a korabeli történetírók azt tartották feljegyzésre méltónak, hogy 1891-ben Ferenc József a haderő fejlődéséről meggyőződést szerzendő, a vármegye területén végbement nagy hadgyakorlatokat szemlélte, s ez alkalommal Galgóc várában több napot töltött.

    Gazdasági élet az előző századfordulón

    Ásványi kincsekben az egykori vármegye nem gazdag. A hegyekben mészkő, porcelánföld, kréta és kőszén fordul elő. Voltak ugyan barnaszéntelepek Handlova és Hradec mellett (Pálffy János gróf tulajdonában) és Ghimes határában, a közlekedési eszközök hiányossága miatt azonban e bányák szüneteltek, noha hajdan élénk bányászat és aranymosás folyt a vármegyében.

    Az iparban nagy jelentősége volt a házi iparnak, a kenderkészítést és fonalfonást majdnem minden családban a házi szükséglet fedezésére gyakorolták. A vászonszövés ritkább volt, ellenben igen kiterjedt a hímzés, mely helyenként jelentékeny mellékkereset forrása volt, Galgóc és Pöstyén vidékén függönyöket, takarókat és betéteket is hímeztek. Hímzéssel leginkább a Vág-menti községek foglalkoztak, kisebb mértékben csipkét is vertek a nyitrai, vágsellyei, galgóci és vágújhelyi járások egyes községeiben. Még inkább elterjedt a faeszközök készítése, különösen Óturán, Hrussón, Lubinán és Botfaluban, a készülő fatálak, tartók, tölcsérek, csapok, játékszerek leginkább Ausztriában, Szerbiában és Romániában kerültek piacra. A kosárfonás leginkább a galgóci és vágsellyei járásokban volt honos.

    Az ipar nehezen fejlődött, mert a nagy gyárakkal versenyezni nem tudott. Breznován mégis kilencvenkilenc önálló tímás működött, a kikészített bőrök Budapestre mentek. Ugyanott még gyapjúmosás és enyvfőzés is zajlott. A legjelentősebb iparág a cukorgyártás volt, a nagysurányi, tavarnoki és sasvári cukorgyárak összesen ezerhatszáz munkást foglalkoztattak. A kereskedelem nem volt virágzónak mondható, csak a gabonakereskedelem volt élénk. A vármegye hiteligényeit tizenöt takarékpénztár, nyolc bank és nyolc szövetkezet elégítette ki.

    A földművelés főbb cikkei az árpa – a külföldön jó hírnevű tót árpa elnevezése alatt kerül a malátagyárakba és sörfőzdékbe –, búza, rozs és zab voltak. Ezen kívül termett a vármegyében még nagyobb mennyiségű kukorica, kender, hüvelyesek, burgonya, takarmányfélék, s kevés kétszeres, tönköly, köles, tatárka és repce. A cukorgyárak ellátására nagyban folyt a cukorrépa-termesztés. A Vág-völgy legdélibb részének lakói káposzta, sárgarépa és egyéb zöldségfélék termesztésével foglalkoztak, és azokkal Bécsben és Budapesten is kereskedtek. A birtok túlnyomó része apró volt, latifundium és középbirtok alig akadt, a munkásviszonyok elég kedvezők voltak.

    Az állattenyésztés a nagyobb birtokokon, elsősorban a királyi ház holicsi uradalmában volt mintaszerű. Az igavonásra használt állatok leginkább a fehér szőrű magyar fajtából kerültek ki, míg a hegyes vidékeken és a Morva völgyében a színes fajták terjedtek el. A lótenyésztés nem volt jól fejlett, a minőség csak a Morvavölgyben és Érsekújvár vidékén volt jobb. Néhány telivértenyésztés volt a nagyobb uradalmakban, mint Bucsány, Vittenc, Ürmény és Bodok, mely utóbbiak versenyistállókat tartottak fenn. A juhtenyésztés nem volt meghatározó, a sertéstenyésztés igen elterjedt, de inkább csak a házi szükséglet fedezésére.

    A vadászat igen fontos volt a megye életében, az erdőkben bőven fordult elő szarvas, dámvad, vaddisznó, őz, muflon, nyúl, fácán, fogoly, fürj, szalonka, túzok, vadpulyka, császármadár, vadgalamb, fenyvesmadár, továbbá különféle vízi szárnyas és szőrmés állat. Halásztak pontyot, csukát és harcsát, bár a halbőséget nem használták ki eléggé. A legérékesebb halfajok Vágban éltek, ahol még a galóca is Galgócig, bár nem bőven, de előforult.

    Jelentős települések    

    Nyitra

    Rendezett tanácsú város a Nyitra völgyében, szép vidéken, lakóinak száma 1891-ben tizenháromezer, közöttük ötezer magyar, ötezer szlovák és háromezer német. A város a folyó által három oldalról körülfolyt hegyen és annak lejtőin épült. A hegy aljában elterülő városrészben néhány nevezetes templom és kolostor, továbbá a kegyesrendiek főgimnáziuma, a papnevelő intézet, a vármegye háza, a káptalan épülete és a csinos színház állott, az erős kőfalaktól kerített várban a püspöki palota (nagy könyvtárral), a székesegyház és egy régi torony érdemelnek említést. A város északi részén, mely azelőtt Párutca néven külön község volt, túlnyomóan zsidók laktak. A város a Felvidék egyik élénk és jelentékeny központja volt, római katolikus püspöknek, a vármegye törvényhatóságának és számos közintézménynek székhelye. Tanintézetei között volt a püspöki és kegyesrendi hittani intézet (papnevelde), kegyesrendi főgimnázium, alsófokú ipar- és kereskedelmi iskola, több elemi iskola. A lakosság földműveléssel és kereskedéssel foglalkozott, a város nagyobb iparvállalatai a gázgyár és két gépgyár voltak.

    A kőkor óta folyamatosan lakott hegyen a szlávok a VII. században telepedtek meg, első keresztény templomukat 830 körül emeltette Pribina nyitrai fejedelem. A város még abban az évtizedben a morva fejedelemség része lett, amelyben 880 körül püspökség alakult.

    A honfoglaló magyarok 900 körül vették birtokba a területet. A várispánságot Szent István alapította. A település nevét magyar oklevél 1111-ben említi először. A várat lakói sikeresen védték meg a tatároktól, ezt követően a település szabad királyi városi rangot nyert, Kun László király azonban a püspöknek adta, és annak fennhatósága alatt maradt egészen 1848-ig.

    Esztergom eleste után Nyitra végvár lett. Érsekújvár 1663-ban bekövetkezett eleste után a törökök Nyitrát is elfoglalták, de néhány hónap múlva sikerült visszavenni. Rákóczi hadai négy évig tartották a várost, de 1708-ban kénytelenek voltak feladni.

    Nyitra sokat hadakozott a püspöki hatalommal, és ez fejlődését visszavetette, alapvetően parasztváros maradt, ugyanakkor a püspökség és a szerzetesrendek jelentős iskolai és kulturális központtá tették.    

    Érsekújvár

    Rendezett tanácsú város, járási székhely a Nyitra folyó jobb partján, 1891-ben tizenegyezer lakossal, akik között tízezer volt magyar, a többi német és szlovák. Volt számos közintézménye, ferences kolostora, apácazárdája, algimnáziuma, ipariskolája, takarékpénztára, könyvnyomdája, számos ipartársulata és egyéb egyesülete. Élénk volt kereskedelme lóval és gabonával.

    A város viszonylag új keletű. Esztergom 1543-ban bekövetkezett eleste után Várday Pál esztergomi érsek kezdette meg egy palánkvár építését, amelyet 1571 és 1581 között korszerű, úgynevezett olaszbástyás kőerőddé építettek át, amely a végárrendszere egyik erőssége lett. Birtokolta Bocskai István és Bethlen Gábor is, de nagyobbrészt a királyi Magyarország uralma alatt állott. Az utolsó nagy török expanzió, az 1663-as támadás során Érsekújvár is elesett, és húsz évig török kézen maradt. Bécs sikertele török ostroma után két évvel, 1685-ben a császári csapatok végleg visszafoglalták, amely eseményt Európa-szerte harangzúgással köszöntöttek. Egy ideig Rákóczi hadai bírták, a győztes Habsburg-uralkodó azonban a várat 1725-ben leromboltatta.

    A vár alatt kialakult település a törökök kiűzésekor elpusztult, de gyorsan újjáépült, már 1691-ben városi rangot kapott, mint a környék kereskedelmi központja. A XIX. század második felében és a XX. század első évtizedében egy sor kisebb ipari üzeme is létesült, és a város rohamos fejlődésnek indult.    

    Szakolca

    Rendezett tanácsú város szabad királyi címével, 1891-ben ötezer lakóval, köztük százötven magyar, háromszáz német, a többi szlovák. Volt katolikus algimnáziuma, járásbírósága, közjegyzősége és adóhivatala, takarékpénztára, többféle közhasznú egyesülete, vasútja, posta- és távíróhivatala, postatakarékpénztára.

    Szabad királyi városi címét Nagy Lajostól kapta, mint a Morvaországba irányuló kereskedelem egyik fontos állomása. Ekkor zömmel betelepült németek lakták, akik a kereskedelem mellett szőlőműveléssel és céhes iparral foglalkoztak. Híresek voltak a város tímárai, valamint habán posztókészítői. Szakolca műemlékekben ma is bővelkedik, még középkori városfalából is áll egy darab, román és gótikus templomai messze földön híresek.    

    Galgóc

    Nagyközség, járási székhely Vág mellett, 1891-ben hétezer lakossal, köztük ötszáz magyar, ezer német és ötezerötszáz szlovák. Volt járásbírósága és adóhivatala, takarékpénztára, hitelintézete, pénzügyőrsége, könyvnyomdája, alsófokú ipariskolája, ferencrendi kolostora (1465 óta), vasúti állomása, posta- és távíróhivatala, postatakarékpénztára. Lakói élénk kereskedést űztek fával, faeszközökkel és marhával.

    Az Ó- és Újgalgócból összenőtt település a XV-XVI. században virágzott leginkább, céhes ipara, könyvnyomtatása, latin iskolája messze földön ismertté tette. A Rákóczi-szabadságharc bukása után a király Erdődy György grófnak adományozta, kinek utódai egészen a XX. századig bírták. A harcokban magyar és német lakossága majdnem teljesen kipusztult, a helyükre szlovákok telepedtek.    

    Holics  

    Nagyközség, járási székhely 1891-ben ötezerötszáz lakossal, köztük száz magyar, ezer német, a többi szlovák. Volt vasúti állomása, posta- és távíróhivatala és postatakarékpénztára, könyvnyomdája. A XIII. század óta ismert településre a XVI. században előbb szerb, majd habán (anabaptista) telepesek érkeztek. Az utóbbiak által meghonosított fajansziparra épülve a XVIII. században Holicson létesült az ország első fajanszgyára, melynek termékei ma a világ műkincs-kereskedelmének becses értékei.

    A település 1736-ban vétel útján került a Habsburg-család birtokába, és meg is maradt abban 1918-ig. Gótikus várát előbb reneszánsz várkastéllyá alakította a Czobor család, száz évvel később pedig Mária Terézia barokk stílusban átépíttette. Itt erősítették meg a győztes Napóleonnal 1805. december 30-án a pozsonyi békét. A kastélynak a millenniumkor híres fácánoskertje volt, melyhez a városból szép fasor vezetett.

szozattv


szozat a tiszta hang aug202017bazilika vacsztistvan Pál István Szalonna arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo