Rákosi Viktor: Elnémult harangok /részlet V-VI. fejezet/

A parókia tájáról a kurátor lesarlóztatta a füvet, gyomot, a diófa alá egy nagy cölöpöt ütött, rá asztalt és melléje padot csinált. Simándy ezalatt a második szobát a templomból áthordott padokkal berendezte iskolának, s egy hét mulva már a maga kenyerén élt. A konyhájába be¬vonult Sára néni, az eklézsia egyik régi harangozójának özvegye, a ki eddig ugy kézen közön, a jószivü emberek portáján szépen eléldegélt. Ő lett a gazdasszony, főzött, takaritott, s közbe-közbe imádkozott. És alig gomolygott ki harmadszor füst a parókia kéményén, ime meg¬jelentek a fecskék, s bár már másutt raktak fészket, ide jöttek a széles, száraz tornáceresz alá, melyre még tavalyról emlékeztek, hogy a legpompásabb, legbiztosabb hely az egész faluban. Egy reggelen mind a tiz régi fecskefészket tele találta Simándy vidáman csicsergő, kedves lakókkal, s ettől kezdve háza elvesztette sivár, embertelen jellegét. S a falu lakói általában kedvező jelnek vették, hogy a nagy tiszteletben álló madárkák siettek elfoglalni ősi helyüket s áhitattal tekintettek a komoly, ifju papra, a ki kiverte a garabonciást s vissza tudta hivni a fecskéket.
Egy vasárnapon a templomban hosszu fehér szakállu, ráncosképü öreg embert vett észre, a ki a prédikációját nagy figyelemmel hallgatta. A külföldi protestánsok vallásosságáról, hatal¬máról és erejéről beszélt. Áttért aztán az erdélyi fejedelmek korára és elmondta a hazai protes¬tán¬sok küzdelmeit, szenvedéseit s mai állapotát. Hévvel, meggyőződéssel beszélt s hatalmas hangja betöltötte a puszta templomot. Elmondta, hogyan rázta őt föl közömbösségéből, mint egy égi szózat, Hamburgban a kivándorlók zsoltáréneke. S ő haza sietett, ide a félreeső völgybe, hogy a kevés számu hiveket összeszedje és megtartsa a nemzetnek. Szép és dicső dolog egy világbiró nagy nemzetet szolgálni, de mennyivel magasztosabb, lelkesitőbb föladat egy kis nemzetet szolgálni, arcáról a munka verejtékét letörülni, sebeit bekötözni, s lelkét Isten felé vezérelni. Vegyétek ugy, keresztény társaim, hogy mi itt egy régi magyar várnak utolsó ép bástyáját védelmezzük. Tartsunk össze, szeressük egymást, vigyázzunk, őrködjünk, hogy az ellenség erőt ne vegyen rajtunk.
Istentisztelet után az öreg emberekkel összeállt a templom kapuja előtt, a falu dolgait meg¬beszélni, s minden egyes hivéről adatokat szerezni.
- Vette észre, tiszteletes ur? - szólt a kurátor, - itt volt a funtinelli remete.
- Ki az?
- Egy öreg birtokos ur, itt fent a havasok közt. Ritkán szokott megjelenni. Ugy látszik, az uj pap hirére jött le, mert református ember. Emberkerülő, nem áll szóba senkivel, sok jót tesz, de a köszönetet nem szivesen fogadja. Azt beszélik, a forradalomban hires vitéz ember volt.
Mikor Pál haza ment, a funtinelli remete a diófa alatt a padon várta. A másik diófához két mokány hegyi ló volt kötve.
- Üdvözöllek, öcsém, én Zalathnay Gábor vagyok.
Pali is bemutatta magát.
- A templomban voltam, meghallgattam a papolásodat. Nem vagy közibénk való, nagyon tanult és okos vagy te Garabóra. Meg fogsz te innen szökni, fiam.
Pali szembe állt vele és ránézett.
- Olyannak ismert meg a beszédemből?
- Nem. A szived helyén van és éreztem lelked forróságát. De éppen ezért el fogsz itt seny¬vedni, mert neked nem ilyen környezet való. Szivósságod elkopik, megtörik, lelked kipusztul, sivatag lesz, lesülyedsz, köznapi fráter lész és akkor majd kereket oldasz.
- Nem ugy, atyám, én készakarva választottam ezt a helyet. Az én lelkemet összetörte a szen¬ve¬dés, mielőtt idejöttem, s itt fog megujhodni, megacélozódni, összekalapálódni a küzde-lemben.
Az öreg ránézett.
- Szenvedés? Gyermek, ne hivd ki magad ellen az eget. Mit tudsz te a szenvedésről? Mit tud a patak pisztrángja a vizek mélységeiről? Mit tud a veréb az ég végtelenségéről? Mit tudsz te az élet örvényeiről? Nézz rám, ki pelyhes állal láttam karóra tüzve apám fejét, láttam megbecs¬telenitve anyámat, nőmet s valamennyit megölve, két édes, kis gagyogó fiammal együtt...
Pali megdöbbenve nézett rá, Zalathnay lehajtotta a fejét.
- Csodálkozol, hogy e szörnyü emlékekre se fakad könny a szememben... Negyven éve annak. Elsirtam már minden könnyemet... De előbb vérben fürödtem, a lázadók vérében... azután Funtinellibe vonultam, ott kriptába tettem halottaimat és sirtam, sirtam, mig könnyeim patakja el nem apadt. És lecsillapultam. És jó ember lettem. És az Isten megáldott, mert az éj csend¬jé¬ben, mikor az álom tündére szememre ereszkedik, visszalopja szivembe a régi boldogságot... Álmomban minden éjjel két kis buksi fiammal játszom, a medvebőrön hempergünk, orromat, fülemet ráncigálják... Csak néha álmodom azt, hogy megdöbbenek: mert ime nekem olyan hosszu, hófehér szakállam van, a fiaim meg mindig olyan kicsinyek maradnak... Istenem, mekkorák volnának már! Már unokákat ringatnék a térdemen...
Zalathnay fölkelt, föl és alá járt. Végre megállt Pál előtt.
- Nem ezért jöttem. De az az érzés vett rajtam erőt, hogy neked, el kell mondanom mindent. Egy öreg szolgám nagy beteg, azt hiszem, haldoklik... rábirtam, hogy vegyen Urvacsorát. Hozol neki?
- Kötelességem.
- Ebédelj meg, aztán az én két lovamon megyünk. Én majd a tarisznyából eszem.
Alig harangozták a delet, a remete és a pap lóra ültek és nekivágtak a havasoknak.

VI.
Az éjjeli vihar után remek friss volt a levegő az erdőben. A lovak vidám poroszkálással haladtak hegyre föl, völgybe le, áttörtettek vizmosásokon, melyekben még zuhogott a viz, s a két utitárs sokáig nem szólt egy szót sem egymáshoz.
Egy hegytetőn megálltak, lenyergelték, Zalathnay füvet szedett marokra és megcsutakolta az izzadt lovakat. Mindezt szó nélkül. Szembe velük, a másik hegycsucsról valami oláh pásztor botjára támaszkodva nézett le a völgybe. Zalathnay rámutatott.
- Nézz oda, fiam. Az ott az oláh nép története. Századokon át igy néztek le biztos magasból a völgybe, hol azalatt a mi őseinket az ellenség öldöste. S mikor a mi udvarházainkból ki¬pusztultak a lakók, akkor ők leszálltak a hegyekről, beültek a gazdátlan birtokokba, s azt mondták, hogy övék az ország.
Ettől kezdve Zalathnay beszédesebb lett.
- Én nem vétettem soha senkinek. Mindenkivel jól bántam. Miért bántottak engem? Miért irtották ki a családomat? Olyan emberek, a kik csak jóban részesültek tőlem. Engem is csak egy magyar kocsisom önfeláldozó hüsége mentett meg, az utolsó pillanatban. Bár ne mentett volna meg! Nem tapadna annyi vér a kezemhez. Mert rettentő bosszut álltam. Mint bosszuálló angyal dultam az oláhok közt... S az Isten azt mérte rám büntetésül, hogy hosszuéletü legyek, hogy minél későbben láthassam enyéimet ott fent... Megálljunk! Itt pihenni fogunk.
Nemsokára egy tisztásra értek, melyen patak csörtetett végig. Ott ujra lenyergelték a lovakat és legelni bocsátották, aztán lehevertek és vajaskenyeret, gyümölcsöt falatozva, friss havasi forrásvizet ittak rá. Még két pipa is előkerült Zalathnay iszákjából, füstölni kezdtek s hanyatt fekve, a kék eget nézték. Zalathnay lassan a földre eresztette a pipáját és elaludt. Jó sokáig aludt. Arca kisimult és teljesen elvesztette komor kifejezését. Simándy meghatva nézte. Hir¬telen, átmenet nélkül fölébredt és felült.
- Sokáig aludtam?
- Elég sokáig.
- Miért nem keltettél föl?
- Nem mertem. Arcán édes derü mutatkozott, s nekem az jutott eszembe, hogy bizonyosan a kis fiaival játszik.
Zalathnay elforditotta a fejét s fölkelt.
- Gyere utánam.
A tisztás egy sarkára vezette, s a bokrokat félrehajtotta. Egy sirdomb látszott kereszttel.
- Itt van eltemetve egy fiatal bécsi diák, a halálfejes légióból.
Körüljárta a sirt, a mely tele volt vadvirággal.
- Különös idők, érthetetlen idők voltak azok. Egy idegen harcol érettünk, a saját honfitársaink pedig föllázadnak ellenünk. Ez a lelkes stájer vagy tiroli gyerek elesik a magyar szabadságért, az oláh pedig, a ki velünk egy tálból eszik, dühödten, vérszomjasan ellene tör. Hej, sok ilyen beszédes sirdomb van itt, szép Erdély országban, de az élők nem értik meg a halottak szavát...;