Vasi Szabó János: Újabb jegyzetek a fantasztikus irodalomról

A patkány nemzetség (Czakó Gábor két antiutópiájáról)

Czakó Gábor 1942-ben született Decsen. 1961-65 között a Pécsi Tudományegyetem hallgatója. 1965-1972 között jogászként dolgozott. Szerkesztője volt a hetvenes-nyolcvanas években az Új Tükör, Mozgó Világ, Négy Évszak, Igen című lapoknak. A rendszerváltás után a Magyar Szemlének (1992-98). Számos regényt írt, drámái a Van itthon krumpli?, novellái az Emberkert című kötetekben jelentek meg.
A Duna Televízióban hosszan futó Beavatás című tévés esszésorozatát a katolicizmus kultúrköréhez tartozó szellemiség jellemzi. Ez a szellemiség művei többségében is erőteljesen jelen van. A másik jellemzője, a stílusok váltogatása: írt antiutópiától a rémmesén át gyilkos szatíráig sok mindent. Jelentős műve a szócikkekkel operáló – Temesi Ferenc Por című regényét idéző – Magyar-magyar nagyszótár.
Közéleti szereplése is markáns: az öszödi-beszéd után kirobbant tüntetések egyik szónoka, tagja és szóvivője a Sánta Kutya díjat odaítélő kuratóriumnak.
2011-ben irodalmi munkásságáért Kossuth-díjat kapott.

I.
Az Eufémia utolsó heteinek hiteles története Déry Tibor G.A.úr X-ben című híres regényének nyomdokain halad. Indítása egy másik „klasszikus”, a korai Mézga család rajzfilm sorozatot idéző: „… Bús János tetőfedő barátomtól kaptam. János épp Ágnes lányát látogatta meg a munkahelyén, a Nyelvtudományi Intézetben, amikor betört a fordítógép termének üvegablaka, es egy fémdoboz hullott elébük. A doboz összetört.”
A pártzsargon kicsavart nyelvezetének időgépén a közelmúltba utazó – középkorú – olvasót kényelmetlen érzés környékezi: milyen „hanyagság” folytán adhatták ki ezt a provokatív disztópiát 1983-ban, a „szoc.kult.” egyik zászlóshajójának számító Szépirodalmi Kiadó sorozatában? (A Biszku Béla félék után még csak akkor kezdtek szellőztetni a Köztársaság-téri székházban.) Erre ilyen sorok kerülnek ki egy fiatal magyar literátor írógépéből: „…Kivédték az ellenséges rágalmat, miszerint a forradalom közönséges puccs lett volna, hisz maguk az ellenségek is elismerik, hogy nem közönséges puccs volt, mivel átmenetileg – ellentétben a közönségesekkel – nem a korábbi vezetés, hanem a nép nyert leváltást, lecsukatást, lelövetést etc. Ettől datálta kezdetét az új korszak a maga szakadatlan rohamlépteivel…” (Eufémia 202. oldal.)
Eufémia a létező világok legjobbika, a hétköznapi élet legapróbb részletéig minden a legnagyobb rendben van. Legalábbis szavakban. A l’ art pour l’ art komédiának is beillő szövegközi meghökkentések, csavarok sodrása az oldalak szaporodásával érezhetően lanyhul, rengeteg apró utalás a hetvenes, nyolcvanas létező szocializmusának gazdasági, kulturális életére, a társadalom alantasabb és felső rétegeit jellemző „aktuálpolitikai” textus, a funkcirizsa rokokós burjánzása kissé már szem – és elme – kápráztatón fárasztó. A kevesebb tán több volna olvasói érzést darabig a szöveget meg-megszakító fekete fehér fotók ellensúlyozzák. (A Tarkovszkij Stalker-filmjének világára emlékeztető képek, a szerző testvérének kitűnő alkotásai.) No, és az alábbihoz hasonló, itt a korabeli szexust felvillantó „életképek”: „Vajon ha ott, a selymes erdei pázsiton eldöntené a szépséges Thanuló Beátát, lehúzná szoknyája villámzárát, akkor a porcelánbaba hőmérsékletű és állagú lenn-e alantabb a hús? Gátat vetne-e szubverzív tevékenységének Beáta, vagy inkább így szólna: szorgoskodjék megállapodásunk mielőbbi gyakorlatba ültetésére irányuló szilárd elhatározásának megvalósításán…” (Eufémia 190.oldal)
Nem csak az átlagember, a természeti környezet is lepattant, agyonsanyargatott. (A dolgozók tömegei a környezetszennyezés miatt csak szájkendővel léphetnek ki a szabadba, a Föld ózonburka oda, a városokat „szmogpajzsok” védik a káros ultraibolya sugárzástól.)
Ebben a tömény szatirikus öko-szociológiában az eufém társadalom valamennyi szegmensének kijuttat pár „sallert” az író: hol az egészségügy, hol a szocreál kultúra, hol magát a HATALMAT reprezentáló Demokráciaelosztó kap egy „csattanóst”. A kínjában röhögő olvasó közben felad minden reményt: ez a megmerevedett, közhelyekkel teli elnyomó rend örökké fennmarad. Ám az „Ő” által irányított össztársadalmi kényszer-pelenkázósdi váratlanul – a könyv szellemiségéhez méltón: egy delíriumszerű látomásos csata után – véget ér. A zárófejezetben megjelenik Lir, a patkánykirály karaktere is.
A könyvet becsukva az első emóció: a szégyenkezésé! Hát ilyen megalkuvó „patkányok” voltunk? Vagy inkább Ilia Mihály szellemes értekezését fogadjuk el: „…voltak például a szovjet birodalomban és érdekszférájában hosszú évtizedek, amelyekben sok millió ember nem kapott se vallásos, se erkölcsi nevelést. Mégse váltak a Sátán szolgájává, hanem a Nagy Négyes igézetében való életre törekedtek. Tudja ezt, utal is rá Czakó Gábor, mégis inkább aggodalom, mint reménykedés hatja át.” (Bárka 2008/5)
Egykor ebben segítettek az Eufémiához hasonló – ritkán közszemlére kerülő – művek a nyolcvanas évek magyar irodalmában!

II.
Pete László Miklós írja egyik kiváló tanulmányában:” A science fiction történetelvű zsáner…” Az Eufémia csapongó, mozaikszerű technikával megírt kötetéről ezt kevésbé állíthatjuk. Annál inkább a folytatásként 1988-ban megjelent A sárkánymocsár ura című könyvre. (Kozmosz Könyvek) Az előzményhez viszonyítva ezt akár kalandregénynek is felfoghatnánk, van benne harc, izgalmas felnőttmese egyaránt. Ám szorosan kapcsolódik - az Eufémián kívül - Czakó más filozofikus műveihez is.
A környezeti katasztrófát atomháborús pusztítás tetézi. A bolygónk arculatát megváltoztató csapások hatására új földrajzi tájegységek, új állat és növény fajok jelentek meg. A világuralom az intelligens patkány, az araneus kezében van. Birodalmuk feltartóztathatatlanul terjeszkedik, amiben a legyőzött – vagy önként kollaboráló – emberek (kenlogok) tömegei is részt vesznek. Utóbbiakat elektromos övekkel rabszolgaként tartják féken, mégis a behódolt homo sapiensek körében sajátos opportunizmus harapózik el. Szépen írja le ezt, az egyik kenlog „helytartó” monológjában: „Az ember, ha nem szerette volna, szeresse meg azt, amit vállalt; keresse meg és találja meg benne a szerepet. Erre való a tudat. Az a bizonyos untig emlegetett tudatosság. Én is voltam fiatal. Ezzel kezdte, majd nyomban átváltott a sajnálatra: szegény araneusok úgyis legföljebb négy-öt évig élnek (kivétel természetesen Lir elnök és Dzí fővezér, ők örökké), miért ne szórakozzanak addig, ameddig lehet? Következett a belátás: a magukét herdálják!
Végül a józanész: lehet-e szél ellen? Akkor meg keresni kell a legtisztességesebb kompromisszumot! Az éles eszű helytartó a morált se hagyta ki, mert minden állam talpköve a tiszta erkölcs, továbbá a hazaszeretet: az ember nem választja hazáját, hanem beleszületik!” (A sárkánymocsár ura 68.oldal)
Az Eufémia maró, ironikus stílusával ellentétben A sárkánymocsár ura bölcs humorral megírt könyv, gyakorlatilag egy kutatás története, amiben a Hóúr nevű fiatal herceg és egy törpe vila járja be a tűzözön utáni világot, hogy megtalálják az eltűnt Nagyvilát; a sztoikus nyugalmú, cselekedeteikben és gondolataikban egységet teremtő vila nép vezetőjét. Ezek a keleti bölcsekhez hasonló lelkületű emberek a végsőkig ellenállnak a legyőzhetetlen araneus-kenlog hordáknak; mert nem félnek, nem ütnek vissza, a hamvasi-idea tökéletes megtestesülései: legyőzhetetlenek, mert a lelkükben szabadok!
A sárkánymocsár ura című regényt ez teszi ebben a teljesen másféle, globalizált világban is aktuálissá. Az araneus-kor átváltott gazdaságkorba: „… az isteni és természeti törvények visszájukra fordulnak, azt adják a császárnak, ami Istené, a búzát ellopják, és a pelyvát dagasztják! A fő elv a látszat, miközben a szellemi-lelki létminimum alatt tartott tömegeket a giccs-törvény cirkusza és kenyere élteti, az ember pedig, arctalan masszaként, a piac és a pénz isteneit imádva, ha kell, ha nem fogyasztja a hot-dogot és a kólát.” (Sebestyén Péter)

