A történelmi Magyarország 64 vármegyéje: Sáros [II. rész]

64 varmegyeHazánk északkeleti határán fekvő vármegye volt, területe háromezer-nyolcszáz négyzetkilométer, amely hat járásra oszlott. Volt benne három rendezett tanácsú város, két nagy- és háromszáznyolcvan kisközség, tovább százhúsz puszta és telep. A községek általában véve kicsinyek voltak, kétezernél többen csak a három városban, továbbá Nagysárosban és Zborón laktak, a legnépesebb a székely Eperjes volt tízezer lakossal. A vármegye lakóinak száma 1891-ben százhetvenezer lélek volt, a többi vármegyétől eltérően csökkenő, elsősorban Amerikába vándorlás miatt. A lakosok három százaléka volt magyar, hét százaléka német, hatvanhét százaléka szlovák és huszonegy százaléka rutén. A magyarság csak a városokban élt.

    Sáros földje általában hegyes-völgyes, hegycsoportjai közé csak egyes nagyobb völgyek nyúlnak be, mint a Hernád, Tarca, Tapoly és Onvada völgye, melyek közül csak a Tarcáé tágul szélesebb lapállyá. A Kárpátok vonulata itt nem tör nagy magasságokba, a legmagasabb csúcsok sem haladják meg az ezerkétszáz métert.

    Folyóvizei közül a Poprád csak legészakkeltibb sarkát hasítja. Fő folyóvizének a Tarca tekinthető. A vele párhuzamos folyású és két ágból (Nagy- és Kis-) eredő Szinye (Szvinka) vize a Hernádba ömlik, mely a vármegyének csak déli részét hasítja regényes szépségű völgyben. A vármegye keleti részét a Tapoly (Topla) és Ondava vizei öntözik. Mindeme folyóvizek többé-kevésbé párhuzamos völgyekben északról dél felé sietnek, a Poprád kivételével, mely északra kanyarodván a Keleti-tenger vízgyűjtőjéhez tartozik.

    Közművelődés tekintetében a vármegye nem áll jól, a lakosság fele nem tudott írni-olvasni, és a tanköteles gyerekek tizenöt százaléka nem járt iskolába. Sáros területén összesen közel háromszáz iskola volt, közte egy evangélikus jogakadémia és két hittani intézet Eperjesen, négy gimnázium (Eperjesen, Bártfán, Kisszebenben), három ipari és egy kereskedelmi iskola, egy kisdedóvóképző, egy tanítóképző intézet, kétszázötven elemi iskola, tizenkét kisdedóvó, egy árvaház és egy börtöniskola. A szellem élet központja Eperjes volt.

    Története

    Feltételezések szerint a terület újkori őslakói az itteni opállal folytattak cserekereskedelmet, az értékes kőért részben obszidiánt kaptak az eperjes-tokaji hegységből. A vidék a bronzkorban is lakott volt, folytatva az opálkereskedést. Ekkor a nemes nyersanyag már egészen a Földközi-tengerig eljutott.

    A VIII-IX. században szlávok telepedtek le a vidéken, tőlük a honfoglaló magyarság vette birtokba, amire utal, hogy a helynevek nagy többsége magyar eredetű. A magyar nemzetségek közül az Aba, a Tomaj és Tekule, valamint a Bogomér szerzett itt nagyobb darabokat. Szervezetileg a vidék a később több vármegyévé felbomló (Aba)Újvár ispánsághoz tartozott. A XII. századvégén királyi erdőispánságként ismert, akárcsak a közeli Zólyom.

    A tatárjárás után felépült Sáros vára (valószínűleg korábbi palánkvár helyén), és aköré megszerveződött Sáros vármegye. Az Abaújjal való összetartozás egyházi téren még sokáig megmaradt, és a két vármegye plébániái egy közös (újvári) főesperesség alatt állottak.

    A megye első említése a XIII. század közepéről való, a nemesi vármegye egy évszázaddal később alakult ki. A tatárjárás viharai, melyek elől IV. Béla, mielőtt a tengermellékre vonult volna, Sáros várában vonta meg magát, erősen megapasztották a magyar elemet, melyek helyét, kivált a városokban, németek foglalték el (Teutonici nostri, mondja a király Eperjes telepeseiről). Az Árpádok korának letűntekor a vármegyében sokan Csák Mátéval tartottak, de a rozgonyi csata hatása alatt Sáros vára is megnyitotta kapuit az Anjouk előtt, ami egyértelmű volt az egész vármegye hódolatával.

    A zavarok elültével a vármegye kiemelt szerepet kapott, mint a Lengyelországba és a Baltikumba irányuló kereskedelem útvonala. Bártfa, Eperjes és Kisszeben ekkor emelkedett ki és gazdagodott meg, elsősorban a hegyaljai bor kereskedelméből. A három városhamarosan szabad királyi címet is elnyerte, ami tovább erősítette fejlődésüket.

    Albert király halála után az özvegye által behívott husziták fészkelték meg magukat a vármegyében. Mátyás először Giskra huszita vezért megtette főispánnak, de aztán erélyesen hozzálátott a husziták kiűzéséhez, ami sikerült is. Mátyás alatt köszöntött be Sáros városaiban a reneszánsz, mely lassan, de biztosan elnyomta a gótikát. Különösen Bátfán és Eperjesen magyar és külföldi építőmesterek, ötvösök és szobrászok dolgoztak, nemzetközi szintű alkotásokat hozva létre.

    A mohácsi csata következményei, de különösen a reformáció két táborra szakították a vármegyét. Tarczay György és a Perényiek (Péter és Gábor) erősen támogatták János királyt, de mikor amaz a szőlősi várban elesett, benne a Szapolyai-párt is elvesztette támaszát. Súlyos anyagi és erkölcsi küzdelmeket, de egyúttal páratlan szellemi fölpezsdülést hozott a vármegyére a hitújítás, mely Stökel Lénárt bártfai reformátornak, Melanchton tanítványának vezetése alatt rohamosan terjedt. A reformáció korai terjedésének hatása nemcsak abban mutatkozik, hogy az úgynevezett pentapoliszban (Kassa, Eperjes, Lőcse, Kisszeben és Bártfa) megtaláljuk Sáros mindhárom fontos szabad királyi városát, de különösen az iskolák és tanintézetek felszaporodásában, mely téren a vezérszerep az eperjesi kollégiumé. A három szabad királyi városon kívül Berzevicén, Nagyszebenben, Héthárson és Hanusfalván voltak gimnaziális jellegű tanintézetek.

    Már a XVII. század elején történtek kísérletek az ellenreformációra, melyek azonban igazi alakjukban csak akkor mutatkoztak, midőn Bocskai támadása, továbbá a Bethlen-, Thököly- és Rákóczi-féle mozgalmak felébresztették a bécsi udvarnak elébb csak gyanúját, utóbb azonban határozott ellenszenvét. Ennek következménye volt az úgynevezett eperjesi vésztörvényszék, ahol 1687-ben Caraffa császári tábornok a Thökölyvel való együttműködés (többnyire hamis) vádjával perbe fogta, nyilvános kínzásokkal vallomásra bírta és kivégeztette a város számos gazdag polgárát, és vagyonukat elkobozta.

    II. Rákóczi Ferenc nagykorúságát elérve, 1694-ben Sáros főispánja lett, de 1701-ben nagyszebeni kastélyában elfogják és Bécsújhelybe vitték. Rákóczi fogsága, menekülése és hadi vállalkozásai alatt gyors egymásutánban változtak a mindkét részről kinevezett főispánok és helytartók, ahhoz képest, amint a hadi szerencse kockája perdült.

    Mindeme sérelmek ellenére Sáros ritka egyértelműen kiállott Mária Terézia mellett, és jelentékeny részt vett az osztrák örökösödési háborúban. Ezt követően a megye aulikus, udvarhű politikát vitt, mely Ferenc hosszú uralkodása és Metternich rendszere alatt éles ütközésekre vezetett az ellenzéki érzületű elemekkel. Az utóbbiak a felségárulási perek hatása alatt sokáig hallgattak, de végre mégis szervezkedtek, és az 1820-as, de kivált az 1830-as években már kemény vármegyei ellenzéket alkottak. Az ellenzék egyik vezére Ujházy László volt, ki 1837.beb Lovassy ügyében olyan heves beszédet mondott, hogy felségárulási pert kapott, mely vád alól csak nádori beavatkozásra mentették fel. Utóbb az ellenzék annyira megerősödött, hogy Pulszky Ferencet az országos hírű Dessewffy Aurél gróffal szemben követnek választotta.

    A szabadságharc idején számos fontos esemény színtere volt a megye. Schlick császári tábornok Galíciából jövet Eperjestől kiszorította, majd utánuk nyomulva Budamér és Tehány között 1848. december 18-án megverte a nemzetőröket. A vármegyében alakult udvarhű szabadcsapatok fosztogatni és rabolni kezdettek, amivel felhagytak, mikor Guxon a Branyiszlónál (1849 februárjában) és Beniczky Lajos Eperjesen (1849 áprilisában) győzött, de amely fosztogatások az orosz sereg közeledtének hírére ismétlődtek. Dembinszky 1849 májusában a Kapi mellett emelt sáncokat feladva elvonult, és így Sáros végleg a császáriak kezébe került.

    A kiegyezés után a politikai mozgolódások elültek, de a gazdasági fellendülés csak nagyon lassan indult el, a vármegye periferikus jellege mindvégig megmaradt, és csak a XX. század elején vett némi lendületet az iparosodás.  

    Gazdasági élet az előző századfordulón

    Sáros lakói leginkább földműveléssel foglalkoztak, az ipar jelentéktelen volt. A vármegye legnagyobb iparvállalata a nagysárosi gőzmalom volt százharminc munkással. Volt továbbá a megyében két gőzfűrész, ötvenkét szeszgyár, egy sörgyár, két sajtgyár, ötven vízmeghajtású fűrész, két üveggyár, egy gyufagyár és még néhány egyéb kisebb üzem. A lakosság helyenként házi iparral is foglalkozott, nevezetesen kosarak, kasok, seprők fonásával, vászon- és halinaszövéssel és pokróckészítéssel. A kereskedelem jelentéktelen volt, fára és faárura, marhára és állati terményekre szorítkozott.

    Az ásványok közül a vármegye legkitűnőbb terméke a nemes opál volt, mely a Sóvári-hegyen, Dubnik mellett nagy mennyiségben fordult elő. Aranybánya község mellett régebben aranyat és ezüstöt bányásztak, de később a kitermeléssel felhagytak. Sóváron volt hazán egyetlen sófőzője, mely évenként mintegy hatvanezer mázsa sót termelt. Ezenkívül előfordult a vármegye területén vasért (Óruzsin és Fönixhuta mellett), porcelánföld (Zboró), agyag, mészkő, márvány (Lubotin, Csrics), litográfiai kő (Boroszló), malomkoveknek való trachit (Zsegnye), továbbá ipari és építkezési célokra szolgáló trachit (Boroszló, Hnadova, Soós-Újfalu), homokkő (Bertót, Eperjes, Pillerpeklén), mészkő (Terebő) stb.

    A vármegye területének negyven százaléka volt szántóföld, a többi erdő, rét, legelő és nem termő vidék. Éghajlatának zordsága folytán legfőbb terményei a zab, árpa és burgonya voltak, búza és rozs csak az enyhébb éghajlatú déli részében termett. Termeltek még cukorrépát, hüvelyes veteményeket, lent, kendert, kevés rozsot, kölest, tatárkát, kukoricát és igen sok takarmányrépát, lucernát és lóherét. Rétjei és legelői igen szépek. Délen a szilva, alma, körte, cseresznye, dió, kevés barack és meggy is szépen díszlett, de szőlő nem élt meg. Az állattenyésztés általában véve gyengének volt mondható, az állomány nemesítésére kevés gondot fordítottak, inkább a régebbi fajták maradtak elterjedtek. Az erdőkben vad bőven akadt, a halászat azonban jelentéktelen volt.

    Jelentős települések

     

    Eperjes

    Rendezett tanácsú város szabad királyi címmel a Tarca folyó bal partján, erdős hegység aljában. Lakóinak száma 1891-ben tízezer fő volt, közte kétezer-hétszáz magyar, ezernyolcszáz német, ötezer-ötszáz szlovák.

    Eperjes Felső-Magyarország egyik legélénkebb városa volt, itt székelt a vármegye törvényhatósága, a görög katolikus püspök. Volt itt törvényszék, járásbíróság, pénzügyigazgatóság, államépítészeti hivatal, tanfelügyelőség, állami állatorvos, adóhivatal, továbbá ügyvédi kamara, királyi közjegyző. Tanintézetei közül leghíresebb volt az evangélikus kollégium, volt továbbá királyi főgimnázium, leánynevelő intézet, görög katolikus hittani intézet, tanonciskola, nőegyesületi árvaház, ferencrendi zárda, kisdedóvó-képző intézet. Volt a városnak takarékpénztára, két könyvnyomdája, kályhagyára, pamutszövőgyára (60 munkás), hét sörfőzdéje. Sokan foglalkoztak kereskedelemmel és kisiparral is.

    A szabályosan épített város középpontja az északról dél felé hosszan húzódó főutca volt, mely mentén a Szent Miklósról nevezett plébániatemplom, a főgimnázium, az evangélikus templom és kollégium nagy épülete állott. Az egyúttal vásártérül szolgáló főutca déli részén állt a díszes városi vendéglő és mögötte a színház, továbbá a görög katolikus püspök temploma és palotája. A belvárost régente körülvevő bástyák és árkok helyét parkok és sétaterek foglalták el.

    Eperjest a monda szerint Vak Béla 1132-ben alapította, aki itt megpihenve a sok eperről nevezte el a helyet. II. Géza alatt német telepítvényesek jöttek ide. Károly Róbert 1312-ben falakkal vétette körül, Nagy Lajos pedig 1374-ben szabad királyi várossá emelte. Ebben az időben Kisszebennel és Nagysárossal együtt alkotta a Tarca-parti városszövetséget, a XV. századtól a felső-magyarországi öt bányaváros (az ún. Pentapolis) szövetségének volt tagja.

    A város virágkorát a XVII. század kuruc mozgalmai törték meg. A század elején a császári generálisok, Basta és Belgioioso hadai dúlták, a század közepén Rákóczi György, húsz év múltán Montecuccoli, a század végén Thököly katonái foglalták el. Megtorlásként I. Lipót megvonta városi jogait, és falait lerontatta. Caraffa tábornok vezetésével 1687-ben itt ült össze a hírhedt vésztörvényszék, ahol szörnyű kínzások után huszonhárom protestáns nemesembert végeztek ki. Tíz évvel később pestis járta a várost, és a járvány 1710-ben visszatért.

    Rövid ideig II. Rákóczi Ferenc bírta Eperjest, visszahozva a vallásbékét, de szabadságharcának bukása után a császári hatalom ismét elvette a protestánsok templomait, magukat pedig igyekezett kiszorítani a közéletből. Az üldözéseknek csak II. József vetett véget, és Eperjes is gyarapodásnak indult, kivált bor- és vászonkereskedése nagy lendületet vett. Legélénkebb volt ez I. Napóleon idejében, midőn Eperjes volt a Lengyelország felé irányuló kereskedelem központja. Azt követően inkább stagnált a város, mintsem emelkedett. 1887 májusában nagy tűzvész pusztított Eperjesen, mely a város kétharmad részét elhamvasztotta. Az újjáépítés nemzeti adakozásból megindult, de Eperjes igazi jelentőségre többé nem jutott.

    Zboró

    Kisközség 1891-ben kétezer szlovák és német lakossal, postahivatallal és postatakarékpénztárral, jelentékeny esztergályos-háziparral. A községben van az Erdődy-kastély, hajdan Rákóczi György kastélya, mögötte a híres száz hársfa, melyet a fejedelem okleveleiben megemlít; datum Zboroviae sub centum tiliis. A kastély udvarán érdekes templom van, az Apsremonte-család síremlékeivel. A községtől északra emelkedő erdős hegy csúcsát Makovica várának festői romjai koronázzák. A vár eredete az 1240-es évekig megy vissza, amidőn IV. Béla király a sajói veszteség után a későbbi makovicai járást Makónak, Detrik atyjának adományozta. AXVI. században, a Tarczay családé, de I. Ferdinánd a Szapolyai-párti Tarczay Györgyöt 1548-ban a vártól megfosztván azt hívének, Serédi Györgynek adományozta, annak utódai a várat és hozzá tartozó uradalmat a Rákócziaknak adták el. 1676. július 8-án itt halt meg I. Rákóczi Ferenc erdélyi fejedelem. 1684-ben Schultz császári tábornok Zrínyi Ilonától elfoglalta a várat, amelyet leromboltatott. Később a birtok házasság útján Aspremonte gróf tulajdonába került, kinek magvaszakadtával az Erdődy grófi családra szállt.

    Bártfa

    Rendezett tanácsú város, járási székhely szabad királyi címmel a Tapoly völgyének egyik tágulatában, 1891-ben ötezer lakossal, köztük háromszázötven magyar, ezerkétszáz német és háromezer-háromszáz szlovák. A lakosok több mint húsz százaléka izraelita vallású volt. Székhelye volt a járási szolgabíróságnak, közjegyzőségnek, járásbíróságnak, adóhivatalnak, sóhivatalnak. Volt gyermekjátékgyára és állami gyermekjátékműhelye (Maugsch Nándor vezetése alatt), fadobozgyára, fűrészüzeme, továbbá katolikus algimnáziuma és tanonciskolája.

    A ma is falakkal kerített régi város legérdekesebb része egykori piaca (ma főtér), melynek közepén a XV. századból való gótikus Szent Egyed-plébániatemplom (számos értékes műkinccsel) s a XVI. századból való és eredeti állapotában fennmaradt városháza áll. A piac mentén XVII-XVIII. századi lakóházak sorakoznak.

    A település a XII. században a hajdani ciszterci apátság körül támadt. A tatárok 1241-ben a várost feldúlták, IV. Béla német telepesekkel népesítette újra. Nagy Lajos idejében a város gyors virágzásnak indult, mint a Lengyelországba menő kereskedelem egyik központja. Kőfallal kerítették körül, 1376-ban pedig a király szabad királyi várossá emelte. (A szabad király város cím különböző mértékű adózási és vámkönnyítéseket, belső önkormányzatot és az országgyűlésben képviseleti jogot jelentett.)

    A későbbi királyok közül Zsigmond, I. Ferdinánd és Rudolf nevezetes kiváltságokkal látta el a várost, melynek lakói kereskedelmi összeköttetésben állottak Lengyelországgal, ahová főképp bort, vásznat, csipkét és fonalat szállítottak. Legnagyobb fényét Bártfa a XVI. században érte el, amikor a tanácsurak római köntösben jártak a városházára. A hitújítást Stöckel Lénárd városbíró terjesztette, aki virágzó evangélikus gimnáziumot is alapított. Itt tartották a magyar protestánsok első általános zsinatukat, és számos száműzött lutheránus itt biztos menedéket talált. A XVI. században jeles nyomda működött itt, amely több magyar nyelvű művet is kiadott.

    A vallási villongások alatt Bártfa is sokat szenvedett, 1680-ban a kurucok a követeik iránt tanúsított méltatlan bánásmód miatt a várost felgyújtották. A hanyatlást azonban nem ez, hanem Lengyelország felosztása okozta, mivel ily módon gyakorlatilag megszűnt az északi irányú kereskedelem. Épen megmaradt óvárosa ismét példázza azt a törvényszerűséget, hogy jelentős műemlékegyüttes rendszerint azokon a településeken maradt fenn, amelyek egykor jómódúak voltak, de aztán elszegényedtek, és lakosaiknak nem tellett a régi épületek átépítésére, azok helyen újak építésére.

    Bártfa közelében van Bártfafürdő, a középkor óta ismert gyógyhely, amely az előző századfordulón igen divatos üdülőhely volt, még I. Sándor orosz cár és Erzsébet királyné is megfordult itt.

    Kisszeben

    Rendezett tanácsú város, járási székhely szabad királyi címmel a Tarca folyó mellett, 1891-ben háromezer lakossal, közte ötszáz magyar, kétszázötven német, a többi szlovák. Volt járásbírósága, adóhivatala és pénzügyőrsége, posta- és távíróhivatala és postatakarékpénztára. Volt továbbá evangélikus líceuma, kegyesrendi algimnáziuma, tanonciskolája, két papírgyára, primitív kis fürdője (Svablyuvka). Környékén jeles gyümölcsöt termeltek és jó szilvapálinkát főztek.

    A XIII. században alakult, német (flamand) betelepülőkkel. III. András kiváltságokkal látta le, Zsigmond szabad királyi város rangra emelte. Tagja volt a Pentapolisznak, iskolája 1435-ben jött létre, utóbb evangélikus gimnáziummá alakult. A város fejlődését megakasztotta, hogy 1461-ben a husziták kirabolták és felégették. A reformációhoz az egész város csatlakozott, és ezt követően ismét fejlődésnek indult, de a vallásháborúk és a kuruc mozgalmak viszontagságai végleg megtörték a fejlődését, német lakossága megritkult, helyükre szlovák betelepülők léptek. Számos régi épülete közül kiválik a XIV. századi eredetű gótikus plébániatemplom, benne híres szárnyas oltárral. Régi várfalai nagyrészt még fennállnak, az eredeti tizenhárom bástyából is kilenc még megvan.

szozattv


szozat a tiszta hang PozsonyiCsata Határterületen szolgálnak Ordo liturgicus Budapestinensis KONDOR_MEGHIVO
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo