Cságoly Péterfia Béla: Szalay Fruzina költőnő
Szalay Fruzina a korszak legjobb női lírikusa Czóbel Minka [http://www.szozat.org/index.php/ertekeink/tartalommutato/11558-czobel-minka-kolto] mellet, különb és kifinomultabb szerző volt nem egy nevesebb férfi kortársáénál. Mondhatjuk azt is „könnyű volt neki”, hisz nagyhírű és művelt irodalmár családból született 1864. szeptember 10-én Kaposvárott, Somogy Vármegyében. Édesanyja a verseiről szintén ismert Kisfaludy Atala[A Petőfi-Társaság első női tagja], vérszerinti rokona a törzsökös dunántúli nemesei famíliának, a híres Kisfaludy családnak, így Ányos Pálnak és a neoromantikus hangulatlíra költőjének, Endrődi Sándornak is. Édesapja Szalay Károly ügyvéd, egy időben a Függetlenségi Párt parlamenti képviselője, aki 1855-ig Balatonlellén gazdálkodott és itt vette feleségül Kisfalu Atalát is. Később a fővárosban rövid ideig ő szerkesztette a fajvédő Magyar Ujságot.
Fruzina, egyrészt gyerekkorától kezdődő gyakori betegeskedései, másrészt a család nyilvános iskoláktól valló idegenkedése miatt tanulmányait magánúton végezte. Tüdőbaja miatt a természet meteorológiai jelenségeire – de csak azokra – rendkívül érzékenyen és élénken reagált. Tizenhárom éves korától naplót vezetett, nemcsak a könyvek, az irodalom, hanem a lant is a barátja volt. Korán megtanult angolul, franciául, németül, amit később, világirodalmi jártasságával együtt – már fiatal lányként – műfordításaiban kamatoztatott. Finom, nőies, nemesen századvégi versein kora konzervatív francia költőinek hatása érződik, sokat le is fordított magyarra, mint az általa oly kedvelt Sully-Prudhomme költeményeit.
Szalay Fruzina: Szerelem alkonya
– Sully-Prudhomme –
Az ősz lehében, míg a sápadó,
A fázós nád borzongva lengedez,
Halk suttogás kél: A fűz és a tó
Beszéde ez.
A fűzfa sóhajt: Lombom hullatom,
Fagyos vizedre perg a sok level,
Ki társam voltál, hervadt tavaszon,
Temessed el!«
Behinti lombbal a hideg habot,
S a tó felel: »Ó halvány kedvesem
Leveled mért egyenként hullatod,
Bús csendesen?
A csókod úgy fáj! Gyötrőbb, élesebb
Kint nem okoz a súlyos evező,
Nyomán a rezgés olyan mint a seb
Mely egyre nő.
És remegésem, száz gyűrűt ha von
Bús vizemen, míg mind tovább halad,
Virágaim hallják a partokon,
Siralmamat.
Minden vonaglás új fájdalmat ad,
Ó szívtelen, szüntesd meg hát e kínt!
Ó szórd reám a búcsúcsókokat
Egyszerre mind.
Tizennégy éves korától, 1878-tól rendszeresen publikálta halkszavú verseit különböző lapokban, folyóiratokban (Egyetértés, Fővárosi Lapok, Hazánk, Kert, Koszorú, Magyar Hírlap, Ország Világ, Somogy, Új Somogy, Vasárnapi Ujság). Az eszményekért rajongó, művelt nő típusa volt; vidéki magányából álmodozva nézte az élet zajtalan folyását. Hangulatainak, a gyermekek iránti szeretetén kívül, szinte egyetlen forrása az évszakok változása, az időjárás, a fény, a köd és az árnyék; mintha a világ nem is volna egyéb, mint ezek ellentéte és váltakozása. Első verseskötete 1893-ban jelent meg, Versek címmel, édesanyjának ajánlva: „Ajánlva édes szeretett Anyámnak”.
Hivatás
Hogy mi a nőnek igaz hivatása?
Hogy mi a fény, mely ösvényén vezet?
E hivatásnak nincs a földön mása,
E tiszta égi fény: a szeretet.
És szálljon lelke bárminő magasra
S érezze bár: a szárnyalás gyönyör,
Szívét azért szelíden fogva tartja,
Az édes otthon, a családi kör.
S ha elsodorja őt az élet árja,
A szíve hervad s olyan lesz csupán
Mint a madár, ha fészkét nem találja
S eped az árnyas zöld erdő után.
Lantján a női szív természetes érzései szólaltak meg, a természet hangulatkeltő jelenségeit érzékeny lélekkel figyelte, borongásainak keresetlen megéneklésében nem volt semmi modorosság. Tehetségét legjobban Kiss József méltányolta, verseinek mindig helyet adott a Hét hasábjain, személyéről szívesen írt ünneplő sorokat.
Válasz egy kérdésre
Milyen gyakran jut eszembe
Ama bús, késő őszi nap,
Ön ott állt, mélyen elmerengve,
Az elsárgult akác alatt.
Körötte hűvös, csendes árnyban
A sápadt, haldokló vidék, –
S ön nézte némán, halaványan,
Mily szürke lett a föld s az ég.
Úszott a köd nedves fehéren,
Hullott a vadszőlőlevél,
Fejünk felett a hamvas égen
Felhőket kergetett a szél.
S ön felsóhajtott: »Száll az élet
Mint e futamló fellegek,
Óh aranyfürtök, aranyévek,
Gyermekkor, hova lettetek?!«
Azóta gyakran álmodozva
A bús kérdés eszembe jut;
A múlt időt úgy visszahozza
S két kis leányt s egy kis fiút,
Hogy játszadoztak mind a hárman
A kertnek bársony pázsitán,
Futkosva gondtalan-vidáman
A tarka pillangók után.
Ah, szinte újra látni vélem
A tiszta tündöklő eget,
Rajt könnyű pírban, rózsafényben,
Sikamló, rózsás fellegek.
Tavasz mosolya, csókja, tünde
Sugára száll a légen át,
És megvillantja játszva, tűnve
A lánykák csillámló haját.
Hol az aranyhaj fénye, bája?
Hol a mosolygó napsugár?
Ö)n széttekint, ám nem találja,
Úgy szertefoszlott, vége már!
A gyermekekre meg az élet
Reá tevé nehéz kezét, –
Oh napsugár, oh arany évek
Bűbájtok elszállt messze rég!
A gyermekkornak lenge fürte,
Önnek sem csillan homlokán
S a kikkel a lepkéket űzte,
Eltűnt a két kis víg leány.
Oh ne gondoljon hát reájok,
Lám sohse kérdi völgy, berek:
Hová lettek a gyöngyvirágok,
Ha elrepült a kikelet!
Lírája részben Reviczky Gyuláéra emlékeztet, de halkabb, ábrándosabb, tán kicsit igénytelenebb, mint a Reviczky-líra. Van benne néhány vonás Kiss József költészetéből; egyébként is erőssége a finom és vonzó női lélek, a magány hangulatainak dalosa.
Csend
Váratlanul, úgy néha-néha,
Reánk borul halk csend árnyéka.
Csodás érzéstől megkapatva,
Elnémulunk egy pillanatra.
És elcsitul egy percre minden,
Mi lázongott vagy fájt a szívben;
Kétség, búbánat elvész lágyan,
Nagy, csendes, hószín boldogságban.
S a zajtalan hullámzó légben,
Láthatlan, fénylőn, hófehéren,
Halkan lebbentve égi szárnyát,
Fejünk felett egy angyal száll át.
Mintha titokzatos dallamok zsongását hallaná a távolból s azoknak ritmusában siratná élete múlását. Olykor már közel jár az impresszionista poéták stílusához, másrészt a régi almanach-költészet hangjai is fölcsendülnek lantján, távoli, elhalkuló zenéhez hasonlítható. A sóvárgás, epedés, búsongás okait legtöbbször nem sejtjük, az őszi idő nyomott lelkiállapota húzódik meg soraiban. Néhány nemes eszme, elfordulás a külvilág eseményeitől, elzárkózás az élménytelen élet belső világába.
Szerencse és boldogság
Achmed és Szélim egy meleg estén, – a tenger hűs lehét keresvén, találkozának a tengerparton.
Szép nyári alkony – végső sugára halt el épen, – a sima kéken – elomló tenger langy vizében. – Hogy a müezzim végsőt kiálta, – a parton állva – s az újhold felé fordítva fejét – Achmed beszéle legelébb:
»Ó jaj! a földön mért is élnek – ilyen szegények! – Oly nyomorultnak mit ér az élet – ki sohse érzett- és sohse látott - sem szerencsét, sem boldogságot!«
Míg Achmed ily búsan beszéle – s Szélim is véle – és mindaketten panaszkodának, ím, halk nesz támad – mintha szél járna enyelegve, – jázminberekbe, – s a könnyű légben – úgy érzett épen, – mint a midőn lágy illatárt hint – rózsa és jácint; – s ragyogva mint a hold odafent – két fényes tündér megjelent.
Az egyik tündér szóla: – (Schirásban nem nyit oly rózsa, – mely arca pírjával felérjen, – nem zendül az éjben – oly lágyan a bülbül hangja se tán – mint a szó zendül ajakán. –)
»Meghallottuk a mit beszéltek, – ó, ti szegények! – és szívünk szánva hajol felétek. – Ím, jó csillagtok felragyog, – mert én a Szerencse vagyok – s kit annyi szív hiában áhít, – szép testvérem, Boldogság áll itt. – Szélim, Achmed, most választhattok, – a mint akartok, – közülünk melyik kit kísérjen, – egész életében?«
Achmed szerényen – hallgatva állott – és Boldogságot – epedve nézte. – Széim nem késve – szólt: »Halld a választ, – ó szép Szerencse téged választ – örökre szívem – követlek híven!«
Míg Szélim beszélt – Boldogság kezét – Achmed megfogta halkkal – ragyogó arccal; és ment ki-ki a maga útján. –
Sok évek után – már hosszú életpályát befutva – véletlen újra – találkozának. –
Se gond, se bánat – Achmedre nem áradt – elválásuk óta ez óraiglan. – Élt vígan, ifjan, – habár szegényen, – sugár volt szemében, – homloka redőtlen, – Boldogság csókja – ragyogott róla.
És Szélim szóla: Üdv neked s béke! – Látlak hát végre! – Jer én velem, – vár nálam sok pompás fényű terem. – Minél szebbet szemed nem láthat, – nézd meg dús márványpalotámat. – Útközben meg, – míg a lakomba érek veled, – mint van, beszéld el kérlek, – hogy tégedet ifjan hagynak az évek?« –
Achmed mosolygott: »Úgy van mint mondod, – pedig szegény maradtam, – mégis, ládd – nevetve megyek az életen át. – Bármerre járok, – körülem nyílnak színes virágok; – fény, napsugár jár egyre velem, – még a sziklán is rózsa terem! – Rózsa van hintve utamra, ékül! – Fekszem gond nélkül, – gond nélkül kelek, – ha jönnek a bíboros, langy reggelek. – Baj sohse gyötör, – nekem az élet csupa gyönyör! – Örülök a napnak, nem félem az éjet, – bú sose érhet. – Az ég színe kékebb – s a méz is édesebb nekem, mint másnak! – A Boldogságnak, – ki szüntelenül követve, véd, – érzem a csókját, lehelletét.« –
Alig végezte a beszédet, – a palotához már oda értek. – Alkonyodott éppen. – Bűbájos szépen – emelkedett, pálmaligetben állván, a palota, csupa arany és márvány. – Az alkony fénye- ráhullt nagy rózsaszín medencékre, – elomolt bíboros habban – hol szakadatlan – illatos vizek mormoltak halkan. –
Szólt Szélim, – s vendégét vezette: – »Nézz szerte! – Merre szemed láthat, – dús pompát lát és gazdagságot. – Rabszolgahad – hódolva várja parancsomat, – a tengert járván, – sok büszke gályám – jön kincset hozva; – nincs nap mely új pompát ne hozna. – Lásd, a Szerencse híven ragyog! – Hatalmas vagyok! – Adott ő, látod, – nagy gazdagságot, – fényt, dicsőséget, – és mégis, érted? – bár Ő követ váltig, – valami hiányzik! – Óh Achmed nézzed, – mily nyomot vésett, – rám az idő! – Mennyi redő! – Szememben árny van, – ősz a szakállam – és agg a szívem! – Igen, igen, – kincs, pompa szakad rám, – s én mind oda adnám – szívesen másnak – egy csókjáért a Boldogságnak!
⃰
Verseiben csaknem a karikatúra élességével tükröződnek a modern líra némely törekvései: a realitás mellőzése, s helyette valami fényből, árnyból, ködből szőtt megfoghatatlan furcsa világ villództatása, de a szociális kérdések és emberi sorsok is erősen foglalkoztatják.
A szegényekért
Ó gyermekek, ha puha friss kalácsba
Apró fogatok örömmel harap,
Gondoljatok rá, hogy odakünn, fázva
Pár morzsát várnak éhes madarak.
Szép ifjú lányok, a midőn reátok
Sugarak, rózsák hullnak szüntelen,
Gondoljatok rá: vannak ifjú lányok
A kiknek útján rózsa nem terem.
Anyák, ha édes, drága, csókra termett
Kis gyermekarcot néztek boldogan,
Gondoljatok rá, hogy hány kicsi gyermek
éhesen, fázva, elhagyatva van.
Szalay Fruzina társadalmi problémák iránti érzékenysége, az elesettekkel való szolidaritása kiemelkedő a kor viszonyai között.
Könyörület
Nem szép, alig gyermek – a szegénység vénít –
Haja megkuszálva csügg alá szeméig,
Soha senki keze nem simítá lágyan!
Csüggedt kis madárka, fagyos téli árnyban,
Félig megdermedten, nem olyan bús látvány,
Mint e gyermek-koldus! Nyomorultan, kábán
Áll s kezét kinyújtva, rekedten szól: »Régen
Meghalt édes apám, fázik öt testvérem,
Az anyám meg beteg, úgy hagytam ott mostan!«
Elhallgat s oldalról titkon, alattomban
Néz az ifjú nőre, ki előtte állott.
Szép, fiatal asszony, arcán lágy sugárok,
Szemében szelídség, mellette a dajka
Vidáman csicsergő kis leányát tartja,
Drága pici baba, csupa tejhab, rózsa!
Incselkedő jókedv mosolyog le róla.
És az anya szeme ez aranyos főrül
Gyengéden, szelíden a koldusra térül,
És ád keze, ajka, alamizsnát bőven.
Utána szól még, hogy az már menőben:
»Gyere csak, kis lányom, többször is még vissza!«
A férj épp e percben az ajtót kinyitja
S szól tréfáló hangon: »Látod kedves, látod
Hogyan pazarlod te nyájas szívjóságod!
E kis haszontalan jól rászedett téged,
Minden szó hazugság, betanult beszédek.
Testvéri csavargók, apja-anyja élnek!«
Fölnéz felesége: »Hát nem is szegények?«
»Hm! Szegények persze, de hazudott, lássa…«
»A nyomor tanítá őt a hazugságra.«
– Szól az ifjú asszony, hangja rezgő édes –
»Én csak azt tekintem, hogy e gyermek éhes!
A szavát ne halljam, csak az arcát lássam
És e kicsi arcon szörnyű igazság van.
Hogy a szívek némán, szótlan is megértsék,
A nyomor ráírta megrázó beszédjét!«
És míg hangja reszket, mint egy égi dallam,
Napsugárok törnek a szobába halkan
És az ifjú asszony homlokára szállnak,
Körüle fonódva fényes glóriának!
Filozófiája része az is, hogy az ember álmok után fut, de elveszti őket, mert a „durva fejszés, a valóság" kivágja az álmok fáit. A szerelem ugyanis költészetében csak mint kéj jelentkezik, vagy ahogy rendszerint nevezi: üdv. Kedvenc szavai: kéj, mámor, buja, csáb; szereti az elvont lélektani fogalmakat, mint: vágy, álom, láz, s a külvilágból csak fény, illat, zene, árny, köd hatol be hozzá, tapintható tárgy nincs sehol.
A nő ábrándjairól, vágyairól, emócióiról immár népszerű költőnők – Czóbel Minka, Erdős Renée [http://www.szozat.org/index.php/ertekeink/tartalommutato/21477-erdos-renee-iro-kolto]– mellett Szalay Fruzina is kezd megszólani.
Vágy
Csapongó fecske száll a magasban
Gyors szárnyon.
Reszket a szívem, reszket a lelkem,
Ha látom!
Bíboros felhők úsznak sebesen
Az égen;
Reszket a szívem, reszket a lelkem
Ha nézem!
Ragyog a tenger, hajnali fényben,
Ott távol.
Beteg a szívem, beteg a lelkem
A vágytól!
Az új és felforgató, az Egyház szociális tanításait elvető marxista-kommunista eszmék egyik nem várt hatása a dezillúzió. A neokapitalista polgári valóságból való kiábrándulás világnézete közvetlen előzménye az ellenzékiség minőségileg másnemű változatainak; a kiábrándulás, a csalódás, a racionális fenntartások, a morálkritikai attitűd után szükségképpen bekövetkezik a polgári valóság részleges vagy teljes tagadása vagy elvi elvetése. E tagadásnak, a századvég gondolkodói és művészi tudatát tekintve, két – akkor vélt – alternatívája volt népszerű. Az egyik az, amelyet a kommunizmus kínál: a kapitalista mindennapok forradalmi úton való megváltoztatásának az útja, ezzel megtagadva vagy főleg meg nem értve az 1891. május 15-én kelt, XIII. Leó pápa jegyzett szociális enciklikát, „ a társadalmi alapértékek védelme, a munkáskérdés kiemelt kezelése”, miközben az „ember álljon a központban”, de az osztályharc mellőzésével. Ez az első pápai szociális körlevél, amelynek fő témája az ember, a munkáskérdés. A másik út pedig: a polgári valóságból való, egyéni utakon történő menekülésnek lehetősége. A századvég egész európai irodalmát, s benne a magyar irodalmat tekintve: mindkét alternatívának jelentős szerep jut az irodalom arculatának, stílusának formálásában. S mindez az egyébként is bonyolult színképet még bonyolultabbá teszi. Hiszen arról van szó, hogy az antifeudalizmus, valamint a kapitalista valóság bírálatának hagyományos, szkeptikus-kritikus módszerei mellé a bírálatnak elvileg újszerű, egyéni, individuális megnyilvánulásai, néha kissé bizarr változatai csatlakoznak. S ezek a változatok – minthogy a történelmi fejlődés azonos fázisán lépnek fel – egymást progresszív erősítik. Egyszersmind azonban egymással is mély, elvi-szellemi ellentmondásban vannak, egymást is gyökereiben tagadják, minduntalan megsemmisítik. Ez a kultusz, kritikai tartalmát tekintve, szembefordulás az akadémikus „vaskalapossággal”, tiltakozás a „népnemzeti” írói szemlélet hibásan vélt értékelésének, a „művészi törekvéseket kész sablonokba szorító kalodája ellen”. Pozitív tartalmában pedig a kiút keresésének számos, szinte egyénenként változó irányát, lehetőségét jelenti. A kapitalizmus kétféle tagadásának ez a dialektikus kapcsolata készíti elő a századelő, a Nyugat, Ady irodalmi forradalmának rendkívül bonyolult, szintetikus jellegű, egyszerre individuális és forradalmi töltetű tagadását. Szalay Fruzinát ez annyiban érintette, hogy Ady Endre fellépésekor letűnő, költeményeit a nyugatos líra teljesen háttérbe szorította
Esti dal
A virágoknak vész a színe, hamva,
Hullong a lomb a ház előtt, –
Jer ősz! a köd hadd szálljon, eltakarva
Kertet, mezőt.
A zajgó, hangos, munkaterhes napban
A föld népe kifáradott, –
Jer éj! A földet hadd borítsa halkan
Lágy fátyolod.
Fenn virraszt – bár a nap már véget ére –
Könnyekben égve annyi szem!
Jer álom! Szállj a könnyezők szemére
Szép csendesen.
.
Komlós Aladár így vélekedett Szalayról és „preszimbolista” költőtársairól: „A századvégi líra a nem-szeretett külső világtól való elfordulás, a lélekbe-húzódás szülötte: kedvenc tárgya az emlékezés meg az ábrándozás. Nem írja le az érzést kiváltó helyzetet, csak ennek hangulati hatását. A Komjáthy Jenővel rokon preszimbolisták: Endrődi Sándor, Szalay Fruzina, Rudnyánszky Gyula és Telekes Béla ezért mintha nem is az érzékeikkel, hanem szellemi úton fognák fel a világot, illetve ami érzékelhető, azt észre sem veszik. A tájban csak a megfoghatatlan és változó, mondhatni a táj hangulata érdekli őket; ami állandó és tárgyi, azt mellőzik. Ezért, míg Arany plasztikus, a preszimbolisták zenei és festői benyomást keltenek bennünk. S ezen nem a realista festmények festőiségét kell értenünk az ő festőiségük nem a közvetlen érzékletet tükrözi, hanem metaforákból csillog felénk; a zeneiségen pedig nem a dallamosságot, hanem a mondanivaló fogalmilag meg nem nevezett, csak sejtetett lebegését a sorok mögött. Endrődi és Szalay Fruzina, Rudnyánszky és Telekes Béla lírája így szolgál átmenetül a szimbolizmushoz”.
A következő verses kötetét „Egy marék virág” címmel 1897-ben adták ki.
Idő
A szép virágos kertet nézem,
A nap aranyos sugarát,
S ím halkan, gyorsan, észrevétlen
A tájon árnyék suhan át.
Egy halvány, csendes arcú szellem,
Elérhetetlen valaki,
Tovább, tovább megy mind szünetlen,
Bár lépését nem hallani.
S döbbenve, ó mily képet látok!
A merre száll, a merre jár,
Hervadtan hullnak a virágok
Elhalványul a napsugár.
Reszket a lomb, fonnyadva, sárgán,
Omolnak őszi levelek;
A sápadt szellem szürke szárnyán
Most én felém jön, közeleg.
Majd tova suhan gyorsan, újra,
Örök útján tovább halad,
De ködös, lenge, szürke ujja
Megérinté a lantomat.
S a lantom, halkan sírt a hangja,
Egy húr elpattant csendesen;
A legjobb húr el van szakadva,
Többé nem zendül sohasem!
Házasságot kötött dr. Obetkó Károly ügyvéddel, később ügyésszel, 1888. június 10-én. Gyermekük nem született.
Nászút
»Nézd, szép virágom, utunkra, ékül,
Szerelmes csillagok szálltak az égrül
A hűs berekbe.
S keringenek lengén, égve, remegve.«
»Szép vőlegényem, amott az éjben
Nem csillagok lángja lobban oly kéken;
És tisztán látom:
Lidércek inognak az ingoványon.«
»Nézd, szép virágom, ott a füzesben
Valami fehéren, csillogva lebben,
S hangzik lágyan ének,
Koszorút fonnak tán játszi tündérek?«
»Szép vőlegényem, ott a füzesben
Nem vidám tündérek hófátyla lebben,
Ottan, úgy hírlik,
Bús éjjeli táncot járnak a villik!«
»Nézd szép virágom, mily kék az égbolt!
Ezüstbe szőtte a tavat a félhold,
Rajt’ a köd távol,
Oly ragyogó, mint a menyasszonyfátyol.«
»Szép vőlegényem, én jobban látom,
Mi leng a tó vizén, a holdsugárban:
Szemfedőt szőnek
A vízi lányok, – ismerem őket.«
»Nézd szép virágom, a sima tóra
Ezernyi fényszikra van hintve, szórva.
Gyors, könnyű sajka
Repülve, sebesen visz veled partra.«
»Szép vőlegényem, szellő se hajtja,
De villog, de rezdül a tónak habja,
S lenn messze, mélyen,
Susogva, kacagva intenek nékem.«
»Nézd szép virágom, a parti árnyban,
Ott vár mireánk már ősrégi váram,
Ott zeng nászének,
Midőn veled én majd haza érek!«
»Szép vőlegényem, hajnallik, érzem! –
Tündérpalotám vár! Ott lenn a mélyben
Zendül nászének
Veled én, veled én most haza térek!«
Madame Reale című, 1889-es turini(torinói) látogatása (a párizsi világkiállítás volt az eredeti úti cél, ennek kapcsán látogatta meg Kossuth Lajost Torinóban). Utána írt elbeszélő költeményét a pozsonyi Toldy-kör 200 frankkal jutalmazta. 1890-től már állandó munkatársa volt Kiss József lapjának, a Hétnek. A Somogy Vármegyei Berzsenyi Irodalmi Társaság 1904. május 15-én tartotta meg alakuló közgyűlését a városháza dísztermében. Elnökké Roboz István lapszerkesztőt, alelnökké Szalay Fruzina költőnőt és Andorka Elek vármegyei tiszti főügyészt választották meg. Bébi és Micóka című, 1906-ban megjelent mesekönyvét mostoha testvérei gyerekeinek írta, szintén édesanyjának Kisfaludy Atalának ajánlva. A kaposvári megyei könyvtárban található példányban a következő dedikációval: „Kedves Herminemnek az együtt eltöltött jó és rossz napok emlékéül szeretett Fruzinkája”.
Édesanyja halálát követően, 1911-től nem publikált többet. Gyakorlatilag teljes visszavonultságban élt. Férje állítása szerint, utolsó kívánsága az volt, hogy összes kéziratát és levelezéseit szeme láttára égessék el. Halála előtt egy nappal, férjének tollba mondott költeményét Obetkó Károly mégis beküldte az Új Időknek, Herczeg Ferenc népszerű lapjának. Így itt, az újság hasábjain jelent meg utolsó verse 1926 júliusában.
A szemem büszke volt s én nem akartam
Sírni egyetlen könnyet sem
És ím a könnyek titokban, halkan
Szívembe hulltak csendesen
Megkérlelésre büszke volt az ajkam
És nem talált egy hangot sem,
S a gyöngéd szavak titkon, halkan
Szívembe hulltak csendesen.
S forró könnyel gyöngéd szavakkal
Szívem most csordultig tele,
Nincs kinek mondjam, nincs kinek elsírjam
S a szívem megszakad bele.
A kaposvári keleti temetőben édesanyjával, Kisfaludy Atalával közös sírján, Takáts Gyula alábbi sorai olvashatók: „Két költő alussza itt örök álmát. Anya és leánya, Kisfaludy Atala és Szalay Fruzina.”
Munkái:
Versek Budapest 1893.
Egy marék virág, versek, Budapest 1898.
Bébi és Micóka, ifjúsági regény Budapest 1906.
Források: Arcanum, Komlós Aladár: A magyar költészet Petőfitől Adyig, MEK, Szalay Fruzina: Egy marék virág; Egyetértés, Fővárosi Lapok, Hazánk, Kert, Koszorú, Magyar Hírlap, Ország Világ, Uj Idők különböző számai