III.
A patkány nemzetség uralkodik, a vérünket szívja, és elvárja: helyzethez illő jó képet vágjunk hozzá…

 

A magyar nyelv virtuóza (Laczkó Géza fantasztikus novellái)

Laczkó Géza 1884-ben született Budán. Neves színésznő – Laczkó Anna – törvénytelen gyermekeként. A kolozsvári piarista gimnáziumban végzett. Az Eötvös kollégium ingyenes ösztöndíjasa, bölcsészdoktorátust, tanári oklevelet szerzett. A proletárdiktatúra igazgatóvá tette, a bukás után nyugdíj nélküli állásvesztésre ítélték. Dolgozott az Est konszern lapjainak, a Nyugat folyóiratnak. 1945 után rehabilitálták, 1948-tól élete végéig a nagyregényen, a Rákóczin dolgozik.
Laczkó korán csatlakozott a Nyugat körül kialakuló értelmiségi csoportosuláshoz; elbűvölte a francia szellem, irodalom: Rabelais, Flaubert, Anatole France. Önéletrajzi ihletésű regényei: Noémi fia, Királyhágó, Szent Iván tüze. Fő műve a halála miatt torzóban maradt Rákóczi eposz. Posztumusz megjelent kötetei: Isten árnyéka a földön, Vörös zászlók alatt.
A kritikusait is lenyűgözte tehetsége, nagy műveltsége, epikus bőségű, igéző hatású művei:
„Nincsenek ősei, s nagy kérdés lesznek –e utódai?” írták róla.

Bár a regényformát tekintette mérvadónak, pályája minden állomásán jelen volt a novella is.
Ezek alkalmi írások – a korabeli lapok terjedelmi korlátai is szorították -, mégis értékes, cizellált kis remeklések.

A „Merlin a kosárban”-t az egyik magyar „ős-fantasynak” is nevezhetném. Finom ecsetvonásokkal megfestett kép Artúr – Artus – és a Kerek Asztal lovagjainak korából. Főhős, mint azt a cím is sugallja, a ravasz varázsló, ám Merlin ebben az írásban igencsak emberi oldaláról mutatkozik be, el akarja csavarni a csinos úrhölgy, Aiglentine fejét. (Ki, mellesleg, az egyik lovag asszonya.) A könnyűvérű hölgy megunja a „vén kecske” koslatását, megszégyeníti a mágust: a légyottra „utazván” a várfal közepén hagyja a kosárban. Merlin furfangos bosszút áll, a városban valamennyi tűz kialszik, s amikor a népharag már a királyi palota felé tornyosul, tudtára adja Artusnak: itt bizony csak akkor lesz meleg, ha Aiglentine beteljesíti ígéretét. Laczkó írhatott volna ebből egy sötét középkori nőelnyomásról szóló történetet, ám nála a bölcs király „gyengéd erőszakkal”, nem kevés iróniával oldja meg a problémát.

A „Pengő és sestertius” egyszerű, mai szemmel kicsit lerágott csontnak tűnő novella. Főhőse a szobatudós, numizmatikus, ki szokott vendéglőjében ebéd közben, különös sötét alakra lesz figyelmes. Kíváncsisága szakmai jelleget ölt, midőn az illető különböző történelmi korok magyar pénzeivel próbál fizetni; amik persze vadonatújnak tűnnek. (Előkerül néhány kr. előtti II. századi Makkabeus Simontól származó ezüst sékel is.) A feketébe öltözött alak persze maga az ördög, mi viszont megismerkedhetünk a régmúlt idők fizetőeszközeinek pontos leírásával.

A „Leukopolisz utolsó órái” szabályos science fiction! Érzékletesen megírt történet a következő jégkorszak emberiségéről. Élet csak Afrikában lehetséges, két emberfaj osztozik a kontinensen: a kevert fajú narancsszínűek – a zöldellő Szaharában élő magas kultúrájú, „környezet barát” civilizációt létrehozó pacifista nép -, s a fehér faj utódai, kik a Kalahári dzsungelében építettek ki militarista, technokrata társadalmat. A narancsbőrűek fővárosa Leukopolisz: mintha a mai zöld-mozgalmak eszményi település formáját előlegezné meg a szerző! Ez a békés társadalom sokáig távol tudja tartani harcias déli szomszédját, többi közt egy a Maginot-vonalhoz hasonló védművel, a novella keletkezési ideje letagadhatatlan: a kegyetlen, ám ravasz melanopolisziak túljárnak a kissé elbizakodottá vált északiak eszén, a pusztítás teljes; s az olvasó bizony „kihallja” az akkor még verhetetlennek tűnő Wermacht tankjainak dübörgését.

A „Lázadás a Panteonban” is klasszikus sci fi ötletet mesél el. (Siudmak és Beljajev regényeit megelőzve.) A nem túl távoli jövő utópiájában a haldokló nagy emberek – a „lángelmék” - agyvelejét kioperálják, s a biológia léthez szükséges körülmények biztosításával, a Panteon nevű épületben helyezik el, ahol tovább folytatják, immár test nélkül, a munkájukat, felfedezéseiket: az utópia társadalmának javára. Az olvasót kirázza a hideg, ha belegondol: a töretlen tudományos fejlődés érdekében, ma is, mennyi az emberi etikával szembe menő dolgot művelhetnek a világ nagy kutatóintézeteinek elzárt világában!
Laczkó Géza „agyvelői” nagyon is emberi megoldást választanak: a kollektív öngyilkosságot…

Az üvegemberek a lélektani művek közé tartozik. Ez egy kafkai világú írás; a főhős különös, átlátszó, emberszerű külsőt felvett lényeket kezd látni maga körül, az üvegemberek idővel a mindennapok részeivé válnak, gyűlöli őket, ám nem tud meglenni nélkülük.

Az „Akárki János a jégkorszakban” a kedvenc Laczkó novellám! Érzékletes írás a feltartóztathatatlan eljegesedés következményeitől nyögő Budapestről. A legújabb katasztrófa filmeken edződött olvasó is élvezi a hóborította főváros – akkori nevén: Gőzváros – lehetetlen mindennapjainak leírását. ( Érdekes, a „jégkorszak”, mintha csak Európát változtatná összefüggő gleccserfolyammá. Rokona Ilja Ehrenburg D.A. trösztjének, abban egy zseniális elme bosszúja pusztítja ki az öreg kontinenst.)
A remek történetnek egy gyenge pontja van, szerintem, a befejezés nagyon sablonos: Akárki János rémálmából felébredve otthon találja magát, a meleg családi fészekben.

Az első emberpár, mintha az Akárki János újraírt változata lenne. Itt már az egész földre „rászabadítja” a jégkorszakot, ám végigviszi a mesét, nincs feloldozó befejezés: az emberi faj kipusztul, egy fiatal pár kivételével. A férfi úri származású, magyar berepülő pilóta, társa egy olasz származású cselédlány, kit kétségbeesett keresés során, csodával határos módon a jégtenger közepén zölden maradt „édeni” vidéken talál . Laczkó Ádám és Éva története mentes a pátosztól, s a biblia méretű tragédiáktól: a fiatalok dolgoznak, szeretnek, gyermekeik születnek, s miután idejük eljő: meghalnak, az emberi faj utódaikban él tovább…

A „Hatsopszitu királyné főkancellárja” az egyes szám első személyes narráció okán végig izgalmas olvasmány. Pedig a történet közepén már sejthető: az arab származású elbeszélő az ősök szépséges vonását öröklő, korán elhunyt öccsének állít örök emléket, mikor évezredek balzsamozási technikáját alkalmazva, a halott szegény ifjút Hatsopszitu hajdani fenséges főkancellárjává változtatja. A tökéletesre sikeredet múmiát egy angolnak eladva, az a British Múzeumba kerül, s a világ a csodájára jár. Az elbeszélő a történet végén nyomorúságos körülmények közt hal meg…

Laczkó Géza fenti novellái a húszas-harmincas években készültek, áthatja őket a „korszellem”, ám az összetéveszthetetlen egyedi stílusnak, a lenyűgöző nyelvezetnek hála, a ma olvasója is elevennek, élvezetesnek találja. Miként a nagy pályatárs Karinthy Frigyes elbeszéléseit is.

Kalandok földön, vízen és a világűrben

Ifjúságom kedvenc műfaja, a science fiction legjobb alkotásai mindig a szépirodalom és a lektűr határán mozogtak. Ha a kilencvenes évek elején - a Magyar Narancsban - leközölt kritika olcsó, direkt módszerével élnék, most gyorsan összehasonlítanám Doris Lessing Canopus regényeit a Star Wars eposz könyveivel és már meg is lenne a következtetés: mi a ponyva és a magas irodalom közt a különbség. Ám én ennél gonoszabb manó vagyok. Vizsgálódásom tárgya két regény, mindkettő az ötvenes évek Amerikájának pulp-fiction-jéből nőtt ki. Alfred Bester Tigris! Tigris! - se, és Ray Bradbury Marsbéli krónikák című opusa.
Bester könyve az első laptól az utolsóig izgalmas olvasmány. Gulliwer Foyle története, a harmadosztályú gépészé, kinek űrhajóját katasztrófa éri, ő lesz az egyetlen túlélő, a Vorga nevű hajó elhalad mellette, veszi segélykérő jeleit, de nem reagál rá, veszni hagyja hősünket, aki mégis túléli a balesetet és bosszút forral, a sztori ezután elszabadul, szinte lehetetlen követni az események sodrását, aminek során Foyle egyfajta bosszúálló tigrissé, szuperemberré válik. Stanislaw Lem szavaival: „Csillogó, szédítő, monstruózus ennek a könyvnek a világa; ha másként lenne megírva, szörnyűnek bizonyulna. Ez a világ, amely oly tökéletesen mentes minden eszménytől és illúziótól, oly dinamikusan hatékony, cinikus és oly mértékben romlott, hogy ezek a tulajdonságok a mindenütt jelenvaló norma jellegét öltik... ez a világ, amiben a háború éppúgy megszokott állapot, mint az erőszak számtalan formája..."   Egyet kell értenem a nagy lengyel „morgó medvével”. Ám a Tigris!Tigris-hez hasonló színvonalas szövegek is "csak" kalandokat mesélnek el, az izgalom és regényesség örökletes ballasztjával terhelt területről emelkednek ki, a nevezett mű sem más a strukturalista kritikus szemében, mint „kalandregény, krimi és melodráma sztereotipiáinak expanzív monstrualizálása, de olyan fokon, amelyen a mennyiségi változások már minőségi válnak." Mégsem szépirodalom ez, hanem "space opera", a legjobb kiadásban.
Ray Bradbury Marsbéli krónikák című mozaikos szerkezetű, novellákból összerakott regénye sok mai olvasó szemében az unalom és az álomkór terjesztésének egyik eszköze lehet. Nincsenek benne nagy csaták, szuperemberek, s bár néhány történet az igényes horror határmezsgyéjén áll - mint az általam valaha olvasott legjobb Poe parafrázis, a Második Usher-Ház -, valójában lassan hömpölygő mesefolyam. (Egyik kritikusa szerint úgy hangzik, mint megannyi ukrán népmesefordítás.) Az amerikai olvasóban a vadnyugat meghódítását idézi, de nem a cowboy történetek csihipuhija, hanem a valóságban megtörtént események alapján. A könyv lírai hangulatát a szövegben gyakran előforduló szóvirágok özöne, a megejtő leírások - szóljanak a Mars ridegségükben is lenyűgöző tájairól vagy az ohiói télbe nyarat varázsoló, induló űrrakétákról – erősítik. A novellák hősei nem mesterségesen fölturbózott, mindig jókor teleportáló Gulliwer Foylok, hanem pionírok; ostobák, mint a rágógumit rágcsáló, unalmában az évezredes marsbéli kultúra kristályos romjaira célba-lövöldöző Sam Parkhill, vagy idealisták, mint a kvázi-Marslakóvá váló Spender, és a néma városok közt bolyongó családok. Idegenjei sem nevetséges kicsi zöld emberkék, se nem félelmetes hüllőszerű "alienek", hanem törékeny, évezredes kultúra kifinomodott lényei: vékony, fonott ezüstkezűek, halványkék üvegből kivágott maszkok mögé rejtőzők. Az Egymillió éves kirándulás befejezéseként olvasható sorok a világirodalom legszebb végszói közé tartoznak: " - Mindig szerettem volna látni a Mars-lakókat - mondta Michael. Hol vannak, papa? Megígérted... - Ott vannak - mondta a papa, és áttette Michaelt a vállán, és lefelé mutatott. Ott voltak a Mars-lakók. Timothy megremegett. Ott voltak a Mars-lakók a csatornában - a víz sima tükrében: Timothy és Michael és Robert és a mama és a papa. A Mars-lakók hosszan, némán visszanéztek rájuk a fodrozódó víztükörből..."
Kamaszkorában minden fiú szeretne kicsit Gulliwer Foyle lenni, akinek semmi nem akadály, aki kiosztja a bűnözőket, megbosszul minden gonoszságot és a történet végén az övé lesz a legszebb lány. Aztán az ifjakból köpcös, kopaszodó, visszeres, magas vérnyomással, álmatlansággal küszködő, de még jobb esetben is délceg, ám deres halántékú apák lesznek. Ezek az emberek mindig szívesen visszatérnek kamaszkoruk hőseinek világába, hisz jó a fejet a homokba dugni néha a környező világ triviális valósága láttán. Erre valóak Tigris! Tigris!-hez hasonló - színvonalas - lektűr irodalmi alkotások; álmaink, a valóságtól való menekülésünk színterének. Ám a fej nem maradhat sokáig a homokban, mert az apák, apák maradnak a hétköznapok gondjaival, örömeivel együtt: a Marsbéli krónikák William Thomasai.

szozattv


szozat a tiszta hang 2017. SZENT KORONA KONFERENCIA mod meghivo 2017 dec 16 Kerecsen 17 Kerecseny 17 lelkisegély1 lelkisegély2 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf