Szentimrei Jenő: Az erdélyi irodalom múltja

Sok vitát állott a kérdés: lehet-e, szabad-e erdélyi magyar irodalomról beszélni, mint önálló kisebbség-nemzeti megnyilvánulásról? Lehet-e, szabad-e az egyetemes magyar irodalomban, politikai országhatárok mentén leválasztó vonalakat húzni s beszélni külön erdélyi, külön vajdasági, külön szlovákiai és külön anyaországi irodalomról?

    Telnek az évek és megadták a választ kérdezés nélkül

    Salamoni választ adtak: igenis, meg nem is.

    A három utódállamba szakadt magyarság irodalmi megnyilatkozásait nem lehet azonos szempontok szerint elbírálni. Erdélynek önálló történelmi múltja van, önmagából kiinduló és önmagát kiszolgálni óhajtó irodalmi törekvésekkel. Ez a vonal csak megtört néhány évtizedre, de a néplélekben és a népi költészeti termékekben a folytonosság tagadhatatlan. Nyírő József, vagy Tamási Áron – és itt azért említjük név szerint éppen őket, mert bennük kristályosodik ki a népi alapra építő erdélyi magyar író fajképe – egyenesebb ági leszármazottjai Mikes Kelemennek és Petelei Istvánnak, mint Mikszáth Kálmán, vagy Móra Ferenc, akiknek ősökért Gyöngyösy Istvánhoz, vagy Vas Gerebenhez kell visszanyúlniuk inkább. Ez a hasonlat világítja átlátszóvá az eltelt két évszázad salamoni döntését. Lehet külön erdélyi irodalomról beszélni, mert nem vitás, hogy létezik különös erdélyi szín az irodalmi nyelvben. Létezik különös erdélyi népi karakter, amelyet egy népcsoport különleges történeti élete alakított ki ilyenné, vagy olyanná. Léteznek erdélyi hagyományok az írói előadás módjában a tárgyválasztástól, annak beállításától elkezdve egészen a szerkezeti és iránytani megoldásokig. De… amennyiben mindez a múltban is bennfoglaltatott az egyetemes magyar irodalom teljességében, nem lehet különálló erdélyi irodalomról beszélni pusztán azért, mert Csúcsán túl a történelem a világégés kapcsán új határt rajtolt be magyar nemzettest települési területének megosztására. A Dél-Szlávországba és Szlovákiába szakadt magyarság irodalmát ilyen különleges történeti előzmények nem befolyásolták, mert nem befolyásolhatták a maga új irodalmi élet kialakításában. Ezek esetében legfeljebb tájfajta irodalmakról lehet beszélni, amennyiben a bácskai televény életének irodalomba emelése csakugyan másmilyen eredményre kell, hogy vezessen, mint ugyanez a kísérlet a hegyek közé ékelt szlovákiai városokban. Más környezet, más népi összetételű lakosság, más gazdasági előfeltételek meghatározói lehetnek ugyan egy innen, vagy onnan merített regénynek, de ezek a megkülönböztető jegyek nem olyan mélyek, nem olyan különleges és történelmi hagyománnyal jóval kevésbé aláfestettek, mintha Erdélyről lenne szó. Amerika állhatna elő talán azzal a meglepetéssel, hogy kivajúdja a nehéz kivándorló életből a külön újvilági magyar irodalom csecsemőjét. Lehet, hogy kezdetleges kísérletek történtek is ez irányban, melyeket még nem ismerhetünk. De a Duna-völgyében élő, csak politikai határokkal széttagolt európai magyarság irodalma szerves egység. Erdély és az anyaország irodalma között legfeljebb olyan megkülönböztető jegyeket lehet felismerni, a minők a németországi német és a svájci német irodalmat is egymástól különválónak láttatják, noha szerves egységbetartozásuk hasonlóképpen nyilvánvaló.

*

    Ez a »külön és mégis egy« erdélyi irodalom nem Trianonnak köszönheti létét. VISSZAHATÁS EREDMÉNYE inkább. A múlt századvég mind erőteljesebb megnyilvánuló központosító törekvései, melyek a háborús évek elején kezdték éreztetni visszahatásukat. Ha hibáztatni lehet ezért valakit, ezúttal is Ady Endre felszabadító irodalmi forradalmát kellene odaállítni bűnbakul. Ady nemcsak az epigonizmus egyedül üdvözítő uralma alól szabadította fel az irodalmi közlelket. Nemcsak formákat bontott fel s teremtett helyükbe újakat. Nemcsak a nyelvek őszinteségét oldotta fel a lírai vallomástétel legszélső határáig. Minden lehetőséget felkutatott, minden kiélési területre rámutatott, melyek alkalmasak az új magyar irodalmi szemlélet megformálására. Ő mutatta meg, mint a művészetek szempontjából úgyszólván szűz területet, Erdély ígéretföldjét »Ismeretlen Corvin-kódex margójára« című tanulmányában. Időrendi pontossággal be lehetne bizonyítani, hogy ez írásmű megjelenése után kezdtek napfényre törni azok a hosszabb-rövidebb életű folyóiratok, melyekben több-kevésbé öntudatos alakban már kísért egy erdélyi irodalmi központ kialakításának vágya. Kolozsvári Bárd Oszkár és Meskó Tibor HALADÁS-a, Désen Petrichevich Horváth Emil br., Egyed Zoltán és Kállay Miklós ERDÉLYI FIGYELŐ -je, majd e sorok írójának a háború utolsó évében indult ÚJ ERDÉLY-e egyre tisztulóbb körvonalakkal keresték egy erdélyi magyar irodalmi élet kikristályosodásának lehetőségeit. De ha oknyomozó pontossággal vissza akarunk látni az időkbe, meg kell állapítanunk, hogy átfogóbb – irodalmi és tudományos – célzattal ugyanez a törekvés vezette már Mikó Imrét az ötvenes évek elején az ERDÉLYI MÚZEUM EGYLET megalapításában s a nyolcvanas évek végén Petelei Istvánt és kortársait az ERDÉLYI IRODALMI TÁRSASÁG életre hívásában. Valahányszor íróink, vagy közművelődési életünk irányítói már túlzottan és veszedelmesen elszíntelenítőnek érezték a központosító törekvések hatását, mindig vissza-visszatért a kísérlet, hogy valamiképpen felszabadítsák magukat egy új és életeleven világváros minden értékét magához szívó varázsa alól.

    1917-18-ban az irodalom törekvéseit erősítette a politika párhuzamos munkája. Jó emlékezetűek emlékezhetnek, hogy az 1916-os román betörés Erdélyben az egyesült osztrák-magyar közhatalom részéről a mellőzöttség, az elhanyagoltság érzetét ébresztette. Ennek következményeként indult meg a mozgalom erdélyi politikusok körében egy külön erdélyi minisztérium felállítására, mely Kolozsvárott székelne a bizonyos önkormányzati formák közt intézné az országrész ügyeit. Még az erdélyi miniszter személyét is kiszemelték. A nagy jövőt ígérő Bethlen István grófot szerették volna igen sokan az erdélyi minisztérium élén látni.

    A mozgalom elkésett, a történelmi döntés megelőzte. De az ilyenformán gyökerében megváltozott viszonyok még több jogosultságot adtak az irodalmi decentralizálódás törekvésének, mely mára forradalmi napokban keretet próbált építeni magának az S. Nagy László szerkesztette ERDÉLYI SZEMLE baráti köréből alakult KELET című tiszaéletű irodalmi társaságban.

    A végzet vascsizmás lépteit Trianonnál nem sikerült megállítani. Nem volt többé kérdéses, hogy célszerű-e, szükséges-e irodalmi központ létesítése az erdélyi részeken. Határzár következtében egyelőre megszűnt a magyar betű behozatala. A közönség igényeit a napisajtó egymagában – s erősen megcenzúrázva – képtelen lett volna kielégíteni. Bár meg kell jegyeznünk, hogy e kezdeti években napisajtó is felismerte abbeli kötelességét, hogy irodalmi közleményeknek bővebb teret kell nyújtania, hogy közönségének hiányérzetét e téren is kielégítse. Nagyváradon, szinte hetes időközzel, két folyóirat – két irodalmi hetilap – indul. TAVASZ Zsolt Béla szerkesztésében és MAGYAR SZÓ homlokán Tabéry Géza nevével. Ugyanekkor a Kolozsvárott egyedül porondon maradt Erdélyi Szemle körül tömörültek a hagyományhű erdélyi irodalom és tudomány művelői, volt egyetemi tanárok, teológiai professzorok s egymást követően szólalnak meg a később kiteljesedő erdélyi magyar irodalom jövőbeli vezetőértékei közül: Reményik Sándor, Makkai Sándor, Nyírő József, Áprily Lajos, Kós Károly és mások. A versenyben Marosvásárhely sem kíván elmaradni. ZORD IDŐ keményzsigmondi címmel félhavi folyóiratot indít Osvát Kálmán s körülötte rendre tünedeznek elő a magányból, vagy ismeretlenségből: Berde Mária, Antalffy Endre, Molter Károly, Tompa László, Szini Lajos, Sipos Domokos, Kabdebo Erna, Nagy Emma. Még nem rukkoltak elő folyóirattal, de már tömörülőben vannak az akkori Keleti Újság körül azok a fiatal erők, amelyek a változott időkben az Ady-kezdeményezte Nyugat-hagyomány továbbápolói kívánnak lenni. 1920-ban megjelentetik folyóiratukat NAPKELET címmel, melyet főszerkesztőként Paál Árpád jegyez, szerkesztői Kádár Imre, Ligeti Ernő és e sorok írója. Négy név, négy különböző szín, de közös célkitűzés: erdélyiség európai szinten. Bartalis János, Bárd Oszkár, Szombati-Szabó István, Marót Károly, Endre Károly, Nagy Dániel, P. Gulácsy Irén, Kós Károly, majd a két váradi és vásárhelyi folyóirat megszűntével azok munkatársainak nagy többsége sorakozik be a lap gárdájába.

    A Napkelet megindulása világnézeti harc kezdetét jelenti az Erdélyi Szemlélőből alakult Pásztortűz-el. Hiába kísérletezik ennek kiegyensúlyozásával az Erdélyi Irodalmi Társaság, midőn mindkét folyóirat vezető munkatársait tagjai sorába választja. Benedek Elek hazaköltözése és békítő szerepvállalása annyiban hoz változást, hogy egy új átcsoportosítási koncepció alapján a megszűnt Napkelet helyébe a radikálisabbak nem létesítenek más folyóiratot, hanem valamennyien egy közös erővel létesített kiadóvállalat köré tömörülnek, mely a magasabb irodalmi igények kielégítésére, kiadásába átveszi a Pásztortűz-et, előbb Reményik Sándor, majd Nyírő József szerkesztésében s a szélesebb közönségrétegek érdeklődésének kiszolgálására képes hetilappá alakítják át VASÁRNAPI ÚJSÁG címen az addig Kós Károly, majd Szentimrei Jenő szerkesztésében megjelent VASÁRNAP című néplapot. Ezzel a célt is elérik, hogy a másik néplap, a MAGYAR NÉP, melyet Gyallay Domokos szerkeszt, versenytárs nélkül marad s így a nagyközönség előtt a három lap úgy jelentkezik, mint a magyar irodalmi egység jelképe.

    A szép elgondolás a gyakorlat vizein esztendős hányódás után hajótörést szenvedett. A Haladás névvel alakult betéti társaság, mely a két folyóirat kiadását vállalta, lényegében már alakulásakor nem elégítette ki sem a jobb, sem a baloldal várakozásait, mert mindegyikük úgy érezte, hogy valójában a másik került fölénybe. Végül egy páratlanul érdekes jegyzőkönyvi határozatban kimondja a vállalat igazgatósága, hogy a vállalkozást meg kell szüntetni, miután az egyes árnyalatok képviselői úgy látják, hogy a két lap a jobboldalnak túlságosan haladó, a baloldal szemében nem eléggé haladó irányzatot képvisel. A Treuga Deinek vége szakad. A Pásztortűz visszatér eredeti kiadótulajdonosához és mint képes hetilap próbál tovább élni. Az írók nagyrészének rövidebb lélegzetű termése az ELLENZÉK heti mellékletén talál új otthonra, melynek irodalmi szintjét az akkoriban hazatért Kuncz Aladár mértéktartása és higgadt ítélőképessége biztosítja.

    1924-et írunk, ekkor és körülbelül ez az első határkő az erdélyi magyar irodalom kialakulásában. Eladdig a hangsúly és a közönség érdeklődése inkább a lírának kedvezett. Reményik Sándornak, Áprily Lajosnak, Szombati-Szabó Istvánnak ezidőben közönségsikere szinte példátlan. Bartalis, Tompa és a többiek inkább befelé, az írók céhében szereztek megbecsülést és elismerést verseikkel. Ezidőtől a hangsúly egyre fokozottabb mértékben a novellára helyeződik át. Az Ellenzék történeti elbeszélés-pályázatai Sipos Domokosnak, Nyírő Józsefnek, Berde Máriának, Makkai Sándornak szereznek értékes sikereket s terelik ezzel az írók alkotókedvét és a közönség érdeklődését a prózai írásművek felé.

    Még ehhez a korszakhoz tartozik a másodiknak nevezett erdélyi nemzedék porondra lépése, a Tizenegy fiatal erdélyi költő és elbeszélő közös írásgyűjteményében, mely Kacsó Sándort, Tamási Áront, Finta Zoltánt, Kemény Jánost, Balázs Ferencet, Maksay Albertet bocsátja szárnyra s képzett esztétikust ígér az azóta elhallgatott Jancsó Bélában.

    Megszűnik egy napilap. Munkatársai rövidebb-hosszabb ideig kenyér nélkül maradnak. A napilapot Újság-nak hívják. Író-munkatársai vándorbotot vesznek a kezükbe s városról-városra előadásokat tartva, próbálnak kenyérrevalót keresni. A módszer az irodalmi érdeklődés felébresztésére nem új. Ugyanígy kezdték a Zord Idő munkatársai, majd a Napkelet emberei, akik segítségül vették maguk mellé a kolozsvári Magyar Színház régi nagy gárdáját, Janovics Jenő vezetése alatt. Most Benedek Elek állott a kenyér nélkül maradottak élére, akik nagyobbrészt székelyek lévén, székely csoport néven vándoroltak. Előbb a maguk kenyerének megszerzésére, később pedig amikor sikerült itt-ott elhelyezkedniök, az időközben fiatalon meghalt Sipos Domokos árvájának neveltetéséhez szükséges összeget próbálták így előteremteni. Nyírő, Tamási, Szentimrei képezték a csoport magját, kik mellé időnként és helyenként Tompa László, Kacsó Sándor, Bartalis János sorakoztak fel. Sz. Ferenczy Zizsi székely Bartók-Kodály dalokat énekelt, szavalójuk, György Dénes, székely költők verseit szavalta.

    Ezalatt Kolozsvárott megalakítja az Erdélyi Szépmíves Céh-et hat író és közíró: Paál Árpád, Zágoni István, Kós Károly, Nyírő József, Kádár Imre és Ligeti Ernő. Az ötlet szerencsés. Az írókat regények írására kívánják sarkalni, műveiket előfizetők között eleve elhelyezik amatőr példányokban, míg a szélesebb olvasóközönséget olcsóbban kiállított kötetekkel elégítik ki. A sorozatot Gulácsy Irén nyitja meg Hamueső című regényével s erre hamarosan még két határozott siker következik: Makkai Ördögszekere és Kós Varjúnemzetség-e. Berde Mária véletlen beszélgetés alkalmával erdélyi Helikon tervét pendíti meg a fiatal Kemény János báró előtt s a tervet Kuncz Aladár szövi tovább, bevonván a Szépmíves Céh alapítóit és az időközben szintén hazatért Bánffy Miklós grófot. Megvonják a helikonisták számára a korhatárt, harminctól hatvanig és megállapodnak az alapelvben, a világnézeteken felülálló, tisztán művészi célokat szem előtt tartó együttműködésben. Nincsenek alapszabályok, nincs tisztikar. Valamennyien Kemény János vendégei s akit ő meghív, az egyúttal tagjává is válik a Helikonnak. Az első marosvécsi helikoni találkozó össze is ül 1926 nyarán. Vegyes érzelmek fogadják. Feltűnik Benedek Elek és Szabolcska Mihály kihagyása, akik azon a címen maradtak ki, hogy idősebbek a korhatárnál. Feltűnik Markovics Rodion és Szántó György kimaradása, akik akkoriban már sikeres regényírók. Mindazonáltal az új egyesülési forma életképesnek látszik. Elmondják, hogy az Erdélyi Szépmíves Céhet átveszik valamennyi helikoni író közös tulajdonába s gondot fognak fordítani mai erdélyiek műveinek megjelentetésén kívül a remekkori magyar írók kiadására is. Tervezik közös folyóirat kiadását, mely a következő évben Áprily Lajos szerkesztésében, ERDÉLYI HELIKON címmel indul útjárta. Főszerkesztőként Kisbán (Bánffy) Miklós jegyzi s ezzel a kezdetben formátlan, elnöktelen Helikonban kezd kialakulni valami kimondatlan hierarchia. Kós Károly a felelős szerkesztő, a Céh igazgatója egyben, akit az igazgatási és művészi kérdésekben vesznek igénybe. Melléje lektorul Kovács László kerül. A Helikon is propaganda-estélyekkel kívánja a közönség érdeklődését magára vonni. Több nagyobb erdélyi város után Bukarestbe, majd Budapestre is ellátogat tagjaival. Ezzel szélesíti a külföldrő felé az erdélyi írás útjait, melyet korábban a Benedek Elek szerkesztette és Budapesten kiadott Erdélyi történetek, majd a Tabéry-regény (Szarvasbika), a nagy feltűnést keltett Markovics-regény (Szibériai garnizon) és a berlini Voggenreiter-Verlag kiadásában megjelent erdélyi vers- és novellagyűjtemény hasítottak. Szántó György hármas könyve (A bölcső, A földgömb, Bábel-tornya) ugyancsak az első külföldi sikerek faltörő kosa. A Helikon után a székely csoport is fellátogat Budapestre s még négy nagy vidéki városba. Mindenütt, amerre megfordul, megnyílnak a szívek a friss levegőt árasztó erdélyi irodalom felé. Most a Szépmíves Céh szerződést köt az Athenaeummal, majd a Révai könyvkiadó vállalattal és az erdélyi regény hamarosan csatát nyer az egész magyar nyelvterületen. Különös elismerés fogadja Tamási: Abelét, Gulácsy: Fekete vőlegényét, majd Makkai regényeit (Ördögszekér, Táltoskirály, Sárga vihar, stb.), Kós Országépítőjét, Szántó Stradivári-ját s legutóbb Nyírő munkáit (Sibói bölény, Isten igájában, Az én népem, Uz Bence), Karácsony Benő könyveit (Pjotruska Új élet kapujában), Berde: Tüzes kemence és Tabéry Fekete ablak című regényeit.

    Berde és Tabéry könyvei már nem a Szépmíves Céh révén kerültek könyvpiacra. A két író Olasz Lajos, Szombati-Szabó István, Endre Károly, Károly Sándor és Molter Károly társaságában külön kiadóvállalatot alapít ERDÉLYI ÍRÓI REND néven. Lépésükhöz kezdetben személyes, majd kari természetű indokok vezették őket. A Szépmíves Céh, az idők során, a Helikon eredeti megállapodásától eltérően, nem valamennyi helikonista tulajdonába ment át, csak néhányéba. A kilépettek úgy érezték, hogy ilyenformán képtelenek a maguk befolyását megfelelő mértékben érvényesíteni a vállalat ügyeire s ezért választották a külön utat. Az Erdélyi Írói Rend évente három könyv kiadását vállalta előfizetőivel szemben és különösen Szombati-Szabó István posthumus verseinek kiadásával, az irodalmi cselekedeten túlmenően kegyeletes kötelességet teljesített, a kezdetben nagy reményekre jogosító élete utolsó éveiben csalódottan végképp elhallgatott költő emléke iránt.

    Közben az erdélyi írótársadalom belső összetételében jelentős változások estek. Meghal Benedek Elek, az erdélyi gyermekek és felnőttek szelídszavú, drága tanítómestere, Szabolcska Mihály, majd Szini Lajos és Szombati-Szabó István. Magyarországon helyezkedik el Gulácsy Irén, Áprily Lajos, Bartalis János és Makkai Sándor. Helyüket a feltörő fiatal nemzedék, bizony, még nem tudja betölteni. Új tehetségekül jelentkeznek a versben: Dsida Jenő, Kis Jenő, Szemlér Ferenc, Flórián Tibor, Salamon Ernő, prózában Kovács György, Kovács Katona Jenő, Szencei László, Szabédi László, Koós-Kovács István (meghalt 1937 őszén), Kovács József, Kolozsvári-Grandpierre Emil és még sokan mások. A fiatalok ÚJ ARCVONAL című írásgyűjteménnyel jelentkeznek, melyet Jancsó Elemér tanulmánya vezet be. Megkísérlik egy Ady Endre társaság alapítását, de a megalakulás kimondásánál és a tisztikar megválasztásánál nem jutnak tovább. A Helikon feladja eredeti alapelvét, mely szerint tagjai közé csak szépírókat vesz fel s hosszas megbeszélés után bevonja egyenrangú csoportként kebelébe a Pásztortűz szerkesztőségét, melynek tagjai a költő Reményik Sándoron kívül esztétikusok és bölcselők. Kemény Jánost elnökévé választja előbb a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Irodalmi Társaság, majd Dózsa Endre lemondása után az Erdélyi Irodalmi Társaság is. A felekezeti irodalmi tevékenység tömörítésére Katolikus Akadémia és Károli Gáspár Irodalmi Társaság alakul. Az unitárius egyház kebelében már régebben működik a Dávid Ferenc Irodalmi Társaság s ezzel mindhárom felekezet megadja az irodalomnak, ami az irodalomé.

    Az irodalmi élet arca azonban még mindig nem teljes. Az erdélyi vers és az erdélyi regény csúcsteljesítményei egyenrangúak már bármely művelt nemzet magas irodalmi szinten mozgó alkotásaival. Kuncz Aladár is kidől a sorból, de megírja előbb élete nagy művét, a Fekete Kolostort. Ezzel az egyetlen alkotással a nyugat szemében is márkát ad az erdélyi írásnak, minek előtte a Szibériai garnizont már csaknem valamennyi világnyelvre lefordították. Utána megjelent az erdélyi elbeszélők olasz nyelvű antológiája, Szántó György Stradivárija pedig filmen járja be a világot. Nyírő regényét románba ülteti át nagy feltűnést keltve Daianu Elie dr. és a Boabe de Grau folyóirat állandóan fordíttat erdélyi magyar írók alkotásaiból, akik cserébe lépten-nyomon vállalják a román remekírók és a maiak magyarra fordítását. A románból fordítók közül legbuzgóbbak: Kádár Imre, Franyó Zoltán, Fekete Tivadar, de Berde Mária és Áprily is remekeltek néhány Eminescu-fordítással, a fiatalabbak közül pedig Dsida Jenő és Flórián Tibor. Szemlér Ferenc aromán irodalmi élet eseményeit tartja rendszeresen számon, Bitay Árpád dr., a román-magyar irodalomtörténeti vonatkozások mindkét oldalon elismert búvára. Kristóf György egész kötettel tájékoztatja a román olvasókat a magyar irodalom történetéről.

    Egyidőben Áprily Lajos megkísérli a hídverést az erdélyi szász irodalom felé, igen érdekes kezdő sikerrel. A KLINGSOR írói éveken át kiküldik megfigyelőiket a Helikon találkozóira, lemásolják maguk számára a Szépmíves Céh kiadói módszerét és sűrű cserefordítások történnek, melyek közül Meschendörfer: Corona című regényének lefordítása a legfigyelemreméltóbb (Kós Károly végezte). Szász írók Kolozsváron, magyarok Brassóban jelennek meg a pódiumon, egymás számára megrendezett estélyeken. Fájdalom, ennek a szép kezdetnek a folytatása később elzárkózásba torkollott.

    De az erdélyi dráma még néhány évvel ezelőtt nem volt sehol. Hunyady Sándor és Indig Ottó nagy budapesti sikereik után hátat fordítottak Erdélynek. Színpadi műveiket azonban a budapesti bíráló szék sem sorolta az erdélyi szellem különleges megnyilatkozásai közé. Szántó György kísérlete (Sátoros király) elszigetelt maradt, de arra jó volt, hogy felébressze a mind sürgetőbb várakozást a teljes sikerű erdélyi dráma iránt. E sorok írója is kísérletezett népi gyökerű játékokkal (Betlehemes játék, Sirató, Csáki bíró lánya), de nem jutott színpadhoz Erdély határain túl. Bárd Oszkár a nagy úttörés idején vérzett el, pedig igazi irodalmi szándék fűtötte tollát (A halál és még több, Citera, Silvio lovag. Legutóbb könyvalakban: Liszt Ferenc és Teleki Mihály). A budapestieknek Tamási Áron nyújtott először ízelítőt a hamisítatlan erdélyi játék fűszeres ízeiből (Énekes madár). Második darabja, Tündöklő Jeromos.

    A nagy drámasikert valójában Kós «Budai Nagy Antal»-ja hozta meg s a Nyírő Nemzti Színház-i bemutatója, a «Jézusfaragó ember» tetőzte be. Ideérkezett hírek mindkettőt az eddigi legjobb magyar színpadi alkotások sorába helyezik el. Bánffy Miklós alakja a korábbi években annyira összeforrott a budapesti élettel, hogy Budapesten bemutatott darabjait nem lehet az erdélyi irodalom javára elkönyvelni. Komoly érték, Kakas Endre (Vörös Kör) és Tamási pályadíjnyertes «Tündöklő Jeromosa». Örömmel lehet megállapítani, hogy az erdélyi magyar irodalom valamennyi szépirodalmi műfaj területén megtalálta a maga hangját, s mondanivalóinak formájával és jellegével sikerült külön helyet biztosítania magának az egyetemes magyar irodalom legrangosabb képviselői között. Ennek a ténynek bizonysága, hogy Tamási Áron három ízben, Reményik Sándor egyízben nyert Baumgartner-díjat. Gyallayt, Nyírőt, Reményiket a Kisfaludy Társaság, Gyulai Farkas, P. Jánosy Bélát és másokat a Petőfi Társaság választotta rendes tagjai sorába. Kádár Imre pedig a román-magyar kultúrközeledés ápolásáért legfelsőbb kitüntetésben részesült.

     *

    Az eredmények örömteljes megállapítása után tartozunk a tárgyilagos bírálatnak is néhány szóval. És tartozunk néhány kiegészítéssel a kép teljességének. Részletesebb ismertetést kívánnak a Minerva kiadóvállalat munkája, mely az első években sok segítségére volt a szépirodalom kibontakozásának, majd tudományos művek és tankönyvek kiadásával teljesített nagy nevelő feladatokat. A kiadásában megjelent «Magyar Nép» Petres Kálmán, Gyallay Domokos és Szász Ferenc szerkesztésében sokezer példányban juttatta el a falusi tömegekhez hétről-hétre a magyar betűt.

    Mert a nép, az erdélyi magyar nép, ebben a nagy irodalmi fellendülésben csaknem egészen magára maradt. Az elszigetelt Balázs Ferencnek erejét meghaladó hősi tusakodás után szárnyaszegetten kellett elhullania. Ez a főkifogás emelhető íróink munkásságával szemben. Nem tudtak hozzáférkőzni a néphez. Nem tudták ellesni és kifejező erőben felfokozni a legmélyebb rétegekből feltörő hangokat, mint ezt Bartókék a muzsikában tették. Emiatt évtizedeknek kell eltelnie talán, míg hatásuk leszivároghat a szélesebb népi rétegek közé. Hiányzik a válságos idők Petőfije, aki a ponyván éppúgy otthonos, mint díszkiadású kötetekben a gazdagok és műveltek könyvespolcain. A nép szellemi táplálékkal való ellátása korántsincs megoldva, bár e téren érdemes kísérleteket végzett a brassói Ágisz szövetkezet közművelődési szakosztálya élén Kacsó Sándor a HASZNOS KÖNYVTÁR szerkesztésével és kiadásával.

    Benedek Elek helye mindmáig betöltetlen, népnél és ifjúságnál egyaránt. A Cimbora, melynek szerkesztésébe egész szívének melegét és egy gazdag élet minden tapasztalatát beleöntötte ez a csakugyan «szent öreg», az Új-Cimborában (szerk. László Marcella) nem talált megközelítő értékű folytatásra.

    Ugyanígy nincs a kétkézi városi munkásnak szellemi tápláléka, mely belföldi talajból kihajtva, belföldi igényeket tudna kielégíteni. Az érdemes KORUNK (szerkesztette Dienes László, majd Gaál Gábor és Kibédi Sándor) a szociális érdeklődésű értelmiség folyóirata csupán, nem a munkatársadalomé. Munkásosztályunk értelmiségi vezetőréteg nélkül, magára utaltan kísérletezik önnevelésével, de nem tudja pótolni a hiányokat, melyek irodalmi termésünkben feltűnően szembeötlők. Nagy István hozott megrendítően őszinte hangokat Vízözön után című drámájában, de a kezdeti nagy siker után elfulladt ez is a polgári színjátszás operetthomokjában.

    Általában véve nem szabad szó nélkül elmenni a tény mellett, hogy az erdélyi magyar írásnak éppen Erdélyben nincs megérdemelten széleskörű elterjedettsége, s csak külföldi nagy sikerek híre tud egy-egy művet belföldön is az érdeklődéshez közelebb vinni. A természetes folyamatnak belülről kifeléhatónak kellene lennie. Itt kellene kidajkálni kiadóknak és közönségnek olyan tehetségeket és olyan műveket, amelyek talán egyelőre nem számíthatnak hangos külföldi sikerre, de mélyebbről jövően és irányító értékekkel szólnak hozzánk, belőlünk, a mából a mához. A vallani és vállalni vitát mű még perdöntő erővel nem tudta dűlőre juttatni. Érdemes és figyelemreméltó eredményeket ezirányban tagadni nem lehet. Lásd Tamási Ábeljét, Berde Földindulását és Tüzes Kemencéjét, Balázs Ferenc «A rög alól»-ját, s az elszigetelten dolgozó Székely Mózes Zátonyát, ha látószöge mégannyira ferdült is.

    A bírálat sem tud értékben lépést tartani a termeléssel. Nem tud megmaradni legtöbbször az elfogulatlanság elvi síkján. A «nagy bíráló» eljövetelére még úgy látszik várnunk kell. (Igaz, hogy ebben irodalompolitikánknak is vannak bűnös mulasztásai.) Molter Károly néhány magas színvonalú és széles látókörrel tanúskodó tanulmányát azonban nem szabad elismerés nélkül hagynunk. Reményik Sándor és Berde Mária, régebben pedig Kuncz Aladár nyújtottak még példamutatót ezen a területen, azonban egyiküknek sem a bírálat lévén «főfoglalkozása», indokolt az új Gyulai Pál fellépése iránti várakozás.

    Hinnünk kell, hogy a ma és jövő ezt a képet még színesebbé, még sokoldalúbbá, még hatóképesebbé fejleszti.

szozattv


szozat a tiszta hang arany arssacra Meghi vo Mindhala lig 1 Meghi vo Mindhala lig 2 Czigány György-Simon Erika Könyvbemutató arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo