Mécs László: Nézem a menetrendet
Enyhe ősz van, nyitva még az ablak.
Íróasztalomnál üldögélek.
Hangok jönnek be az éjszakából,
testvérhangon egymást szólongatva
vadludak vonulnak messzi délnek.
Nincs batyujuk. Egy magocska nem sok,
annyit sem cipelnek. Száz határon
így vonulnak végig víg-erősen.
Egyetlen poggyászuk: csöppke szívük
s benne egy rajongó tavasz-álom.
Én belém is oltott vándorösztönt,
tavasz-álmot aki megteremtett.
Vadludak hangjára nyugtalan lett
szívem s majdnem öntudatlan kézzel
előveszem a kis menetrendet.
Nézegetem. Hova kéne menni?
Berlin. Párizs. Róma. Itt már voltam.
Bárhol jártam, bármit mutogattak,
azt éreztem, ezt már máshol láttam
utcán, szívben, múzeumban, boltban!
Tán a Holdban, Óperencián túl
újat tudnék látni?? Elmerengek.
Kicsi világ. Csöpp a menetrendje
Félreteszem a Kis Menetrendet.
Előveszem a Nagy Menetrendet,
melyet oly jól használtak a szentek,
útjuknál a Kereszt volt a bakter,
széttárt karral az irányt mutatta,
s örök tavasz felé meneteltek.
Előveszem a Nagy Menetrendet:
újra s újra nézem Bibliámat.
Csomagolok: amennyi hit, jóság
elfér egy kis gyarló emberszívben,
ennyivel megyek az Éjszakának.
Nem lesz akkor Hold és nem világít,
sem a Tejút, sem a Mars, Fiastyúk.
Aki akkor ébren lesz: meglátja
lelkemet mint tüzes tollú, fényes,
ének-hangú égbe szálló hattyút.