Recsenyédi Fekete Miklós: Füstkarikák (A hetedik)

Majd,
ha már kibékültem önmagammal,
neked rózsát viszek,
egy egész ölre valót.
             Vérpiros szirmot viszek
             és sápadt fehéret,
és mindent elhiszek,
ha lesz még számomra mondanivalód.
             Nem kérdek semmit,
             de beszámolok verejtékes, szép napjaimról,
s a borgőzös önmarcangolás
álmatlan éjszakáit letagadom,
             hogy elhihesd
             sem szívet,
             sem hazát nem cseréltem.
Itt hordozom bensőmben a képed,
és hurcolom
a hazai tájat.
Lelkemnek teknőspáncélja ez:
nem feszítheti szét
sem a büszkeség,
sem az alázat,
             s ebben az orvul rám szakadt,
             nagy idegenségben titkos támaszom,
             hogy ezt a kristályból épült csodaházat
            immár szívemből ki sem dobhatom.