A történelmi Magyarország 64 vármegyéje: Máramaros [I. rész]

64 varmegyeMagyarország keleti részének egyik legnagyobb megyéje volt, területe bő tízezer négyzetkilométer. 1891-ben kétszázhetvenezren lakták, és a lakosság évente közel egy százalékkal szaporodott (1910-re meghaladta a háromszázötvenezret), mégis Csík után hazánk legritkábban lakott megyéje volt. A megye kilenc járásra oszlott, egyetlen városa a megyeszékhely, Máramarossziget volt. A községek általában középnagyságúak voltak, helyenként kifejezetten nagyok, negyvenben laktak kétezernél többen. A legnépesebb település a megyeszékhely volt, tizenhétezer lakossal, azt követte Kőrösmező nyolcezer, Huszt hétezerötszáz, Felsővissó, Borsa és Rahó hatezer lakossal.

    A vármegye lakosságának tizenkét százaléka volt magyar, tizenhét százalék német (többségük izraelita), huszonegy százalék román és negyvenhat százalék rutén. A magyarság csak a régi öt koronavárosban: Szigeten, Técsőn, Huszton, Visken és Hosszúmezőnk élt nagyobb számban, egyébként más nemzetiségekkel keverve. A románok leginkább az izavölgyi, szigeti és visói, a rutének a huszti, ökörmezői, taracvizi, técsői és tiszavölgyi járásban éltek.

    Máramaros a magyarországi zsidóság egyik központja volt, a lakosságnak majd húsz százaléka volt izraelita vallású, jelentős részük a tradíciókat szigorúan követő haszid közösség tagja. Az itteni zsidóság egykor a német államokból keletre űzetve, a tág értelemben vett Galíciából a XVIII. század végétől települt át Magyarország keleti megyéibe, kezdetben kevés számban, majd a XIX. század második felében tömegesen. A zsidó immigráció 1850 és 1914 között az egész országban meghaladta a félmillió főt. A keleti zsidóság egykori német hazájából magával hozta a német és a héber keveredéséből kialakult sajátos nyelvét, a jiddist (a korábban betelepült nyugat-magyarországi zsidóság a tiszta németet és részben a magyart beszélte), Galíciából pedig sajátos tradícióit, öltözékét, kultúráját, melyet a haszid felekezet mind a mai napig őriz.

    A közművelődés a vármegyében meglehetősen hátra maradt, bár éppen a millennium idején némi lendületet vett. A tanköteles gyermekek közel fele nem járt iskolába. Habár három híján minden községben volt iskola, de a férőhely csak kevés helyen volt elégséges az összes tankötelesek befogadására. Volt a megye területén kétszázhatvankilenc tanintézet, közte egy jogakadémia, egy fő- és egy algimnázium, egy polgári leányiskola (ezek mind Máramarosszigeten), egy felső népiskola, nyolc óvoda, három állami állandó gyermekmendékház és egy börtöniskola. A népiskolák közt tannyelv szerint volt tisztán magyar százhat, román harmincnégy, rutén harminc, román-magyar tizenegy, rutén-magyar hatvanöt.

    Máramaros vármegye festői tájaival hazánk leghegyesebb vármegyéi közé tartozott. Csekély lapály csakis nyugati részében van, ahol a Tisza völgye négy-öt kilométer széles síksággá tágul, mely Técső vidékéig nyúlik fel. Az egykori vármegye többi részét hegységek borítják, melyek három hegyrendszerhez tartoznak. A Tiszától északra a Kárpátok északkeleti határláncolata, tőle délre a Vihorlát-Gutin trachitláncolata, s végül az Iza és Borsa völgyétől délre a Keleti-Kárpátok emelkednek. Folyóvizek a hegységek sűrű hálózatából nagy mennyiségben sietnek alá. A megye fő folyója Fekete- és Fehér-Tiszából egyesült Tisza, beléje jobb felől a Kisva, Soporka, Tarac, Talabor, Nagy-Ág és Borsova, bal felől a Vissó és Iza ömlenek, mindegyik ismét számos bővizű hegyipatakkal gyarapodva. Tavak a vidéken, kivéve az ozorai tavat Szinevér fölött, nincsenek, azonban van néhány figyelemre méltó ásványforrás, mint a gyertyánligeti, viskvárhegyi, suliguli, vissói, borsabányai vasas források, az aknaszlatinai, rónaszéki és királymezői konyhasós források, és a brébi kénes forrás. Nagyobb fürdők Gyertyánligeten, Aknaszlatinán, Brében és Viskvárhegyen voltak.

    Története

    Mai ismereteink szerint a honfoglalást megelőzően a vidék gyakorlatilag lakatlan volt, amit igazol, hogy az itteni folyó- és hegynevek mind magyar eredetűek. Ehhez tudni érdemes, hogy a történelmi tapasztalat szerint az évszázadokon és népeken a legnagyobb valószínűséggel a nagy folyók neve öröklődik át, azt követik sorban a kisebb folyóvizek, az állóvizek, a hegyek, és csak ezek után következnek a településnevek. Máramaros neve okleveleinkben 1199-ben fordul elő először. Hosszú időn át „terra” névvel jelölték mint királyi birtokot és kedvelt vadászterületet, mely az ugocsai erdőispánság része volt.

    A terület az Árpád-korban a folyóvölgyek mentén kezdett betelepülni, és mint az erdélyi só szállítási útvonala nyert jelentőséget. A XIII. századtól, különösen a tatárjárás után megindult a vidék tudatos betelepítése, nyugatról szászok, keletről románok érkeztek, miközben lassan nőtt a tatárjáráskor megtizedelt magyar lakosság lélekszáma is. A megye ispánjának tisztét egészen a XV. századig az ugocsai és a szatmári ispán töltötte be, a tényleges megyei élet csak ezt követően indult el.

    A XIV. században jött létre az úgynevezett koronavárosok rendszere, midőn a Tisza mentén egymástól tíz-húsz kilométerre fekvő Huszt, Visk, Técső és Hosszúmező Károly Róberttől városi kiváltságot kapott. Az első négyhez Nagy Lajos idejében Máramarossziget is csatlakozott, és az öt koronaváros sajátos jogállása egészen a XIX. századig megmaradt.

    A XIII. században letelepült románok kikötötték, hogy a görögkeleti egyház hívei maradhassanak. Vallásukban történt háboríttatásuk miatt hagyta el nagy részük a vármegyét Nagy Lajos korába, Bogdán vezetése alatt. A visszamaradtak és az új települők egyházukat a XV. században újraszervezték, és a szomszéd vármegyék híveivel alakították a XVIII. század közepéig létezett máramarosi püspökséget.

    Mint nemesi vármegye Máramaros csak a XV. században kezd szerepelni. Szellemi és gazdasági életének középpontjai a koronavárosok voltak, hadászati főpontja a huszti vár, azok köré csoportosulnak a megye nevezetes eseményei is. A máramarosi sókamarát a huszti várral együtt a királyok bírták, már IV. Béla hitbérül adta a bányákat leányának, Kunigundának, II. Lajos 1522-ben azokat Huszttal együtt nejének, Máriának, 1541-ben I. Ferdinánd Majláth Istvánnak zálogosította el. 1556-ban Huszttal a koronauradalom is az erdélyi fejedelmek birtokába jutott, s az 1570-i egyezmény értelmében a vármegye a Részekhez (Partium) tartozott, és csak 1733-ban csatolták véglegesen vissza az anyaországhoz.

    Hazánk viszontagságaiban sok része volt Máramaros vármegyének. Nagy Lajos és Zsigmond oklevelei többször említenek Moldva felől történt betöréseket, a török világban a tatárok többször, így 1594-ben, 1598-ban, majd 1717-ben ütöttek a vármegyére. Ezen utolsó alkalommal történt a nagy tatárverés, amikor a borsai pap, Sándor Farkas vezetése alatt a máramarosiak a tönkrevert tatárok kezéből tízezer foglyot kiszabadítottak. Az erdélyi fejedelmek hadai többször megjárták a megyét, és II. Rákóczi György szerencsétlen lengyel hadjárata alkalmával Lubomirszky György seregei annak nagy részét feldúlták (1657). II. Rákóczi Ferenc felkelése alkalmával a megye lakói négyezer gyalogossal és nyolcszáz lovassal csatlakoztak a fejedelemhez. A Részekhez tartozott megye általában osztozott az erdélyi fejedelemség jó és balsorsában, csak az anyaországhoz visszacsatolva tért vissza nyugalma is. Területének jókora része ismét korona-, majd kincstári birtokká lett, életének középpontjában a só bányászata, feldolgozása és kereskedelme állott.

    Gazdasági élet az előző századfordulón

    A lakosság főfoglalkozása a földművelés mellett az állattenyésztés és bányászat volt, a sóbányákban (Rónaszék, Sugatag, Szlatina) több mint ezer munkás talált alkalmazást, akik évente közel egymillió mázsa sót termeltek ki. Ezenkívül folyt még némi vasbányászat (Fejér-patak, Gyertyánliget, Dolha, Rókamező) és arany-, ezüst- s ólombányászat (Budfalva, Borsa) is. Az ipari vállalatok közül legjelentősebb a nagybocskói Klotild vegyészeti gyár volt, amely az első világháború előtti években már közel ötezer embert foglalkoztatott. Jelentősnek számított a ferencvölgyi és trebusa-fejérpataki üveggyár, a bustyaházai, técsői és máramarosszigeti gőzfűrészek, a máramarosszigeti bútorgyár és fűrészgyár. A háziipar nem volt jelentékeny, leginkább a faedények, teknők s a gyapjúszőnyegek készítése terjedt el. A kereskedelem Galícia felé élénk volt, főcikkei faneműek, állatok, só vegyi szerek stb. Volt a megyében hat bank, hét takarékpénztár és hét szövetkezet.

    A hatalmas vármegye területének közel felét erdő borította, és a másik felének is csak egyötöde volt szántó a folyóvizek menti völgyekben. Emiatt a megye földje alig termett annyit, amennyi a lakosság saját szükségletének fedezésére elegendő volt, rossz években Máramaros jelentő behozatalra szorult. A növénytermesztés főbb terményei a zab, kukorica és burgonya, sokkal kevesebb búza, rozs és árpa voltak. Termett továbbá tatárka, kender, kevés len, hüvelyes vetemények, takarmányrépa s kevés cukorrépa. Az erdővel nem borított terültek nagy részét, valamint a havasokat legelőül használták. A Tisza völgyében és mellékvölgyeiben sok és ízletes gyümölcs termett.

    Az állattenyésztés átlagosnak volt mondható, és elsősorban a legeltetésre alapozódott, szemes takarmány az állatoknak nemigen jutott. Az 1884. évi állatösszeírás az egész megyében csupán tizenháromezer lovat talált (Bácsban például több mint tízszer annyi volt), szarvasmarhából százezret, juhból százhúszezret, sertésből negyvenezret és kecskéből húszezret tartottak.

    A gazdasági életben meghatározó szerepet játszó erdők többsége bükkös, kisebb része fenyves, még kisebb része tölgyes és egyéb lomberdő volt, közel fele állami tulajdonban. Az erdőségekből nagy mennyiségű fa s egyéb erdei termény került a piacra. Máramaros erdei vadban bővelkedett, medve, vaddisznó, farkas, őz, szarvas, és a többi nagy számban élt errefelé. A vadászok az egész országból jártak az itteni erdőkbe, ahol nagy vadászatok estek, országos hírű trófeák kerültek puskavégre.

    Jelentős települések

     

    Máramarossziget

    Rendezett tanácsú város, megyeszékhely a Tisza és Iza egyesülésénél, magas hegyektől övezett gyönyörű völgylapályon. Lakóinak száma 1891-ben tizenötezer lélek volt, köztük tízezer magyar, kétezerötszáz német és hatszáz rutén. A lakosok harmada izraelita vallású volt, akik zömmel magyar és német nemzetiségűnek vallották magukat.

    Benne számos közintézmény kapott helyet, volt líceuma jog- és államtudományi karral (jogakadémia), fő- és algimnáziuma, állami tanítóképző intézete, felsőbb leányiskolája, alsó fokú kereskedelmi és iparostanonc iskolája. Itt jelent ez meg a Máramaros, Máramarosi Lapok és Máramarosi Tanügy című lapok.

    Ipara és kereskedelme (utóbbi főleg Galícia felé) jelentékeny volt, nevezetesek voltak nagy fűrésztelepei, melyek a tutajon szállított szálfát dolgozták fel, továbbá bútorgyára s gőzmalmai. A hazai fakereskedésnek egyik legjelentősebb piaca volt itt, úgyszintén itt összpontosult a sószállítás a máramarosi sóbányákból. Volt vasúti állomás, posta- és távíróhivatala és postatakarékpénztára. A városban székelt több pénzintézet, és az osztrák-magyar bank fiókot tartott fenn.

    A település a sószállítás egyik állomásaként keletkezett a XIII. században. Nagy Lajos király 1352-ben a máramarosi koronavárosok jogaiban részesítette, és a környékbeli sóbányászat központja lett. Sajátos fejleményként a városba települt magyar nemesek a városi hatóság alá nem tartozó külön nemesi községet képeztek, mely egészen 1848-ig megtartotta kiváltságait. Máramaros egy ideig Mátyás felesége, Beatrix királyné birtoka volt, II. Lajos pedig Mária királynénak adományozta.

    A város a reformációhoz korán csatlakozva, ennek elvei szerint iskolát is szervezett, melyben a gimnáziumi tárgyakon felül bölcsészetet is tanítottak. Az iskolát az erdélyi fejedelmek alapítványokkal látták el, hogy ott a vidék román és orosz lakói is tanulhassanak. A város sokat szenvedett a fejedelemség harcaiban, majd Thököly és Rákóczi szabadságharcai során. A XVIII. században lassú fejlődésnek indult, amely a XIX. századra felgyorsult, elsősorban a vasútnak köszönthetően.

    Visk

    Nagyközség 1891-ben négyezer magyar és rutén lakossal, postahivatallal és postatakarékpénztárral. A felső-magyarországi bánya- és kohómű-részvénytársaság a közelben ólomércet bányászott. Az Árpád-korban többször királyi birtok, Károly Róbert koronavárossá emelte, és Huszt várának felépülésig a vármegye központja volt. II. Rákóczi György innen indította lengyelországi hadjáratát, amelynek kudarca után lengyelek és tatárok pusztították a várost. Jelentőségét többé nem is nyerte vissza, 1849-ben koronavárosi jogállását is elveszítette.

    Técső

    Nagyközség 1891-ben négyezer magyar lakossal, járásbírósággal, gőzfűrésszel, vasúttal, posta- és távíróhivatallal és postatakarékpénztárral. Régi pálos kolostora 1363 előtt már létezett, Nagy Lajos király és leánya Mária, továbbá I. Mátyás özvegye, Beatrix királyné gazdagon megajándékozta. A középkorban neméetek lakták, ám német jellegét idővel elveszítette, a XVIII. századra teljesen magyarrá lett. 1849-ig a koronavárosok egyike volt.

    Huszt

    Nagyközség a Tisza partján, 1891-ben hétezerötszáz lakóval, köztük ezerötszáz rutén, kétezer magyar és ezer német. Számos közintézmény kapott benne helyet, többek között a járási szolgabírói hivatal, közjegyzőség, adóhivatal, önsegélyző népbank, iparostanonc-iskola, állami felső fiúiskola, könyvnyomda. 1329-ben koronavárosi jogokat kapott, ekkoriban épült vára, valamint a ma is álló temploma. A XIV. század közepén a Drágfyak Zsigmond királytól adományul kapták, a XV. század végén a város újra a korona birtokába került vissza.

    A hódoltság idején Huszt az erdélyi fejedelemséghez tartozott, mint annak egyik fontos végvára. A Rákóczi-szabadságharc idején, 1703-ban a fejedelem híve, Ilosvay Imre a várba lopódzván a fizetetlen német őrséget Rákóczi pártjára nyerte, és a vár után az egész környék nemessége meghódolt. Huszt lett mostan a felvidéki mozgalom főhelyévé. Rákóczi 1711. április 27-ére Husztra hívta végső tanácskozásra a szövetséges karokat és rendeket, de mielőtt a gyűlés összejött volna, megköttetett a szatmári béke, és a vár katonai jelentőségét elveszítette. Ráadásul 1766-ban villámcsapás következtében leégett, és többé már nem is épült újjá. Kölcsey 1831-ben már csak „bús düledékeit” látogathatta meg. A város a középkorban teljesen magyar lakosságú volt, de a XIX. századra a környékről betelepült ruszinok többségbe kerültek.

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf