Hegyen, völgyön, rónán keresztül
Száguld a gyorsvonat velem,
S míg eltűnődöm vad futásán,
Szemembe könny gyűl hirtelen.
Eszembe jut egy kicsi város
S a városban egy kicsi ház
S a házon egy virágos ablak,
Melyen te most kikandikálsz.
És olyan bús, halvány az arcod,
És lelked ott jár valahol,
Amerre ép e pillanatban
A gyorsvonat zúg… zakatol…
Emlékeztek-é a fiatal lányra,
ki egykor virágot tűzött a hajába,
s önfeledten énekelt a szerelemről,
s hogy rajtavesztett,
önmagát siratta?
Ó, boldog idők!
Azóta fordult a világ,
s mindez semmivé lett,
a szemében
Hűvös az árnyékolt terem.
Zöld mezőkön idomított
számrendszerek legelésznek.
Épp jövőnk emléke terem.
A program szerint a Szaturnuszon járunk,
s mintha megsokszorozva volnánk Pál,
arctalan seregnek, úgy magyarázzuk
az euklideszi geometriát, akár a Bibliát.
álomba álmodom
szépjét a tájnak
ringató reggelek
óvó subában
ébresztik édesen
álmodó álmom
"élettől" édeslő
szájad a számon
2009
Komótos csendek ölelnek körül
mint karosszék a felpuhult világ
csak létezel bele a semmibe
az ablakon burjánzó jégvirág
mint kulcscsomó a mindenség övén
úgy kalimpálsz te rozsdás vasdarab
s ha lelked bezárt ajtókba talál
a rézkilincs a húsodba harap
és feltárul a fagyos gépezet
a kerekek az idő tengelyén
a prés alatt épp jövő születik
a múlt harang egy sötét tó ölén
terasz-mellvéden tollászkodó
szürke galamb mögötte
virággal csorduló zöldre-
festett láda
félárnyék van:
átlag
burukkol a galamb
tele a begye
társra vágyik
Nem változtam,
csak ami széppé egyesült bennem egykor,
mind szétszóródott,
mint szélfúvásra a lomb.
Vaskos,
vén faágakban én ezután is
csak feléd nyújtom ölelő karom,
s a falunkbeli rét virágaiból
két szemem figyel.
Utadon
Csatlósa hitetlenségnek
magányom ne zavard!
Gyóntatni sohasem fogod
pogány csodáimat.
Gyóntam és áldoztam neked
hittem: érted.
Te hűség ügynöke, lázaim
kiherélted.
Most egyedül se nélküled
hiszem magam.
Te azt hiszed magány. De ennek
szerelme van.
A tó-síkjára lefutó hegyek
riadózzák a harangokat,
kevés a fecske, parányi csőrből
sárfészek nem épül, hűségünk
pipacskoszorúja ül tenyerünkben
éget, megsebez, ujjadból
serken a vér,
Balaton lágy vize enyhít.
Pünkösd oltára elé visszük
lángoló virágainkat,
Isten kiáradó ajándéka
száll felénk, Hazánkra.
...csíksomlyói búcsú
Nem csak én állok itt, az égi bolond,
régi, régi álmoknak új bolondja,
génjeimben az ősi üzenettel
bámulok a holdsarlóra,
s mormolok egy imát,
várva, mikor pirkad
a hegytetőn, a Napbaöltözöttre.
Tündérösvények delejes vonalán...
Mintha a szél: a zúgás
betölti már a házat.
Halászok, vámosok, parasztok
nyelveken szólnak.
Ülünk, várjuk a lángot.
Nem tudjuk még, hogy láthatatlan.
Mi van ma? Mi van ma?
Piros pünkösd napja,
Annak is, annak is,
A legelső napja.
Bazsarózsa-bimbók
Fesledezésének,
Örvendj hát, örvendj hát,
Búbánatos lélek.
Álmából a föld riad, ébred:
Hozsánna! – csendül s száll az ének.
Itt a friss, tiszta, üde hajnal,
Kibontott, lengő aranyhajjal.
Fény hull a zsenge fűre, lombra –
A porszemet bearanyozva.
Csacska madár- s apró bogárhad
Szerelmes nászdalt muzsikálgat.
Két sötét közt lakik a pillanat
minden pázsiton ránk várakozó,
a borzongó és reszkető sötét,
tündért szamárrá elvarázsoló.
E pillanatra vár a kert,
várja növényi türelemmel,
hogy széllé változzék a fű,
és csenddé változzék az ember.
Szentiváni éjjel
Künn a pusztán jártunk,
Fönn a magas égen
Csillagrózsák égtek
És benn a szívünkben
Nagy fiatalságunk!
Kéz a kézben jártunk,
- Emlékszel-e rája? -
Szelíden borult ránk
Tiszaháti pusztán
Szentiván havának
Tündér éjszakája.
Itt meghaltak az istenek:
Oberon és Titania.
Csak Pán él, s Pán itt oly hideg.
Nem mulatós, tréfás nagyúr,
Komoly, komor, ködben vonul,
S az útja meredek.
A tündérseregek
Alusznak bedőlt bányamélyben.
Jánosbogár se száll.
Itt nincs ma mámor
Se holdfényvezénylette éji bál.
Nincs táncraperdítő borocska, -
Csak pár halavány csillagocska
Virrasztja az Ünőkő tetejét.
1921
Mint kincset, hírt a szeszélyes szerencse,
a télen úgy osztott a szél havat:
néhol hóhegy van most is, máshol árvíz,
így lett sok-sok falunk vályog-Velence,
vetéseink meg tengerek, tavak.
Barangolok. Most jó a gumicsizma,
fejem bóbjáig fröccsen a csatak,
dágványban gázol edzett lábom izma,
vagy árkot ugrik folyton: itt is, ott is
zeng egy most-támadt kávészín patak.
Szemem behunyom s hallgatom a hólét:
szennyes, de bátor, szép kamasz-zene.
Fagy-perzselt föld, köd: hogy lesz ebből jólét?
Gondolat, mely milliók lelkében él; érzés, mely ugyanannyi szívet hevít; múlt s benne az emlékezés mosolygó vagy komor képei; az egykor vértől ázott, most kenyértermő föld, a síkság, a hegy, a folyó és a tenger; a templom, mely apánk-anyánk frigykötését látta; az oltár, mely értünk könyörgő imájok szavát elleste; a sírhalom, mely alatt nyugvó csontjaik porlanak; a csádi kör, gyermekörömeink, az ifjú kor gondtalansága, a hitves szerelme; a közös bú, bánat és öröm, – gyász és dicsőség, – a nyelv, melyen először ejtök ki szülőanyánk, teremtő Istenünk nevét, – bölcsőnk, mely egykor ápolt, sírunk, mely majdan eltakar.
Végbe ment a nagy temetés,
Egy nemzet szállt néma sírba!
– Élt dicsfényben ezer évig –
Fejfájára ez lett írva…
A nagy halott földben nyugszik,
Hantja felett nem ég mécs sem!…
Egy fénysugár, villanás sem
Csillan át a sötétségen…
Szörnyű éj van… de ni!… arról
Kelet felől kezd derengni;
A halottnak a lándzsáját,
Ősi kardját, buzogányát
Elfeledték sírba tenni…!
Rakosgatom, rendezgetem, lapozgatom,
Simogatom a könyveket:
Egy emberélet könyveit.
Egyszerre kicsusszan kezemből
Amelyet éppen porolok, a könyv
És felemeli hökkenetes ujját
A Kérdező, ki lelkemben lakik.
Megállj! vihogja, nézzünk csak körül:
Mire is vitted könyvvel, tudománnyal?
Tudós nem lettél, filozóf se lettél,
Lettél-e ember legalább?
Mondd, mire vitted?
Egy szürke és hervadt faluba láttam,
A tót hegyek közt árván, csendesen,
Verbéna fonnyadt kicsi ablakában,
Szívében egy távoli szerelem.
A büszke Pestről jött a bús határra,
Egy zongora volt minden vágya itt,
Egy álmodozó hangszer a szobába,
Hogy játssza rajta Schumann dalait.
Salamon király könyvéből
Szép vagy, ó szerelmesem, szép! Lábadat saru díszíti, ritka drága gyöngyű;
tomporodnak kerülete mint a mesterek kezéből kikerült kösönty.
Lábadszára mint aranyszín fundamentumon szökellő karcsú oszlop, márvány;
a te két emlőd nyugalma mint a liliommezőkön legelő két bárány.
Halhátú hegyek, fenyők, folyók különös nép szigete: Japán.
Ha fiad lennék, lehagyni nem tudnálak, ha lehagynálak, csak egy napra tehetném.
Estére kelve partjaidhoz térnék, mielőtt a hold arcát bársonyos hegyeid hátára fektetné.
Öreg ballada zengne valahol.
Három húrú számiszen pattogna nyomában.
Mint gyermek facipője, kopogna a dob.
Ott áll a kútnál! – – – domborodó melleire
kíváncsian néz az esti csillag, és kacagása
végigdübörög a Tejúton, mint egy harciszekér,
melyről galád katonák káromkodása szárnyal.
Testének illatáról csak a szalmakazlak tudnának mesélni
és a puszta mögött húzódó bodzabokrok, ahol
tizenhét éves fiatalsága boldog ölelésbe merült,
fehér bőrét a magasban kóválygó galambok csodálták.
Szívem szíveddel bűvös, drága,
Titokzatos lánc kösse össze,
Sötét szemed imája, könnye
Megérő lelkem hadd fürössze.
Hangod zenéje hívjon újra
Mint túlvilági, drága ének.
Szavad szívemre úgy suhanjon,
Mint hogyha hárfák zengenének.
Leányszíved imádság-szirma
Az Isten homlokára szálljon.
I.
Százan mondják György Icára:
bánatot hord a Tiszára.
Valakiért nagyon fizet,
könnye árasztja a vizet.
Azt se tudja, miért jönnek
s hova folynak el a könnyek.
Nagybetegnek érzi magát
s gyógyulna, ha gyógyítanák.
De szeretnék egyszer hazamenni,
Édesanyám sírján megpihenni;
Keresztfáján megpihenni lágyan:
Nincsen ennél forróbb, szentebb vágyam!
Édesanyám odafenn az égben:
Úgy-e látod: nem marad így még sem! …
Lesz még kürtszó, lesz kezünkön fegyver! …
Úgy-e anyám: hazamegyünk egyszer?!
Itt élt Janus Pannonius
s a hétkirályok rendje;
hol a poézis ősi juss,
rászáll a mindenekre.
*
Mohos képű a Macskadomb,
szél fúj a szakállas dombról,
e szépítetlen szőrkorong
macskásan fúj s dorombol.
52. levél
AZ ÉN OSZTÁLYRÉSZEM
Hogy irígylem sokszor a jó Berzsenyit, ki partra szállt bevonva vitorláját s nem kísértve a tengerek dagályát: szelíd otthonban lelte meg világát, hol mély a béke és erős a hit.
S ha felmozdultak a nehéz kérdések: nyugtot adott a föld örök kalásza, a venyige áldott vigasztalása, egy jó paripa, jó könyv, és estre válva: a csillagoknál hosszú tűnődések.
S ha fellobbant néha az élet láza: érc-ritmusokba rendezte a lelkét s elolvasva friss vérrel élő versét, a vágyai gyötörni elfelejték. Volt otthona, termése, hű családja.
Gyóni Géza nevét kevesen ismerik a mai fiatalok közül. Ennek elsősorban az az oka, hogy 1945 után szinte alig beszéltek róla, s közel két évtizednek kellett eltelnie, hogy Gyóni Géza elfoglalja helyét mind az irodalomtörténetben, mind a köztudatban. Válogatott verseit irodalmi árértékelése után Csak egy éjszakára címmel adták ki az ötvenes évek végén. Ezt követően több kiadást is megért. A felszabadulás után ez a kötet reprezentálta Gyóni költészetének emberi és írói értékét.
Nekünk, szlovákiai magyaroknak annál is érdekesebb Gyóni Géza, mivel közel 3 esztendeig lakott Pozsonyban (Bratislava), 1902-től 1905-ig.
Szerettem volna én is ülni
Virág alatt a hűs verandán;
S a mély titokba elmerülni,
Miket a pók szövése hagy rám;
Merengni egy művészi képen,
S elnézni árnyékát kezemnek,
S kutatni: elburkolt mesékben
A régholt bölcsek mit üzennek?
Szerettem volna én is irni
Eljöttéről az uj embernek;
S ódon, barbár mesének hinni...
Én bús utam, halál alléja,
Mióta futlak már lihegve.
Anyám keze hogy eleresztett
S betévedtem a rengetegbe.
Hűs tisztások hűvös lugassa
Pihenőt ád minden bitangnak.
Gyümölcsös ágak messze intnek
S ha szaladok, velem szaladnak.
Hol a kert, melyben énreám vár
Pihenő pázsit, tiszta hajlék;
Hol az asszonyom édes melle,
Ahol fáradtan meghálhatnék.
Tovább, tovább... ez a parancs.
Tovább, tovább a barmok utján.
Lakatlan, végtelen a puszta
S naptalan, szürke ég borul rám!
Hej, messzi még a Golgota?
A poroszlót hiába kérdem.
Kereszt alatt, gyászom alatt
Meg-megcsuklik elgyötrött térdem.
Hej, messzi még a Golgota?
Egy csöpp italt, bár ecet volna!
S elfojtott könnyeim vize
Szivárog csak rekedt torkomra.
A hitelesség meghatározó értékmérője Gyóni Géza költészetének. Elsőként 1915 júniusában Reményik Sándor (1890-1941) hangsúlyozta ki ezt az erényt a przemyśli kötet ismertetőjében: „Olyan sora nincs Gyóni Gézának, amely ne élményből, keservesen nagyszerű lelki élményből fakadna. Az ő verseiben csakugyan a gránát robban s a halál szele süvít, élet és halál problémáinak filozofálás nélküli, spontán kifejezései a képei”. A háború tűzpoklában és a hadifogság éveiben fogant versek esetében általánosan létezőnek és elfogadottnak nevezhető ez a kritérium.
Szeretnék egy gondolatot
mely mint aranyzsinór
elfelezi az éjet
s már másikat sodor
Karszékben megpihen
körbe tekint az éjbe
az árnyhullámokba
most s majd sokezer éve
Szeretnék egy gondolatot
mely az ősidőkből felkel
s a jelenben elidőzik
új meg új jelekkel
Itt van mind akinek parancsoltam,
külső álom, befelé forgás,
visszájára mindeneknek,
folyton változó örök szender
a levegő lova nyargal, semmi
az egészben, most ismerek rád,
akinek nem kellett parancsolnom,
torony az árnya azoknak
*
Álmában vergődik mindnyájunk balkeze
Elmegyek elmenni
maradok maradni
elmegyek maradni
maradok elmenni.
Szaladok szaladni
megállók megállni
szaladok megállni
megállok szaladni.
Fölkelek fölkelni...
Nagy kék szemed egész befed.
Lelkem dalol, de csak neked.
Egymásba nézünk hosszasan,
Mindent feledve, boldogan.
Amíg mesél a drága csend,
A szélnek könnyű szárnya leng,
S a homlokomra hullatod
Könnyes, szerelmes harmatod.
Pilis, 1955. II. 28.
Míg itt ülök a kis padon,
köröttem lázas utcalárma,
de rámhajol szép csillagom
az alkotás csöndes magánya.
S nem hallom már a lüktetést.
Zúghat az utca száz motorja!
Szívemben boldog ébredés
ragyog, mint nagy fehér vitorla.
Hajózom már a végtelent…
Ott ringok egy kis könnyű dalban,
és nem vesz észre senki sem
a kis padon, az utcazajban.
Könyörgök a legnagyobb úrnak;
Isten, ne hagyd, hogy megvakuljak!
Hisz mikor oly szép ez a világ,
Melyet két szemem még látni vágy!
Szeretnék még mindent csodálni,
Hegyet, tengert, világot látni!
Isten, ne hagyd, hogy legszebb kincsem,
A két szememet elveszítsem!
Sátoraljaújhely, 1938. XII. 5.
Átkozott ez az erdő,
Itt nem pihenhetek
Határát elkerülik
Az élő emberek.
Fa, kétségbeesetten
Emeli ágait
Vad vércse vijjog, – selymes
Röptű bagoly sivít.
Kígyó siklásától rezdül
A megfakult avar
Ólmos-kéken nehézlik
Közelgő zivatar.
Szép ajkán elhalt a beszéd,
Vállamra hajtá ki fejét,
S szíve hevesen dobogott –
Úgy zokogott.
Karommal átalölelém,
Szép ajkát csókkal illetém,
S szívem kín és gyönyör alatt
Majd megszakadt.
Hogy szenved, kín volt látnom azt,
S éreznem a szótlan panaszt:
Hogy mert szép ajkán nincs mosoly,
Engem okol.
Kergetem az elveszett álmot,
Hiszem, elcsíptem s odébb állott.
Már megragadtam ujjaimmal,
Híg teste markomból elillan.
Látszatra már kötélnek állott,
És párává oszlott az álnok.
Káprázva megrezzen a pillám,
Elé cikázik futó villám.
Oh én uram, oh én teremtőm,
Miért is sújtasz ily rettentőn?
A régi Róma hív. A déli nap hevében.
A Capitolium mögöttünk elmarad;
Egy végtelen gödör nyílik lábunk alatt,
Kőcsontok óriás, csodás sírgödreképpen.
S ámulva néz szemünk a nagy, sivár telekre,
Ahol közepe volt a földnek egykoron,
S hol most kietlenül torlódik romra rom.
Ívek meg oszlopok zavaros tömkelegje.
De ahol véget ér a hosszú-hosszú korlát,
Valami zordonul nyúlik az égbe fel,
Minthogyha ciklopok, kőszirtek ezrivel,
Emelték volna ott Rómának bástya-tornyát.
Zúg az Imatra, Zeng Szibéliusz
Morajló, mély zenéje.
Valami bánat, öldöklő panasz
Sír, rí beléje.
Túlzengi a zuhatag harsogást
Az a panasz:
A rabszolgák rabságába esett
Finnek siralma ez.
Öreg és hűvös az én ajkam
S fejem körül lángol a Nyár
És Léda csügg az ajkamon.
Szent Junius, könyörülj rajtam.
Napszurásként küldd rám a Vágyat,
Szájam friss gyermek-száj legyen,
Szamóca-izű, illatos
Szája boldog, szép, szűz leánynak.
Esik a nap!
Szakad a súlyos, sűrü zápor
zuhogva istenigazából.
Állok, s nyakamba hull a lángderűs ég!
Óh gyönyörűség!
Részeg darázs
ráng körülöttem tág körökben,
ide röppen és oda röppen:
visszatérő csapongás, lenge hűség...
Óh gyönyörűség!
Ezer margitvirág terem
a júniusi réteken,
ezer nefelejcs, rezeda,
Isten kék és zöld mosolya
a kifakult világ felett.
A kert egész a rétig ér!
Ezer rózsa nyit, pipitér!
Kakukkfüvek tömjénje száll,
belélegzi ezer madár
s egy vonuló angyalsereg.
A Sátán onnan messze fut,
hol virágból alkot kaput
összefonódva kert s a rét.
Aranyos lapály, gólyahír,
áramló könnyűségű rét.
Ezüst derűvel ráz a nyír
egy szellőcskét és leng az ég.
Jön a darázs, jön, megszagol,
dörmög s a vadrózsára száll.
A mérges rózsa meghajol -
vörös, de karcsú még a nyár.
Ám egyre több lágy buggyanás.
Vérbő eper a homokon,
bóbiskol, zizzen a kalász.
Az ám! holdtölte újra!
A Hold a fák felett
Pofáját telifújja,
Incselkedik veled.
S az ócska szemfényvesztés
Addig csal és ragyog,
Míg újra hatni kezd, és
Közönyöd elhagyod.
Autó vesz föl – varázsból
Kovácsolt kék fogat –
S a bánatos garázsból,
A Földről, elragad.
