Kosztolányi Dezső: Herczeg Ferenc

A sváb szó szerencsés leleménye a magyar nyelvnek. Csúfszó, és mégse olyan, mint az oláh, vagy a rác. Sok szeretet lappang benne. A magyarnak – még a történelemben is – a némettel volt baja, a svábbal soha. Legföljebb józannak tartotta, nagyon is körültekintőnek és szorgalmasnak, a saját vérmérséklete skarlát alapján kissé savószínűnek látta a vérmérsékletét és a polgári erényeit. Ha németről beszélt, sohase gondolt a svábra. Az valami rokoni osztályba tartozott. Nem dicsekedett vele, de az atyafiság sorában adott neki helyet. Sógora volt, komája, s néha – majdnem – testvére is.

Ami kedvesség, évődés, humor és báj van ebben a szóban, azt Herczeg Ferenc új – friss és bájos – regényében fölfejti, és elénk tárja. Véletlen-e, hogy regényét most, a világháború idején jelenteti meg, mikor a magyar-német fegyverbarátságot ünneplik, hogy most ennek a fegyverbarátságnak a mására emlékeztet, az 1848–49-ben valóra, a magyar-sváb fegyverbarátságra, mely arányában talán kisebb volt, de jelentőségében és melegségében semmi esetre sem? A regény a verseci sváboknak a magyar szabadságharcban való magatartásáról szól, kik a császári hadsereg és a megyebeli szerbek közé ékelve, megtalálták a helyüket azok mellett, kikkel együtt éltek, kiknek a polgári jómódjukat, a rendet köszönhették, a magyarok, a honvédek mellett. Nem könnyű a lélekbúvár feladata. Könnyebb lett volna egy lángoló frázisra utalni és azzal magyarázni a sváb nemzetőrök állásfoglalását. De Herczeg, kit hűs és biztos írásművészete távol tart az általánosságoktól, a lélektan nehezebb végét ragadja meg, és lépésről lépésre mutatja be, mint sodródnak ezek a higgadt polgárok a forradalomba, részint észokok alapján, a latolgató agyuk folytán, részint pedig – kisebb mértékben – a szívük folytán. Ők a forradalmat is „alaposan” és „rendesen” csinálják végig. A hét sváb mindenkoron tudni akarja, mi van az önkívület mélyén. „Mert a sváb paraszt – írja egy helyütt az író – nem mindig teszi azt, amit az urak mondanak neki, de azért mindig tudni akarja, hogy mit mondanak a urak.” Ez a sváb önmérséklet pedig szerencsés elegyüléssel olvadt össze a magyarság tüzével és lendületével. Herczeg Ferenc új könyve Mikszáth A jó palócok és Tót atyafiak című kötetei mellett a magyarországi nemzetiségekről szóló szépirodalmi könyvtárat szerencsésen teljesíti ki. A regény színhelye: Versec. És ha tudjuk, hogy a regény írója Versecen született, akkor sok mindent megértünk. Csakis a gyermekkor mélyéről felhozott benyomások lehetnek ilyen kedvesek, egészek és frissek. Innen hozta Herczeg Ferenc bácskai idilljeit – a Gyurkovics fiúkról és lányokról szóló rajzait –, melyeket – érdekes paradoxon – éppen, minthogy annyira helyiek és írójukhoz annyira közel esők, nemcsak az ország minden zugában értettek meg, de mindenütt a világon, és például a svéd olvasóközönség előtt is csak oly ismert és népszerű, közkézen forgó olvasmány, mint nálunk. A regény tulajdonképpen történelmi regény. Nagyon sokan nyúltak már a magyar szabadságharc történetéhez, megilletődve, láztól reszkető kezekkel, úgy, hogy nem is volt érkezésük levéltárakban forrástanulmányokat végezni. Számukra még nagyon közeli volt a szabadságharc: oly közel állottak hozzá, hogy nem látták, épp a közelségénél fogva, mint ahogy mi sem látjuk korunkat Herczeg Ferenc nem fél a bírálattól. Regénye minden lapján megérzik, hogy farkasszemet nézett a tényekkel, és e vizsgálódás nem esett a kegyelete, sem az írásművészete rovására. Különösen újszerű, meglepő – és a történelmi tényeknek megfelelő – a császári hadsereg beállítása. Régi regényíróink az osztrák katonákat afféle véres bestiáknak rajzolták. Holott csak a kamarilla ügyetlen politikusainak bábjai voltak, melyeket ide-oda mozgattak – nagyon rosszul –, habozva, hogy a magyarokat vagy a szerbeket, vagy a románokat kapják-e hátba általuk, és így, mikor megverték őket, tulajdonképpen csak a bécsi politikusokat verték meg. Damjanich portréját – egy dombormű-arckép ez – pár vonással állítja elénk az író. Semmi színpadszerűség és ékesszólás, és ebben a könyvben mégis benne lüktet méreteiben –a mai háborúhoz viszonyítottan – kicsiny, de szemében – minden más háborúhoz viszonyítottan – nagy szabadságharcunk. Idéznem kell a regényből: „Mennyi a veszteségünk? – kérdezte elboruló arccal a vicispán. Négy halott, köztük két tiszt és tizenöt sebesült. »És a rácoké?« Körülbelül kilencszáz halott és hetven fogoly… A lagerdorfi csata – teszi hozzá az író – a szabadságharc egyik legvéresebb ütközete volt.”

Herczeg Ferenc ezzel az impassibilitével tár tükröt az eseményeknek. Történelmi regényt írt, mely intim családi regény, jelentős tudott maradni, anélkül hogy pátoszba bicsaklott volna a hangja. Diákkorunkban fizikatanárunk bemutatta a camera obsucurát. A zsaluba vájt rézhengeren át betáncoltatta a napsugarakat, és az utca képét, a piac zsibongását rávetítette a sötétben álló fehér háttérre. Apró, színes alakok mozogtak előttünk, pár centiméteres figurák, olyan elevenen, mint lenn az emberek, kik képek voltak és mégis éltek.

Ez jut eszembe, mikor jellemezni akarom Herczeg Ferenc új regényét.

Világ, 1916. június 4.