Vasi Szabó János: Ez meg az a fantasztikus irodalomról

Az el nem dobott macskakő [Lengyel Péter sci fi írásai]

Lengyel Péter 1939-ben született Budapesten, eredeti neve Merényi Péter. Édesapja Merényi Endre hadifogságban halt meg 1943-ban. Lengyel Sándor vegyész fogadta örökbe, az ő nevét vette fel. Iskoláit a fővárosban és Veszprémben végezte. (Ekkor írta első novelláját.) 1962-ben az ELTE BTK spanyol-olasz szakán szerzett diplomát, 1963-64 közt egyetemi lektor Havannában. 1965-ben adja ki első írását, 1967-ben megjelent első novelláskötete a Két sötétedés. 1969-ben megírja sci fi regényét az Ogg második bolygóját. Megnősül, két gyermeke születik. Az 1970-es Mellékszereplők című regényét betiltották, évtized múltán jelenhetett meg. 1978-ban a Cseréptörés című regényt viszont kiadták. A nyolcvanas évek derekán a Rondó című novella-válogatás addigi pályáját összefoglaló alkotás. 1988-ban híres Macskakő című könyve is elkészült. (Angolra is lefordították.) Majd a Holnapelőtt című „nem-regény”. Az 1993-as Búcsú című könyvének „társszerzője” tragikusan korán elhunyt édesapja, Merényi Endre. Díjai közül a legjelentősebbek: 1983 József A.-,1999 Márai-,2010 Kossuth-díj.
Lengyel Péter macskakőszerű életművének egyik, nem jelentéktelen, lapja a fantasztikum. E „macskakő” hat lapján egyként elfér az erkölcsnemesítő realizmus és az áradó mesélő kedv. Lengyel „szómágiájának segítségével jeleníti meg azt, ami van”- jegyzi meg kritikusa. Írásainak valószerűsége az öt érzékszerv által fölidézhető tények tiszteletén alapul. A másik, ami összeköti műveit az „ottliki bizonyosság”, az emlékezet; a műről-műre vándorló fiktív történetszál általa válik valós történelemmé.
Horkay Hörcher Ferenc kissé kicsavart véleménye szerint: „Az emlékezet révén válik lehetségessé, hogy ami van, mégis lehessen. Ez a realizmus kategóriájának másik jelentése, ha Lengyel prózájáról szólunk. Talán nem tűnik túl nagynak a szó, ha transzcendentális realizmusnak nevezzük ezt.”

2.
Dolgozatom szűkebb témája: Lengyel Péter sci fi írásai. Az Ogg második bolygója(1969) híres regény. Itthon nagy szépirodalmi kiadónál, a Magvetőnél jelent meg. (Azóta csak egyszer, 1984-ben a KFK sorozatában.) Sikere volt német, lengyel, japán, cseh nyelven is.
A rajongók biztos felkapják a fejüket, ha azt állítom – a történet lecsupaszított vázát vizsgálva -, hogy klasszikus „space opera”-val van dolgunk. Hozzátéve: az általam olvasott legjobb űroperával!
Emberhez testben és lélekben hasonló faj kutató-csillaghajója repül hazafelé, fedélzetén - egy kivétellel - hibernált utasokkal. Anyabolygójukon, Eela-n ez idő alatt hét évszázad pergett le. Kikerülhetetlen konfliktus támad a modern Eela társadalma és a múltból előtermett kilencszáz űrhajós között. Ráadásul a történés horizontján ott feketéllik Ogg második bolygójának kegyetlenül racionalista, inhumán világa. Utóbbi hódítóként van jelen a galaxisban. Leigázható fajok után kutató robotjai felfedezték Eela holdját.
Nem akarom „kisütni” a történetet, aki nem olvasta és kedveli a fantasztikus irodalmat: annak kötelező házi feladat! Mai sci fi író ebből a sztoriból fegyverdörgéstől „hangos”, pörgős kalandregényt konstruálna. Ám Lengyel Péter nem ezt az utat választotta. Miként szépirodalmi műveiben, a múltat kapcsolja össze a jövővel, montázsszerű képekben bemutatva a főbb helyszíneket (csillaghajó, Eela, Ogg). A főhős sorsában önéletrajzi utalást is föllelni: Igo Vandar árván marad.
Az „atom-középkori kövület” űrhajósok életszemlélete tűnik az olvasó számára elfogadhatóbbnak,   a munka, a cselekvés a talmi szórakozás és lézengés helyett. Igyekeznek felnyitni „utódaik” szemét, mert azok nem veszik tudomásul a leselkedő veszélyt, amiben főként a politikusok titkolózása a ludas. A szerző nem ítélkezik, kellő empátiával írja le a negatív szereplőket is. Eela társadalmára a nosztalgikus humanizmus a jellemző. Vele szemben a „sötét oldal”, a TRRG-k hatalommániás civilizációja áll: az értelmetlenségig fokozott pusztító erő és harci kedv.
Ha fel lehet róni valamit a szövegnek, az a homo sapiens váratlan megjelenése; mintha „kötelezően” csöppenne a négy földi asztronauta a történés sűrűjébe. A regény addig részletező, komótosan kibomló elbeszélés-folyama is váratlanul fejeződik be: a legyőzhetetlen ellenség és a két humanoid faj küzdelme kurtán-furcsán – bár a könyv szellemiségéhez analóg módon – ér véget.
Az Ogg második bolygója nagy erénye, hogy átitatja az erőszak – minden erőszak – elutasítása! Ez a szemlélet Lengyel Péter egész munkásságára jellemző. Távol áll tőle a viaskodás, a virtus, írásainak morálja nem a harci erényeken alapul, még akkor sem, ha „… védtelenné válhat a modernizációval (korrupcióval, entrópiával, romlással) szemben… Lengyel mai elbeszélője a hajlíthatatlan morális fegyelem elvét látszik vallani…” (Horkay Hörcher F.)
A Napkelet avagy a Szívöröm Ünnepe a Rondó című kötetben jelent meg 1982-ben. Külföldön a magyar sci fi reprezentánsaként beválogatták a Penguin kiadó World Omnibus of Sf című antológiájába.(1987)
Érdekes elbeszélés. A szerző erőteljes szómágiája itt is a múlt és a jelen közt kalandozik. A helyszín és társadalomrajzban fellelhetők az éves kubai tartózkodásának élményei. A lassan duzzadó történet előbb világháborús (vagy ökológiai) katasztrófát sejtet, ám az írás vérbeli wellsi történetté válik. (Árnyaltabban: a Sztrugackij fivérek fanyar Wells-parafázisára, a Marslakók második inváziójára hajaz.)
Az 1978-ban írt műből kiérezhető az óvatos kritika Lengyel koráról, mert a Napkelet – a sci fi „körítés” mellett – a konformizmusnak a mindennapok szerves részévé válásáról szól. Nyelvezete szépirodalmi, a lektűr egyszerűbb szövegeihez szokott olvasót első nekifutásra riaszthatja, de érdemes végig olvasni ezt a gunyoros „látleletet” a hetvenes - nyolcvanas évek magyar szocializmusáról.

3.
Lengyel Péter életműve – véleményem szerint – több ponton emlékeztet J.R.R.Tolkien történelmi-filozófiai álláspontjára. „… múlt az ami – minden baj, bánat és bűn ellenére – jó volt, a most pedig az, ami – minden kényelme és fejlettsége ellenére – rossz. Kifejezetten és vállaltan konzervatív álláspont ez.” (Horkay Hörcher Ferenc) Az író maga sem tagadja: „ Maradi vagyok, most is,ahogy az új Európával, nehézkes, süket a modern eszmékre…”(Macskakő 194.old.)
Ebből a nosztalgikus szemléletből olyan „patina” sarjad, ami egyedivé teszi – és divatossá – Lengyel Péter történeteit a XXI. századi olvasó számára.

A magára maradt gondolkodó (Szathmári Sándor novellái)

    Szathmári Sándor 1897-ben született Gyulán. Az első világégés nehéz évei alatt végezte el a Műegyetemet. Az akkoriban európai „óriáscég”, a MÁVAG berkeiben kezdte szakmai pályafutását alul fizetett, agyon dolgoztatott mérnökként. Soha nem volt az írói „céh” tagja, önmagára mint gondolkodóra tekintett. Írásai irodalmi álcába csomagolt filozofikus eszmefuttatások, amiket gyakran hosszú évekig érlelt. 1935-ben írta meg remekművét a Kazohiniát. Amit egyaránt elismeréssel fogadott Karinthy és Babits – a kor hazai fantasztikus irodalmának óriásai. Csak nehezen, kerülőkkel jelenhetett meg, ám a várt „felszabadulás” sem hozott babérokat az írónak; a 48-as fordulat után a rendszerváltásig mindössze kétszer – 1957 és 1980 – adták ki, épp annyiszor ahány külföldi – angol és eszperantó nyelvű – kiadása volt…
A nagy mű okán sokan „egykönyves szerzőnek”, a hazai fikció „Madáchának” tartották. Ám írt jó néhány elbeszélést is, ezek bármikor felveszik a versenyt korának hasonló stílusú alkotásaival!

A gépvilág első olvasatra Wells – parafrázis, a nagy angol író szereplőként is feltűnik benne. 1938-ból időgépével a távoli jövőbe, a „gépkorszakba” utazik. Visszafelé megáll 1964-ben, s a szerzőnek átadja azt a korongot – „ős-diszket” -, amire annak a különös futurisztikus kornak a históriáját rögzítette. A hosszú elbeszélés során kiderül, miként irtották ki a gondolkodó gépek előbb alkotóikat, majd minden szerves életet a Földön. A száraz stílusú, ám bölcseleti mélységű írásból kiderül: az emberiség saját szűklátókörűségének, kapzsiságának áldozata lesz. A csattanó váratlan fordulatot hoz.   A szupergépek – miután kiiktatták a szerves létezőket – önmagukat is fölöslegesnek tartva megkezdik a „gépvilág” fokozatos zsugorítását (leépítését).   Bolygónk „tisztára pucolva” magára marad…

Adalékok a kompofon történetéhez kicsit csapongó stíljével kitűnik a mérnöki precizitással szerkesztett művek közül, amit az erős szatirikus részletek „fűszereznek”. Az atomkatasztrófa után vagyunk, a civilizáció újból magához tért, ennek egyik jele: vehemensen kutatni kezd a múltja után… Nagyon hatásosak azok a szó-cikkek, amik az Atom előtti korból származó írásos és tárgyi relikviákat próbálják a jövő embere számára közérthetővé tenni. Hadd idézzek néhány példát: „A pápai tiaráról fényképeink vannak, de például a papi „cölibátusról” rajz sem maradt fenn.” „Épp úgy nem tudjuk hol lakott a pestisek néptörzse, akik többször betörtek Európába és nagy mészárlást vittek végbe a békés polgári lakosság közt.” „…a legtermékenyebb magyar írónak csak a vezeték nevét ismerjük: Ponyva… Csak annyit tudunk, hogy élete igen hosszú volt s hogy alkotásainak virágkora a huszadik század…”

A kitüntetés és a Kezdetben rövid szatírák. Az első egy „örök-háborúban” álló világról szól: maró gúnnyal, a másik a teremtés hét napját sajátos szemszögből – hidegháborús-stílusban – meséli el az Úr és az Ördög párviadalaként.

Bibliai témát dolgoz fel a nagyon „Szathmáris” Káin és Ábel című írás. Atlantiszban játszódik a Hamis jós.

A Püthagorasz és Logosz fanyar lábjegyzetek a meg nem értett gondolkodó sorsáról, a bölcsességet nem értékelő, sőt lábbal tipró barbarizmusról. Előbbi Püthagorasz kálváriáját mondja el: miként vándorol az antikvitás fénykorában városállamról városállamra az „a négyzet plusz bé négyzet egyenlő cé négyzet” felfedezett törvényével; ám egyik helyen a vallás-védők, másikban a hatalom csúcsán trónolók érdekeit sérti ez a természetből ellesett „tan”; a legmesszebb merészkedik – árulóként – a Perzsa udvarba is elmegy, ám ott sem fogadják jó szívvel. Legmegdöbbentőbb a szabad és demokrata Athén reakciója: a „derékszögű háromszög befogóinak négyzete…” megcáfolhatatlan tény. Ellenkezik az athéniak mindent szkepszissel fogadó, szabadon bírálható tézisek gyűjteményéből álló bölcseleti felfogásával, onnan is távoznia kell…
A Logosz főhősei két Rómába hurcolt görög filozófus, párbeszédük magas röptű, lévén képzett emberekről van szó, ám a novella végén kiderül: csak nyomorúságos, Hellászból elhurcolt rabszolgák, kiket a tanulatlan dák származású római hajcsár korbáccsal ösztökél gyorsabb munkára. Éles kontraszt a porba hullt régi magas-kultúra és a felemelkedőben lévő új – félig még barbár – között!

A Babona és a Vincenzo című írások ugyanarról a tőről fakadnak. Az egyikben a kanonizált „tudományos elit”, a másikban a hatalom csúcsán trónoló klérus fojtja el a haladó gondolatokat. Főhőseik első olvasatra Kolumbusz és Galilei, ám újból elolvasva inkább azok a begyöpösödött (vagy nagyon is éles, de számító) elmék, akik e két korát megelőző embert igyekeznek elhallgattatni. Az eddig felsorolt elbeszélések közül ebben a kettőben érhető tetten leginkább Szathmári szépirodalmi tehetsége!
A Babona tudósainak érzékletes párbeszédeiben „bebizonyítja”, hogy Cristophoro mester miért nem járhatott az Indiákon. ( A „kihallgatása” során kiderül: az út során nem találkozott Hidrákkal, az elsüllyedt Atlantisz fölött sem hajóztak át, a tengeri kígyók és a Szküllák is elkerülték hajóikat; partra szállván nem akadtak rá sem a főnix, sem a griff-madár, sem az unikornis nyomaira…)
A Vincenzo főhőse nem Galilei – ügyes írói fogás -, igazából a címszereplő idősebb testvér, aki profán politikai meggondolásból igyekszik meggyőzni öccsét az „eretnek” nézetei visszavonásáról. (Még ha éles elméjű emberként meg is érti, sőt el is hiszi azokat…)
A mű végén, Galilei halálos ágyánál ülve elmondja bíborosként mennyi mindent elért, de azt is bevallja: a testvérét tartja a kiválóbb embernek és az „áldását kéri”. „Én csak bíboros vagyok, de te szent vagy. Azok közül, akiket sose kanonizálnak, mert ők a legigazabbak, akiket tehát elfelejtenek.” Erre a megjegyzésre reagál Szathmári az elbeszélés utolsó soraival: „Pedig, ha pápa lett volna belőle, legalább a nevét följegyezte volna a történelem. Így azonban mit sem tud róla, hogy Galileinek lett volna egy Vincenzo nevű bátyja.”

A Dongók kirí a felsorolt novellák közül. A rovar-társadalom szatirikus megformálása észrevehetően a létező szocializmus, a szerző korának kritikája; ezért elmondhatni „unikális” a „hívő” materialista, egykor nyíltan kommunista eszmékért lelkes író művei közt!

Szathmári Sándor baloldali gondolkodású emberként maradt tisztességes alkotó, becsületes mérnök ember. Akkor sem élvezte a hatalom „kényeztetését”, amikor pedig „balra lobogott” minden zászló. ( Hasonló a szépirodalomból Sánta Ferenc vagy Mocsár Gábor említhető.) Művei, hála az angol és eszperantó nyelvű kiadásoknak, külföldön is elismertek, mint a magyar fantasztikus irodalom remekei.
Összegzésül álljon itt Keresztury Dezső utószava a Kazohinia 1980-as kiadásából: „Gondolati konstrukciónak és írói alkotásnak figyelemre méltó, nem pedig az élet értelmezésének. A természetben elfoglalt helyünknek és szerepünknek csak egyik-egyik arcát mutatja Kazohinia is meg a behin telep is. Az ember a maga valóságában a kettő között él, egyaránt boldogtalanul és magárahagyatottan a hinek természetes tökéletességében és a behinek teljes tébolyában.”

     

    Lektűr vagy nem lektűr?

    (Nincs külön női és férfi irodalom, ezt le kell szögeznem az elején. Nem „genderkedésből” írom: csak irodalom van, jó vagy rossz; ebben az aspektusban lényegtelen, hogy lektűr vagy szépirodalom.)
Ursula K. le Guin Szigetvilág sorozata voltaképp két trilógia. Az első, az alap – Szigetvilág varázslója, Atuan sírjai, A legtávolabbi part – a hatvanas évek végén készült, a Tolkien könyvek sikere keltette világméretű fantasy konjunktúra idején. (Egy kritikus úgy jellemezte a kort: több volt a pénz, mint a sárkány.)
Főhőse egy Krisna szerű alak, Kóbor, aki gonti kecskepásztorból a Szigetvilág mitikus vezetője, Kútfő főmágusa lesz. A trilógia stílusa hűen követi e kibomló karrier stációit, a Szigetvilág ifjú varázslójának színes, csodás tájakon megesett kalandjaitól a korosodó, ereje teljében lévő fővarázsló elmélyültebb – kevésbé fizikai, mint szellemi síkra emelt – cselekedetéig. Az utolsó két könyvben föltűnnek az antik mítoszok és a kereszténység szimbólumai is. Ez nem egyedülálló, de nem is túl gyakori a lektűr művekben. Ami kiemeli a trilógiát a szokványos fantasy tengeréből, az a szereplők megformálása. Nincsenek izomagyú barbárok, tudálékos mágusok és más bosszantó szörnyek papírmasé figurái; Kóbor, Oromon, Bükköny, de még Orm Embar sárkány is élettel teli karakter. Kóbor - mint minden korát meghaladó tehetség – igyekszik kitolni világának merev szabályokon alapuló határait. Hősies vállalkozás ez, mert a Szigetvilág valósága – hasonlóan a legtöbb fantasyhez – determinált.
A folytatás harminc évvel később jelent meg, Tehanu címen. Ennyi idő elteltével a szerző körül a világ is alaposan megváltozott – keményebb és durvább lett –, s e változás visszhangzik az újabb könyvekben. A korai trilógia szigetvilágát igazgató törvények erodálódtak – erre már történik utalás A legtávolabbi part-ban is -, ám most a valóság a’ priori áttörhetetlen fala mögött megkezdődött a mindent elsöprő változás szegregálása.
Az új kötetek szimbólumai nemcsak a keleti filozófiák kivetülései, hanem nyitnak a materiális valóság felé is. A Más szelek szárnyán című könyvben főszerepet kapó Fal puszta testi erővel való lebontása – különösen Európa közép-keleti fertályán – félreérthetetlen utalás a megtörtént eseményre.
Ez a trilógia kevésbé csillogó. Nem is Kóbor a főhőse, inkább a szigetvilágban élő tudatos-lények, a valamikor azonos fajt alkotó, ám kettévált sárkányok és emberek. Az Óceánföld meséi és a Más szelek szárnyán című könyvek történetszövése erőteljesen didaktikus.   Kiérezni az írónő törekvését az összegzésre: sárkányokról és emberekről, a vad intellektusról és a lefojtott rációról; múltról, jelenről és jövendőről.
Szépirodalom-e Tolkien női alteregójának eposza? Hisz annyi ponton érintkezik struktúrájában a „magas” irodalommal, mint előtte egy fantasy sem. (Tolkien kánonba emelt műveit most ne vegyük figyelembe.)
Nem, nem az.
Alig észlelhető, de ott a hártyafal, ami a legügyesebben megírt, legnemesebb szándékú lektűrt is elválasztja a szépirodalomtól. (Hasonló ahhoz, ami az őrület és zsenialitás, gyűlölet és szerelem közt húzódik.)
Vizsgáljuk meg dolgozatom másik szereplőjének, az „örök Nobel-díj jelölt” Jorge Louis Borgesnek a fantasztikus novelláit, talán rájövünk, miben áll ez a nüánsznyi különbség.
Borgest hívták „vak látnoknak” és a „bábeli könyvtárosnak” is Ennek az öregkorára teljesen vak embernek – ki Miltonhoz hasonlóan nem írta, hanem diktálta műveit – az írásaiban lépten-nyomon fölbukkan az útvesztő és a labirintus. Borges világa nem a közvetlen tapasztalatokon alapul, nem a vér és könny, hanem a könyvekben föllelhető információk alapján fölépített. A hatalmas életműből néhány jellemző és jelentős darabot ismertetek.
A Bábeli könyvtár című novella könyvtárának polcain végtelen számú könyv található, végtelen sok betű van bennük, végtelen sok értelmezési lehetőséggel. (Ugye, a halhatatlan majom meg az írógép paradoxona.) Az írást záró lábjegyzetben még ennél is messzebbre megy: feltételezi a végtelen számú, végtelenül finom lapú könyv létezését, ám ezen a végtelen számú könyvoldalon a végső megismerés képtelenségét vallja.
A Tlön, Uqbar, Orbis Tertius a valóság és képzelet összecsúszásának feledhetetlen opusa. Főszereplője maga Borges. (További hősei: Bioy Casares és Sylvia Ocampo, az argentin irodalom ma már szintén klasszikusai.) A háromrészes történetben a szerző munkahelyén, a „bábeli könyvtárban” kutakodva olyan kéziratra lel, ami Tlönről szól; kiderül, egy titkos társaság 1824 óta azon fáradozik, hogy az általuk elméleti síkon fölépített Tlöni enciklopédia valósággá váljon. Barátai fölfedeznek egy iránytűt, ami a tlöni ábécé betűit tartalmazza. A valóság és képzelet közti látszólag merev fal megremegett, átjárhatóvá vált. A mű harmadik részében kiderül, hogy világunk lassan Tlönné változik – az Orbis Tertius (Harmadik világ) a naprendszerben a Földet jelenti -, Borges mindezt érezhető örömmel konstatálja.
Az Asterion háza a világ megismerhetetlenségét hirdető pesszimista filozófia talaján áll, a halál megváltás az élet kusza labirintusából. De a jó író mindig felül tud emelkedni a rossz filozófuson. Minotaurusza téves adatokat cáfoló „filozófus”, mert tudjuk a sivár posztmodern ábrázolás hátterében, ott van Perszeusz és Ariadné, az ő el nem apadó szerelmének szálaival.
A Funes, az emlékező különös sorsú hősének életét a felhalmozódott, elviselhetetlenné vált információ és tapasztalat teszi tönkre (ízek, hangok, érintések, képek és illatok)
Utoljára hagytam a kedvencemet, a világ valaha írt tíz legjobb novellájának egyikét. A nyitó részlet következzék, Benyhe János ihletett fordításában: „ Egy perzselő februári délelőtt, amikor Beatriz Vitterbo meghalt – lenyűgöző haláltusájában egy pillanatra se süllyedt az érzelgősségig, se a félelemig -, észrevettem, hogy a Constitución tér vaskeretes plakátállványain kicseréltek valami szőkedohány-reklámot; fájt a dolog, mert beláttam, hogy Beatriztől immár távozóban a szüntelen és hatalmas világegyetem, és ez csak az első változás egy végtelen változássorozatban.
Borges halhatatlan művéről, az Alefről van szó.
Borges lexikális tudása tágra nyílik: a kabbalistáktól, az alkimistákon át a misztikusok munkáiig fölmerül itt minden a Kivételes Helyről, az egyetlen Pontról, ahonnét a világegyetem minden rezdülése látható, megtapasztalható. Az alef, a zsidók alfája misztikus jel – hasonló az óind óm-hoz -, a modern kor egyre mágikusabbá váló tudománya, a matematika így ír erről: „az első alefet 0-nak vesszük, a másodikat 1-nek, a harmadik alef a 2. Azt mondtuk, hogy egy szakaszban vagy egy térfogatban lévő pontok száma egyenlő alef 0-val. Be tudjuk bizonyítani, hogy a térben létező összes racionális görbe száma egyenlő alef1-gyel. Ami mármost az alef2-őt jelenti, az már akkora számnak felel meg, ami nagyobb minden számnál, ami a világegyetemben elképzelhető.” (Pauwels-Bergier) S ez csak egyetlen aspektusa ennek a rövidségében is kozmikussá növő prózának.
Borges munkái a valóságot írják le, de a mítoszok és filozófiák keresztezését hozzák létre. S miben „testvérek” Le Guin műveivel? Az ünnepélyesség, az örökkévalóság érvényességével. Lehetnének akár nemes – lektűr – fantasy is, ám minden kapocs ellenére, ami a zsánerhez köti őket, Borges műveiben találkozik a filozófia és a rege a rendszerező vallástudománnyal. Ez a gondos helyválasztás megmenti Borges műveit a lektűrnek nevezett mélyirodalmi áramlatok szívóhatásától. Áttérni Borges labirintus- elbeszéléseiből a mai vámpíros, zombis fantasztikus irodalomra, szerfölött kellemetlen megrázkódtatás.

szozattv


szozat a tiszta hang PozsonyiCsata Határterületen szolgálnak Ordo liturgicus Budapestinensis KONDOR_MEGHIVO
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo