T. Ágoston László: Lenkey huszárok

Württemberg huszárok

Petőfi Sándor: Lenkei százada

Koszorút kötöttem
Cserfa-levelekbűl,
Harmat csillog rajta
Örömkönnyeimbűl…
Kinek adnám é ezt,
Kinek adnám másnak,
Mint vitéz Lenkei
Huszárszázadának?

Ez ám csak a sztázad,
Ezek a legények!
Ősapáink mellé
Odaillenének.
Romlatlan bennök a
Régi jó magyar vér…
Bár adhatnék nekik
E dalnál nagyobb bért!

Dicső fiak ők! s ha
Énnekem nem hisztek,
Ám nézzetek oda,
Hogy mit cselekesznek.
Én elhallgatok, az
Ő tettök beszéljen…
Százszor kiáltjátok
Majd rájok az éljent!

A Dniester vizén
Túl, Mariampolban,
Lengyelország földén
Egy huszárezred van.
Szép magyar huszárok,
Fiatal legények,
Kutya-bajuk… vígan
Miért ne lennének?

Vígan vannak, össze-
Verik bokáikat;
De van ott egy század,
Amelyik nem vigad.
Míg világát éli
A vidám ezred,
Közülök egy század
Búbánatnak ered.

Miért búslakodtok
Jó magyar huszárok?
Némelyik szeméből
Könny miért szivárog?
„Hogyne búslakodnánk,
Hogyne búslakodnánk,
Mikor veszélyben van
Édes magyar hazánk?

Rútul feni fogát
Rája tót, rác, német,
Hogy az istennyila
Őket ott ütné meg!
S minket, kik a hazát
Védeni szeretnék,
Itt idegen földön
Tart a kötelesség.”

Így emészti őket
A bú és a méreg…
Összesúgnak-búgnak…
Vajon mit beszélnek?
Hangjaik suttogók,
Arcuk titokteljes…
Egy nagy szándékjok van,
Nagy és veszedelmes.

Milyen gonoszságot
Forralnak magokban,
Hogy nem beszélnek fönn-
Szóval, csak titokban?
Mily istentelenség
Forog elméjökben,
Hogy alattomban kell
Eljárniok ebben?

Nem istentelenség,
Amit ők akarnak:
Segítséget vinni
A bántott magyarnak,
Segíteni menni
Hazájok földére,
Melyre immár foly a
Gazda-nemzet vére.

Ez a jó huszárok
Szívbeli szándoka,
És hogy ezt titkolják,
Van annak nagy oka…
Odajutottunk már,
Hogy csak titkon lehet
Téged érezni,
Szent hazaszeretet!

Éjnek éjszakáján
Kiállott a század
Od’ a partra, melyet
A Dniester áztat…
A folyónál pihent
Egykor vitéz Árpád,
Mielőtt bevette
Attila országát.

E szent helyen álltak
A derék huszárok,
Itten nyílt ama szent
Esküvésre szájok,
Hogy meg fogja őket
Látni Magyarország,
Hogy Magyarországot
Védelmezni fogják!

És midőn esküt
Elmondották vóna,
Beléugrattak a
Dniester folyóba,
S jó paripáik az
Éji sötétségben
Általúsztak velök
Szépen szerencsésen.

S jöttek hazafelé,
Jöttek, jövögettek,
Hát egyszer mögöttök
Kit pillantanak meg?
Lenkei kapitány,
Az ő kapitányok,
Ez iparkodott nagy
Sebesen utánok:

„Álljatok, legények,
Forduljatok vissza,
A generális küld,
Hogy híjalak vissza!”
Hanem a huszárok
Nem fordultak vissza,
Sőt kapitánynak
Így feleltek vissza:

„Kapitány uram, mi
Engedelmeskedünk
Úgy, ha előre megy,
És nem hátra velünk.
Vitéz kapitány úr,
Legyen a vezérünk,
Ilyen ember kell, mint
Kapitány úr, nékünk!

Annyi szent, hogy minket
Vissza nem visz innen
Sem a generális
Sem pedig az Isten.
Kötelességünkről
Ne beszéljen nékünk,
Szentebb a haza, mint
A kötelességünk!”

Tőről vágott magyar
Ember a kapitány,
Nem igen téríté
Seregét ezután.
Ment velök, nem hátra,
De szépen előre,
És elértek édes
Hazájok földére.

Itt a haza földén,
Hová vont szívetek,
Forró öleléssel
Üdvözlünk titeket,
Vitéz jó testvérek,
Üdvözlünk ezerszer…
Beszéljen akármit
A hadügyminiszter!

Petőfi fent idézett verse 1848. augusztus 20-án jelent meg a Vas Gereben által szerkesztett Nép Barátja című újságban. A közreadott tények lényegében megfelelnek a lapokban megjelent közlemények és a hadügyminisztériumi vizsgálat megállapításainak. (Először Arany Jánost kérték föl a Nép Barátja szerkesztésére, de nem volt hajlandó Pestre költözni. Mégis ő volt a lap legjelentősebb szerzője, hiszen hét verset és nyolc cikket publikált e hasábokon.)

Joggal kérdezhetjük, miért csak augusztusban köszöntötte a költő a május 30-án hazatért, hazafiságból példát mutató huszárszázadot és derék kapitányát. Az újságok már június elején hírt adtak a Württemberg huszárezred „Ezredesi osztály második századja” megérkezéséről. Nevüktől visszhangzott a hadügyminisztérium és a vármegyék épülete. Éppen Petőfi ne tudta volna ezt? Dehogynem tudta, sőt amint a vers utolsó sora elárulja, állást is foglalat az ügyben. Igaz, addig nem jelenhetett meg a költemény, míg a hadügyminisztérium be nem fejezte a vizsgálatot.

Vizsgálat a forradalom segítségére siető magyar huszárok ellen? De hiszen a magyar minisztertanács 1848. április 20-án határozatot hozott a magyar ezredek hazavezényléséről!1 Május 4-én elkészült, és titkos utakon eljuttatták a külföldön állomásozó magyar csapatokhoz a Néhány szó idegenben szolgáló katonáinkhoz című röpiratot, amely nemcsak megengedi, hanem meg is követeli minden igaz hazafi hazatérését. Íme egy részlet a röpiratból, mely Petőfi Nemzeti dalának első versszakával kezdődik:

„Feljebbvalóitok közül a lélek sokakban elkorcsosult, nyomorúságos idők nemzedéke ők, akik alávaló módon arra törekednek, hogy kebletek szeretett hazánk iránt felizzó jobb érzéseit elfojtsák, mert nagyon jól tudják, hogy hazajöveteletekkel helyükre magyarok kerülnek, és fáj nekik, nagyon is fáj nekik, hogy orrunkat a németek többé nem dörgölhetik tormába, mert »az Úr megaláz és felemel«, ahogy az írás mondja, és az Úr már elégnek találta megpróbáltatásainkat, melyeket a zsarnok osztrák sas karmai között évszázadok során elszenvedtünk, és eljött Árpád népének régen megjósolt szebb jövője – ezért kedves polgártársaim, ha még nem veszett ki belőletek teljesen a honfiúi érzés, s ha szívetek még dobog véreitekért, ne hagyjátok azt a nyomorúságos zsoldért és puszta ígéretekért kihunyni, hanem hasson át benneteket a fiúi kötelesség érzete, és siessetek haza, újonnan alakított társalakulataitokba, nemzeti őrseregünkbe, hogy azt kiképezzétek, s kéz a kézben legszentebb célunkat – hazánk szabadságát és nagyságát kivívhassuk. (…)

Fel, vitézek! Fel Barátaim! A hon legszentebb ügye szólít haza titeket, törjétek szét a rabbilincset, mely oly régen nyomorít benneteket, nem szabad magyar az, aki a német fennhatóságot tovább tűri (a tisztek többsége német volt), s ki idegenből, ahol ellenségnek tekintik, nem siet haza. – Keressétek meg tisztalelkű magyar tisztjeiteket, hogy tartsanak veletek, aztán siessetek oda, ahol Isten legnagyobb áldásában részesülhettek! És ha esetleg – még elgondolni is szörnyű – tisztjeitekben a hála, a haza iránti kedves és szent kötelesség érzése kihalt volna, bocsássatok meg nekik, mert nem tudják mit tesznek – és gyertek haza ti, akikben még él a hazaszeretet – gyertek és lássátok, összefogásunkkal milyen erős lesz országunk, milyen nagy lesz a magyar nemzet!!!

Bajtárs! Igazodj! Féljobb! Indulás!”2

Ezek után a hadügyminiszter a következőket írta a Pesti Hírlap 1848. június 8-i számában:

„Mély fájdalommal teszem közhírré azt: miszerint a Galícziában tanyázó Wörttemberg huszár-ezrednek egyik százada – talán túlbuzgó hazafiságból – összeesküvés által onnét eltávozott, és Magyarországba jött; a milly igen fájlalom ezen esetet, melly ámbár első illyetén példa a magyar hadseregben, de mégis ellenségeinknek újabb fegyvert ad a kezébe, ép oly arányban vagyok kénytelen állásomnál fogva e tény felett rosszallásomat kijelenteni. Hadi bizottmányt neveztem ki magyar főtisztekből, melly a tényre szolgáltató okokat a hadi törvények értelmében kinyomozza. A büntetésre nézve ő felsége királyunk határozata beváratik. Remélem, hogy át fogja mindenki látni: miszerint hazánkat csak a rend igazság és a törvényesség szent ihlete teheti valódi boldoggá, csak az alapíthatja meg jövendő nagyságát és boldogságát.

Budapesten, június 6-án 1848.

Mészáros Lázár

hadügyminiszter”3

Bármilyen fájdalommal írt is a hadügyminiszter, a nép nem volt hajlandó megérteni. Országszerte ünnepelték a Lenkey huszárokat, Máramaros vármegye pedig oltalmába fogadta őket. Megfogadták, hogy amíg ők a karjukat fel tudják emelni, e vitéz honfiaknak a haja szála se görbülhet meg. Ígéretüket megtartva nem engedték be a megyébe a század üldözésére és elfogására küldött német vasasokat sem.

Ki is volt Mészáros Lázár? A forradalom ellensége, egy begyöpösödött agyú, csak a regulát ismerő tábornok? Szó sincs róla. Amint látni fogjuk, széles látókörű politikus, hadseregszervező, tudós férfiú, a Széchenyi István által alapított Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja. 1845-ben olyan, a korát megelőző, korszerű hadtudományi értekezést írt székfoglalóul, melynek alapján Széchenyi őt javasolta az első felelős magyar kormány hadügyminiszterének. Kinevezését az újságból (Pesti Hírlap) tudta meg, hiszen 1848 márciusában még az 5. huszárezred parancsnokaként az olaszországi Lodi városában állomásozott. A katonaságrul címet viselő tanulmányában leírta hadseregszervező és reformterveit, melyeket idő és békés lehetőség hiányában soha sem valósíthatott meg.

Egyik szeme sírt, a másik meg nevetett a hadügyminiszternek, amikor értesült a Lenkey huszárok hazatéréséről. Nevetett, hiszen megbízható, a forradalom ügye mellett elkötelezett, jól képzett katonák jöttek haza. A másik szeme viszont azért sírt, mert a király, aki egy személyben osztrák császár is volt, ürügyül használhatta fel a század szökését arra, hogy megtagadja a magyar ezredek hazaküldését. Így tehát nem tehetett egyebet, vizsgálatot rendelt el a század ellen, hogy ezzel is időt nyerhessen tervei megvalósításához, a magyar hadsereg szervezéséhez. S miközben dörgő hangon ítélte el a fegyelemsértőket, maga terjesztette föl a királyhoz a kegyelmi kérvényt.

A felkavart ügy azonban tovább hullámzott. Végül Batthyány Lajos miniszterelnök is állásfoglalásra kényszerült. Így írt a hadügyminiszterhez címzett levelében 1848. június 19-én:

„A württembergi király nevét viselő huszár ezred egy századának Magyarországra az illető felsőbbség engedelme nélkül történt bejövetele tárgyában a miniszteri tanács hozzám intézett felszólítását mellékleteivel együtt, mint kirekesztőleg (kizárólagosan) hadügyi tárgyat, hadügyminiszter úrral ezen vélemény mellett van szerencsém további tárgyalás végett iderekesztve (mellékelve) közölni, hogy a hadi vizsgálat minden esetre teljesítendő, s annak bevégezésével a vétkesek részére (a század minden katonájának) általános bocsánat lenne eszközölendő.”4

De ne vágjunk az események elé, térjünk vissza Galíciába, ahol éppen altisztjeinek olvassa fel a Magyarországról érkező újságok híreit Lenkei és Zádorfalvai Lenkey János első osztályú huszárkapitány. A naptár 1848. március elejét mutatja. A jobb megértés érdekében tudnunk kell, hogy a Habsburg-Lotharingiai uralkodóház belpolitikájának alapelve az „oszd meg és uralkodj rajta!” volt. Ez a gyakorlatban többek között azt jelentette, hogy az uralkodó különböző fondorlatokkal igyekezett egymással szembe állítani a nemzetiségeket, de az is előfordult, hogy a jobbágyokat tüzelte fel földesuraik ellen. Amíg egymásra acsarkodnak az alattvalói, nyugodtan alhat a császár a Burgban. E szellemben állomásoztatta a magyar huszárokat Galíciában (ma Ukrajna területe), Olaszországban, cseh és morva földön, Stájerországban, stb. A helyükbe hozott idegen – német, olasz, cseh, lengyel – katonasággal tartotta féken a magyarságot. Elődeinek e bevált politikáját folytatta V. Ferdinánd magyar király, aki egyben I. Ferdinánd néven osztrák császár is volt.5

A württenbergi század egyik volt altisztje a lengyelországi eseményekre és a hazatérésükre így emlékezett vissza.6

„A 6-ik számú Württemberg nevet viselő magyar huszár ezred, a melyben én is szolgáltam, 1848-ik évben Marimpol galícziai városban állomásozott. – Századunk ugyanez év márczius havában parancsot kapott a kerület fővárosa Sztaniszlawba vonulni, miként rebesgették, a lázadó lengyelek fékentartása végett.

Minek folytán új állomásunkra haladéktalanul sietvén, amit elfoglaltunk oly parancscsal, hogy mindenki fegyverzetét harczkészen tartsa, összes podgyásza össze legyen málházva, lovaink folyton felnyergelve, s egy része éjjel felkantározva, lovasa pedig tetőtől talpig fegyverben álljon, hogy a vész esetén öt percz alatt az ellenséggel szembeszállhassunk; a mit mi huszár módra híven is teljesítettünk.

Elfelejthetetlen vitéz kapitányunk Lenkey János, kit rendesen apánknak hívtunk, mert nagyon szerettük, de meg is érdemlé e tiszta, nemes nagylelkű férfiú, ki századja néhány tagjait arra méltatta, hogy előttük az újságokból az év nagy eseményeit is, mint vele többször érintkezésben lévő altiszt, csaknem mindennap részesültem; a felolvasások után a lóétetés és tisztítás alkalmával a mennyi csak emlékünkben megmaradt, közvitéz bajtársainkkal is tudattuk az újságokat…

Már Sztaniszlawban való bevonulásunk után pár napra a város főutczáin kisebb-nagyobb csapat fegyveres polgárokat láttunk, a mi természetes, nekünk igen fonák dolognak látszott lenni, de hogy is ne! paraszt és még rebellis polgárok, miként mi mindenkit parasztnak neveztünk, a ki katona nem volt, – s ezek fegyverben merik magokat gyakorolni, már imitt-amott bajba is kaptunk a nemzetőrökkel, míg végre vitéz kapitányunk parancsba kiadta, hogy senkit ne merészeljünk bántalmazni, ha mindjárt fegyvert viselne is, mert a lengyeleknek ezen szabadságot ő Felsége adományozta, s nekik magokat fegyverben gyakorolni szabad…

Lassanként kezdtünk a polgárokkal kibékülni, s csakhamar szívelni is őket, de ők is igyekeztek ám hozzánk simulni, sőt előkelőbbjeik, nagyjaik erővel is bevonszoltak bennünket a borcsarnokokba, s a cukrászokhoz… egynámelyikünk két poharat is megragadott egyszerre, de azért korántsem felejté el, hogy fel ne köszöntse a jó lengyel urakat, s el ne mondja az oly igen ismert verset:

»Polák, Wenger dwa bratanki,

i do szabli, i do szlanki!«

vagyis:

»Lengyel, magyar két jó barát,

Megosztja kardját és telt poharát!«

a mit ők szívélyesen viszonozva, a huszárokkal versenyt ittak a nemes nedvből.”

Hamarosan olyan szorossá vált a barátság, hogy nemcsak a bort fogadták el a lengyel rebellisektől, hanem a dolmányukra és sapkájukra kitűzték a lengyel kokárdát is.

„…(Lenkey) nem haragudott reánk, amikor a szokottnál erősebb tisztelgést csaptunk csörömpölő kardjainkra, csak úgy mosolygott magában, de azért figyelmeztetett bennünket, hogy a katona csak az ő komisz mundurjában egyenruhájában) szép és minden idegen tárgy rajta fölösleges, következőleg a kokárda is csak olyan, miért is jó kapitányunk inkább atyai intő –, mintsem parancsszavára, habár nem örömest, de mégis letettük a kokárdát…”

Egy májusi estvén, a városi színház előadása után macskazenét adtak a lengyelek Thun gróf császári biztos ablaka alatt. Láncokat csörgettek, edényeket vertek össze, stb. De folytassuk a szemtanú beszámolóját:

„…a kedélyes mulatság csakhamar komoly szívrepesztő tragédiává fejlődött: a cs. kir. kóroda (színház) udvarából, valószínűleg már előre odarendelt s elrejtett Stefan nevet viselő lengyel gyalogság szuronyt szegezve rohant ki, s a fegyvertelen tömeget, a bámészkodó nőket, gyermekeket, kor- és nemkülönbség nélkül dühösen megtámadta; ámde a heves véralkatú lengyel ifjúság ellenállott, miből általános csata és iszonyú zavar fejlődött ki. Szemünk s szánk elállott bámulatunkban, látván, hogy a lengyel katonaság saját testvéreit szuronyra hányja, véröket ontja. »Kardot rántsatok fiúk!« kiáltánk bőszülten, s azon pillanatban elkezdtük a fekete hajtókás frakkot (a gyalogosok egyenruháját) ott is fejteni, ahol varrás sem volt rajta.

Az éj elmúlt minden baj és zavar nélkül, azonban másnap reggel az altisztek raportra voltunk parancsolva, mely alkalommal kemény vizsgálat tartatott, hogy kik voltak a múlt estén a macskazenénél jelen, melyet gróf Thun úrnak rendeztek? (…)

Még a vizsgálat napján hallottuk, hogy több lengyel férfi, nő és gyermek, úgyszintén a támadó katonaság közül is többen megsebesültek; valamint egy 19 éves szép gróf fiú, kinek nevét, fájlalom, elfeledém esett e nap áldozatául (Dr. Rédvay István szerint Hotsowsky).7 (…)

Megérkezett a temetés napja, néhányan készültünk jelen lenni a nagyszerű temetésen, miért is megkértük vitéz kapitányunkat: engedné meg, hogy mi 12 altisztek a temetésen díszben öltözve megjelenhessünk. Áldott jó apánk Lenkey engedett kérésünknek, sőt azonfelül meghagyá, vennénk magunk mellé néhány válogatott csinos közvitézt is, s a szívünkre köté; viseljük magunkat úgy, miként a magyar huszárhoz illik.  

Ekként mi 16-an fel is készültünk, tisztán, csinosan, erősen felbajszoztunk ajkaink felrészét fekete göndör bárányorém fürtökkel s a kitűzött időben megjelentünk a grófi kastélyban, hol is a legszívélyesebb fogadtatásban részesültünk. Az áldozat testvérei fölkértek bennünket, hogy a koszorúvivő lengyel hölgyek mellett lépkedjünk a gyászkíséretnél, s ezt a legnagyobb illedelemmel a legszentebb érzéstől áthatva, teljesítettük is.

Átláthatatlan tömeg kíséré a gyászravatalt, a sírbolt szélén letették a hullát, és mi a testvér grófok felhívásának engedvén; kardjainkkal a koporsót díszítő fekete bársonyt felhasogattuk, melyet a nép velünk együtt nagy mohón ezernyi darabokra tépett szét, azt, mint szent ereklyét megtartandó, mindenki keblébe rejtvén, magával vitte.”

Lenkey János így vallott erről a temetésről az aradi hadbíróság előtt 1849. augusztus 27-án: „A lengyelek, kivált az akkori körülmények közt, nagyon felfújták ezt az esetet, igen pompás temetést rendeztek, minket, tiszteket is meghívtak rá, és több más tiszttel együtt én is megjelentem, elsősorban azért, hogy a megbékélést előmozdítsam. Sajnos előzetes tudomásom nélkül néhány huszárom is megjelent, hogy gyertyával kísérje, sőt néhány lépésnyire vigye is a holttestet, de én ezt azonnal megtiltottam. A dandárparancsnokság ezt az esetet jelentette a főhadparancsnokságnak, a századot azonnal leváltották, engem a törzshöz rendeltek, és hatnapi porkolábfogsággal fenyítettek. Nem a büntetés, hanem amiatt a fogadtatás miatt, amelyben gróf Paar ezredes úr részesített, aki gyűlölte a magyarokat, és most is megszégyenítő kijelentésekkel halmozott el, benyúújtottam lemondásomat, és szabadságot kértem.”8

Nem a temetésen való részvétel volt az egyetlen olyan momentum, mely felkeltette a dandárparancsnokság gyanúját a Lenkey-huszárokkal szemben. Az aradi kihallgatáson Lenkey nem említett egy fontos körülményt, mely meghatározta mind maga, mint a század tovább sorsát. De térjünk vissza az altiszthez!

„A temetés után pár napra nagyszerű gyűlés volt a kerületi háznál, ahol gróf Thun, mint cs. kir. biztos megjelent, s a legfelsőbb meghagyás (utasítás) folytán a nemzetőrség lefegyverzését elrendelte. – Ez a délutáni órákban történt; én és Tiba Endre tizedes bajtársam egy bolt előtt álltunk, átellenben a kerületi házzal. Egyszerre csak egetverő zaj keletkezett, százankint tódult a fegyveres és fegyvertelen nemesség ki a gyűlésből a főőrségi térre, s fegyverre riaszták a lakosságot s az ott egybegyűlt idegeneket.

Gróf Thun élete veszélyben forgott, mert a felbőszült nemesség egy része szüntelen azt kiáltá: »Dobjátok ki az ablakon!« mígnem a mérsékelteknek sikerült a hevesebbeket annak végrehajtásában meggátolni, mialatt a kiküldött császári biztos mesés gyorsasággal eltűnt a városból. (…) Gyors sorakozás után századunk a főutczát széltében elfoglalta, s kapitányunk tompa hangon mondá az »Előre!« vezényszót; talán beteg, gondolánk, hogy oly lehangolt kedvetlen. Midőn századunk a főőrséghez ért, Lenkey jelenté a már ott álló Kaliáni tábornoknak (Joseph Kalliány de Kallian vezérőrnagy, dandárparancsnok), hogy parancsára vár; a századunk kivont fegyverrel várta a támadásra adandó parancsszót.

A tábornok a felfegyverzett lengyeleket csendes szétoszlásra szólítá fel, s ismételve követelte a fegyver letételét, mit ezek nyíltan s határozottan megtagadván, oly tömegben nyomultak előre, hogy az őrséget magokkal sodorták, a gyalogságon áttörtek, s midőn minket megpillantottak: »Éljenek a magyarok! Éljen Lenkey kapitány!« rivalgásba törtek ki, s négyszegletű fehér, gyászszegélyzetű csalmáikat (süvegszerű fejfedő) ég felé dobálván, folytonos »Éljenek a magyar!«-t hangoztattak.

Dicső kapitányunk, Lenkey e megható jelenetre fedetlen fővel és hüvelybe rejtett pengével a fegyveres lengyelek közé vágtatott, s válogatott lengyel, egyszersmind szívből fakadó hő szavakkal tolmácsolá, hogy a jelen viszonyok követelik ugyan, miként fegyvereiket egy időre letegyék, de ne csüggedjenek el, mert él még az igazság istene, a ki őket épp úgy, mint a magyarokat nem fogja elhagyni, s majdan megsegíti szent szabadságuk végtelen élvezetére; s ekkor emelkedett hangon, s fokozódott lelkesültséggel kezdé el:

»Csak most e perczben legyetek türelemmel, kedves testvérek! mentsetek fel jelen helyzetemből, s kíméljétek meg magyar rokonaitokat, testvéreiteket, hogy kölcsönösen testvéri vért ne legyünk kénytelenek ontani.«

Ezekután kiadta a parancsot, hogy az altisztek és néhány közvitéz a lengyelek közé menjünk, s őket a legnagyobb illedelemmel szétoszlásra szólítsuk fel. (…)

A nép tehát fegyvertelenül eloszlott csendben és nyugodtan…”

Ha semmi más nem történt volna, mint a tüntetők fent elmondott szétoszlatása, ez is elég lett volna a császári és királyi hadbíróságnak ahhoz, hogy Lenkeyre és századára süsse az összeesküvés bélyegét. Kalliány tábornok pedig régóta kételkedett a század és a kapitány megbízhatóságában. Figyeltette őket, s besúgói a legapróbb részleteket is jelentették neki. Az ítélet sem lehetett kétséges; a legénységet megtizedelik, kapitányukat pedig jobb esetben por és golyó (főbelövés), de az is előfordulhat, hogy köztörvényes bűnöző módjára kötél általi halálra ítélik. Igen ám, de ez az ügy az ezred- és dandárparancsnokra is rossz fényt vetett volna, akár a karrierjük végét is jelenthette, megpróbálták hát eltussolni a botrányt. A századot visszaküldték Mariampolba, s megvonták minden kedvezményüket. Lenkeyt pedig leváltották, és berendelték Brzezányba, az ezred-törzsparancsnokságra. A század élére tolnia gróf Festetich Zsigmond alkapitány, majd egy osztrák tiszt, Schimpf százados került. A huszárok a vizsgálat során mindent megtettek azért, hogy tisztára mossák Lenkey becsületét, s kérték a visszahelyezését, de kérésüket csak újabb fenyítés követte.

Közben Lenkey János megjelent Brzezanyban, ahová ezred parancsnoka, gróf Alfred Paar ezredes rendelte kihallgatásra. Szemére vetette, hogy régi, titkos egyetértésben van a lengyelekkel, amit a fenti jeleneten kívül egyértelműen igazol az a tény is, hogy a fiatal lengyel gróf temetésén nemcsak kísérték a koporsót a huszárok, hanem vitték is a családtagok beleegyezésével. Egyelőre hatnapi elzárásra ítélte, ami végtelenül megalázó büntetés volt egy olyan kiváló minősítésű tiszt számára, mint Lenkey János első osztályú kapitány. Fogságából szabadulva fel is kereste az ezredest, és magyarázatot kért. Paar ezredes erre ordítani kezdett vele, mire Lenkey sem türtőztette magát. Miután kölcsönösen kikérték maguknak egymás viselkedését, Lenkey bevágta az ajtót, de még visszakiáltott, hogy lemond tiszti rangjáról és kilép a szolgálatból, mert ilyen hadseregben nem szolgál többé.

Hogy milyen hadseregben kívánt szolgálni? Ebben az időben a Közlöny tele volt olyan tisztek névsorával, akik átigazolásukat kérték az alakuló magyar honvédséghez. Feltehetően Lenkey János is ezt tette volna, ha nem így alakulnak az események. Bátyja, Lenkey Károly ebben az időben Egerben várta a kinevezését a Heves megyei Nemzetőrség élére, melyet hamarosan meg is kapott.

Eközben a századot elkeserítette a szigorú büntetés, szeretett kapitányuk leváltása és a bizonytalan jövőkép. Ekkor az egyik közvitéz, Hajdú Mihály levelet kapott Magyarországról, melyben hazatérésre szólították fel őket. A levelet megtalálta Fiath Pompeius fiatal főhadnagy, s a szemük láttára darabokra tépte. Ez a jelenet egy újabb büntetéstől való félelem adta az utolsó lökést az elhatározásukhoz; akár életük árán is hazajönnek megsegíteni a magyar forradalmat.

Az indulást május 28-ra, vasárnapra tűzték ki, amikor a tisztek többsége a városban mulat. Ebéd után Vincze Ferenc őrmester vezetésével beszélték meg a hazatérés részleteit. Először a városszéli kocsmába ültek be, de miután a kocsmáros nagy figyelemmel hallgatta a beszélgetésüket, átmentek Rátonyi József tizedes szállására, egy csizmadia házába. A házigazda feleségestől éppen elutazott. Egy gond volt még, ki és hogyan közölje az elhatározásukat a legénységgel? Erre Pethő Károly tizedes vállalkozott. Délután az egész század levonult a Dnyeszterre lovat fürdetni. Behúzódtak egy, a part mellett álló gabonaszállító dereglyébe, és ott mondta el Pethő Károly, mit terveznek az altisztek. A legénység pipázva, bagózva hallgatta, s néhány perc múlva életre-halálra felesküdtek a terv véghezvitelére. Az egyik altiszt megkérdezte: „Mikor induljunk?” „Azonnal, egy percet se késlekedve” zúgták a huszárok. S ezzel el is dőlt a század sorsa.

Amint bevonultak a laktanyába, Bódog László raktáraltiszt kiosztotta a lőszert, kicserélte a szakadt ruhákat és a rossz lószerszámokat. A díszruhát és a századpénztárt gondosan felrakták a polcra és otthagyták. Volt köztük huszonöt hős huszár is, akiknek a városban élt a családja. Őket bezárták az egyik szobába, nemhogy elárulhassák a tervüket.

Miközben készülődtek, Rátonyi tizedes fölnyergelte a lovát, s azzal az ürüggyel, hogy megkeresi Lenkey kapitányt, elvágtatott. Juhász vicekáplár utána nyargalt, de nem tudta elfogni. Mint kiderült, Rátonyi volt köztük a besúgó, aki jelentéseket küldött az ezredesnek és a tábornoknak. Először Fiath főhadnagyhoz ment, s jelentette a készülődést, majd Stanislauba vágtatott Kalliány tábornokhoz.

Fiath Pompeius éppen a készülődés kellős közepén ért a laktanyába. Megpróbálta feltartóztatni a huszárokat, de elfogták és bezárták az egyik szobába, majd feltették a poggyászát egy kocsira, felültették őt is, és kivágtattak az udvarból. Ekkor ért oda Schimpf kapitány, akit majdnem eltapostak. Átúsztattak a Dnyeszteren, s elindultak Magyarország felé.

Este nyolc óra volt, éppen imára szólt a trombita.

Lenkey már egy napja kiszabadult börtönéből. Stanislauban vacsorázott a tiszttársaival, többek között Répásy Mihály őrnaggyal, aki július v égén hozta haza – hivatalos parancs alapján – az ezred többi századát.

Schimpf kapitány lóhalálában érkezett, s jelentette a század szökését. Répásy és Lenkey azonnal Kalliány tábornokhoz siettek, aki már természetesen mindenről tudott, hiszen Rátonyi tizedes jóval előttük járt nála. Éppen azon töprengett, mit tehetne, hiszen nincs a közelben egyetlen olyan karhatalmi ezred sem, melynek katonáit utánuk küldhetné. Ekkor támadt az a kényszer szülte ötlete, hogy menjen utánuk Lenkey, és ígérje meg a huszároknak, hogy sem neki, sem a katonáknak nem esik bántódásuk, ha visszafordulnak. A kapitány örömmel tett eleget a parancsnak, s éjfélkor elindult a század után. Talán maga is tudta, vagy csak sejtette, hogy soha többé nem fognak visszatérni.

Különösebb keresés nélkül hajnaltájban talált rájuk Nadworna mellett, az erdőben. Éppen a lovaikat etették. Üdvrivalgással fogadták Lenkeyt, s felszólították, hogy tartson velük. A kapitány közölte a tábornok parancsát, ígéreteit, s a tiszti esküjére hivatkozva visszautasította a felkérést, és nem állt a század élére. Erre lefegyverezték és felültették a kocsira Fiath Pompeius mellé. A későbbiekben sem a hadügyminisztériumi vizsgálatnál, sem az aradi vérbíróság előtt nem volt hajlandó megnevezni azokat a huszárokat, akik fegyvert emeltek rá.

A Kárpátokon átkelve Kőrösmezőnél léptek magyar földre, ahol Lenkey átvette a parancsnokságot Vincze Ferenc őrmestertől. Visszakapták lovaikat és fegyvereiket, s a két tiszt újra a század élére állt. Lenkey megeskette a katonáit a haza védelmére és arra, hogy soha nem veszik el más vagyonát.

Megérkezésük után azonnal tollat, papírt kért, s levelet írt a Máramaros vármegyei törvényhatósági elnöknek.

 

„Tc.

Törvényhatósági Elnök Úr.

Kőrösmezőn, Május 30kán 1848.

Hazámból közvitézeim kezébe tudtom és hírem nélkül került röpirat folytán hó 28kán a parancsom alatt álló közvitézek összeesküdtek, hogy Hazájokba visszamennek, és a Tiszteket is magokkal viszik. Ezen terv szerint ugyan a nap délután az őrmester és káplárok már őr nélkül sehova sem mozdulhattak. Este felé haza hívatták a kaszárnyába lakó Tiszt urat Fiáth főhadnagyot, ki őket ezen terv kivitelezésérül lebeszélni igyekezvén, illetlen elnevezésekkel és agyonlövéssel fenyegedtetett.

Fiáth Főhadnagy és Gr. Orsich Alhadnagy uraknak Holmijokat főrakták egy szekérre, az Előbbik lovait megnyergelték és éjczaka 9 órakor kiindultak a Mariampoli kaszárnyából, keresztül úszván a Dniestert, így elkerülvén Sztanislaut, lengyelországi kerületi várost, tegnapi napon 6 óra utánn Kőrösmezőre jöttek Máramarosba, s így 17 mérföldet 21 óra alatt jártak.

Én alolírt folyó hó 28kán Sztanislauban voltam jelentésre Őrnagyomnál, mikor este 11 óra tájban jelentette nekem Gróf Orsich Hadnagy úr, hogy Schimpf Alkapitány parancsára már bízott századom Mariampolból elszökött, mit Gr. Orsich még azelőtt, hogy Mariampolba érkezett volna, hallott, Sztanislauba visszasietett nekem jelentést tenni. Én a Sztanislauban lakó Dandárnok Kalliáni és Őrnagy Répássy uraktól e tárgyban Jelentésemre azon parancsot vettem, hogy a század után siessek, és iparkodjak azt állomására vissza vezetni. A hogy úton értem, felszólítottam katonáimat, hogy térjenek velem vissza Mariampolba, de egy fejemnek tartván karabélyát agyonlövéssel és megkötözéssel fenyegettek,végtére azt is nyilatkozták, hogy bántani ugyan nem fognak, de mindenesetre magokkal visznek, maguk közé véve Nadwornán keresztül gyalog kellett mennem, később engedtek felülni szekérkémre Fiáth Főhadnagy úrral, többszöri felszólításomra és intésemre a visszamenetelre mintsem feleltek, és így 6 óra utánn Máramaros Megyénk Kőrösmező nevű helységébe érkeztünk, hol ismét megkéretett századom legénysége, hogy a parancsnokságot általvegyem, és tovább vigyem hazájokba.

Nagyobb szerencsétlenségek elkerülése tekéntetéből kényszerítettnek érzém magamat a parancsnokságot átvenni, és századomat a Megye székvárosába vinni, ahol rendelést (utasítást) várok további állomásunkrul, még a Magyar Hadi Miniszteriumtól maga útján parancsot nem veendek.

Hogy a T.c. Hatósági Elnök Úr a szükségesekről intézkedhessen, jelentem: hogy századom jelen állása

     1 Százados Kapitány

     1 Főhadnagy

     1 Őrmester

     9 Káplár

     117 Közvitéz  

      2 Tiszti szolga

   131 ember és 137 ló

 

 

Egyelőre azt is jelezvén, hogy Századom Május utolsóig kifizettetett, és hogy Kőrösmezőn Rahón a szükséges kenyeret, szénát, zabbot nyugtatványoztam és nyugtatványozandom.

Ha a lovak egészségi állapota megengedi, úgy a hónapi napon Szigeten leendek.

Minthogy pedig Századomat Schimpf Alkapitány úrnak át is adtam, minden postával a kért elbocsátásomat várva a Nemzeti Őrsereghez átmenni kívántam, tehát nem csak a Század pénztára és raktárai, de az én minden holmim is Mariampolban elmaradt.

Végtére arra bátorkodom megkérni a T.c. Hatósági Elnök Urat, hogy az ide mellékelt jelentésemet a Magyar Hadi Minesteriumnak sürtönyvel elküldeni ne terheltessék.

Lenkei Lenkey János

százados”9

 

Sok mindenről szó esik Lenkey János tábornok aradi hadbírósági kihallgatása során, valamint a huszárok és Lenkey Károly (János bátyja) visszaemlékezéseiben, arról azonban nem, hogy milyen érzelmi szálak fűzték őt a lengyelekhez. Pedig ez épp olyan fontos momentum az életében és sorsának tragikus alakulásában, mint a hazaszeretet. Azt tudjuk az altiszt visszaemlékezéséből, hogy jól beszélte a lengyel nyelvet, s nyilván lengyel társaságban is forgott. Arról azonban nem esett szó, hogy az unokahúga férje is lengyel származású volt.

A budai várban (Úri u. 19.) lakott a kapitány unokahúga Lenkey Emma, akinek a férje, dr. Peregriny Elek (1812–1886) lengyel menekült család sarja volt. Nemcsak a rokoni szeretet fűzte hozzájuk, hanem az őszinte nagyrabecsülés is. Peregrinyt 1843-ban, mint pedagógiai szakírót a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választották, s 1849 tavaszán kultuszminisztériumi tanácsos lett.10

A másik fontos lengyel kapcsolat a menyasszonya, Szerafina Potocka grófnő. Dr. Márki Sándor történésztől tudjuk, hogy a század a verbászi táborba vonulva megpihent Sarkadon, ahol a város polgárai lelkesen ünnepelték őket.

„Ebéd után a társaság egy széplelkű nőtagjának megmutatta Lenkey a keblén hordott kis medaliont. Aranyszínű, lágy hajfürtöt rejtegetett benne: imádottjának, a lengyel grófhölgynek emlékét, a boldog vágyódással beszélt arról a pillanatról, mely őt Szerafinjával egyesíteni fogja.”11

1949 augusztusában újra Sarkadon járt Lenkey János tábornok, amikor ekképp nyilatkozott: „Az én szerencsém csillaga fenn ragyog. Nincs miért titkolom önök előtt, hogy a legboldogabb ember áll előttük. Szerafin grófnő jegyes vagyok és pedig szüleinek beleegyezésével is.”12

Nagy Lenke Crescence című könyvében idéz gróf Széchenyi Istvánné naplójából a szabadságharc bukása utáni időből: „Mindenki keresi egymást a gyilkos harc után. Ki él, ki halt meg, kit végeztek ki?” Majd így folytatja: „Széchenyi Istvánné őszintén sajnálja Máriával együtt az egykor oly vidám, szép »kis grófnőket« – Batthyány Lajos özvegyét és Károlyi Györgynét, aki férjével együtt külföldre menekült.

Lubomirska (Mária) hercegnő, a grafenbergi barátnő, akivel Bécsben találkoznak, unokahúga (Szerafina Potocka) vőlegényéért aggódik és Tasner titkártól kérdezi, vajon tudnak-e róla? Mi van Lenkey honvédtiszttel? A szép Potocka kontesz megőrült ebbe a szerelembe, s a kétségbeesett szülők mindenbe beleegyeztek volna, amint leányuk gyógyulni kezdett, de a vőlegényről nem tudni semmit. Most már feleségül vehetné menyasszonyát… Nem jön el már érte: megőrült ő is és meghal az aradi várban…”13

Valóban az történt, amit Széchenyiné megjósolt. 1950. február 7-én (más forrás szerint február 9-én) az aradi börtöncellában halt meg Lenkey János honvédtábornok, a tizennegyedik aradi vértanú. Az ugyanott raboskodó bátyja, Lenkey Károly honvédezredes temettette el az akasztófák tövében megásott sír helyett a városi temetőben. Hogyan történhetett meg ez a „súlyos tévedés”? Talán úgy, hogy a Lenkey Károly őrizetére kirendelt hat fegyveres katona és egy tizedes véletlenül lengyel volt. És a sírnál „…térdre borulva még a katonák is, akik lengyelek lévén egy szót se értettek, elmondták a végbúcsú imát.”14

Ki volt Lenkey kapitány? Honnét jöttek, kik voltak a Lenkeyek, s hogyan kerültek Kossuth környezetébe?

Mielőtt válaszolnánk a fenti kérdésre, ismerkedjünk meg a Lenkey családdal. Ila Bálint így ír róluk és a nevüket adó településről:

„Nenke területe a Sajó menti Keszi-törzsi szállásföldhöz tartozott és legkorábbi lakosai is e törzstöredék elemeiből kerültek ki. A királyi várgazdaság megszervezése után a gömöri várispánsággal függő viszonyba kerültek. Szolgálatuk minőségét nem ismerjük. A XIII. század végén maga a társadalmi fejlődés állítja vissza részükre az eredeti szabad állapotot és a Lenkei- (Nenkei-) nemzetség minden felszabadító oklevél nélkül a királyi szerviensek, illetve a nemesek rendjébe jut. (…)

Területét (Sajólenke) 1232-ben, a Sajókeszi határjárásban, név nélkül Hubóval együtt udvarnokföldként említik. Forrásainkban a neve először 1323-ban jelenik meg (Recske és Keszi határjárásban szomszéros »terra«), az egyszerű személynévi névadás (»Nenke« Árpád-kori magyar személynév. 1298-ban például a Balog-nembéli Oth fia Henrik serviensét Nenkének nevezik. A név a XIV. századtól többé nem használatos, talán ennek következtében tért át a köznyelv a könnyebben kimondható és ismert Lenkei névre.) azonban azt mutatja, hogy a név már korábban is élt. (…)

A Lenkey-nemzetség nagyon elszaporodott, és a határt saját ekéivel művelte. (Tehát a Lenkeyek többségét is az úgynevezett hétszilvafás nemesek közé sorolhatjuk, akiknek nem voltak jobbágyaik. Nemesi kiváltságaikból csak a »kutyabőr« maradt.) A török alatti nagy ínség idején zálogjogon megyebéli armalista nemesek is részeket szereztek benne (Sajólenkén) (…)

A XVI. századtól református község, előbb Kerepechez, majd Sajókeszihez tartozott.15

Forgon Mihály szerint „…még az 1549-i összeírás is csak »Nenkey« néven említi őket, amikor Nenkey István, Miklós, Urbán, Tamás, Márk, Miklós, Zsigmond és Gáspár éltek a családból. Nenkey Miklós 1566–67-ben szolgabírája volt a megyénknek. 1588-tól már Lenkey néven fordulnak elő az okmányokban. (…) A következő században kivált a családból Lenkey Pál, aki 1648-ban esküdt volt, 1653–1655 pedig szolgabíró. Rákóczi küzdelmei alatt Lenkey János az 1704-ben felkelő gömöri nemesség tizedese volt. Lenkey János, András és Péter szintén, mint derék kurucok harcoltak a nemzeti zászlók alatt.”16

A Lenkey család címerét Nagy István családtörténeti művében így írta le: „Czímere függőlegesen kétfelé osztott pajzs, a jobboldali osztályban két vízirányosan egymás fölött fekvő csíkolat látszik, s baloldali osztályban hátulsó lábain oroszlán ágaskodik, első jobb lábával kivont kardot tartva. Ugyanilyen oroszlán emelkedik ki a pajzs fölötti sisak koronájából is. A pajzsot két oldalról foszladék (barokkos kartus) veszi körül.”17

Dr. Mihályfalusi Forgon Mihály hozzáteszi még, hogy „A család címerére nézve meg kell jegyezni, hogy egyes ágai más-más címert használtak, de az oroszlán majdnem mindenikben előfordul. Lenkey Zsigmond 1661-ben ily címert használ: a pajzsban ágaskodó oroszlán; sisakdísz: ugyanaz. Lenkey Pál esküdt (1676–80) pecsétjén ily címer látható: a pajzsban csillag, mellette jobbra fordult holdsarló (lebegőben); sisakdísz: kardot tartó kar. A zádorfalusi ág már 1787-ben is a következő címert használja: hasított pajzsban egymás felé néző két oroszlán; sisakdísz növekvő vitéz jobbjában kardot tart; vállai felett jobbról, balról csillagtól kísérve.”18

De ugorjunk néhány évtizedet, Lenkey Mihály (Lenkey János honvéd tábornok és Lenkey Károly honvéd ezredes nagyapja) Sajólenkéről Lénárddarócra, majd Apátfalvára költözött (a mai Bélapátfalva). 1772. január 12-én Lénárddarócon feleségül vette Bárdos Apollóniát, a helybéli köznemes Bárdos István és Murányi Katalin leányát. Feltehetően e házasságkötés kapcsán tért át a római katolikus hitre. Az anyakönyvi adatok tanúsága szerint négy fiúk és négy leányuk született.19 A négy fiú közül hárman – apjuk példáját követve – a katonai pályát választották. A legidősebb, Károly 1775. február 7-én született Lénárddarócon, a polgári életből – jogi tanulmányokat végzett – került a testőrséghez, ahol 1795. január 21-től 1798. február 2-ig szolgált Borsod vármegye ajánlatára.20 Antal huszár ezredesként, Lajos gyalogos kapitányként vonult nyugalomba. Utóbbi Bécsből hozott feleséget, Marianna Wolfot, s 1827-ben megvette a Budai várban lévő Úri utca 19. szám alatti házat báró Eötvös Ignác alkancellártól. (Ebben a házban született báró Eötvös József, a Batthyány kormány kultuszminisztere, A falu jegyzője című regény írója 1813-ban.) Lenkey Lajos lánya, Emma dr. Peregriny Elekhez ment feleségül, akinek apja, dr. Peregriny György Máramaros vármegye főorvosa volt. Peregriny Elek korábban gróf Andrássy Gyula, a későbbi külügyminiszter, majd Petőfi Zoltán (Petőfi Sándor fia) nevelője volt, 1849 tavaszán kultuszminisztériumi tanácsos lett, Emma 1850 októberében Csejte határában tüdőbaj következtében halt meg egy kocsiban, három kislánya szeme láttára. Az Andrássyak birtokára szerettek volna visszavonulni Haynau bosszúja elől.21

A negyedik Lenkey-fivér, Ákos József polgári pályát választott, ügyvéd lett, s Egerben kezdte meg praxisát. Miért éppen Egerben? Mert apjuk, Lenkey Mihály az Egri Papnevelő Szeminárium uradalmán vállalt munkát. 1791-ben provizorként, 1792 és 1794 között számtartóként, majd 1816-ban gazdatisztként említik a Heves Megyei Levéltárban őrzött okiratok.22 Feltehetően az 1790-es években telepedett le családjával Egerben. Erről tanúskodik unokája, Lenkey Károly Egervári Ödönhöz írott levele is:

„…Apám úgy jutott a bécsi lakáshoz, hogy a magyar gárdánál szolgálván 1799-ben szabadságra jött haza Egerbe, megismerkedett Keszlerffy Theresia édesanyámmal, 1800-ban otthagyta a gárdát, és anyámat nőül vette, és Bécsbe vitte, hol ismeretes magyar borkereskedést indította meg, így születtem és Bécsben 1803-ban február 27-én. A franciák 1805-ben anyámat Bécsből Egerbe szülőihez szalajtották, ahol mindaddig maradt, míg 1807-ben öcsém, János nem született, aztán ismét Bécsbe mentünk, és 1809-ig, míg a franciák Bécset újra meg nem látogatták, mire anyám velünk újra megszaladt. Egerbe hazajött, és többé vissza se ment, mert a franciák sok károkat okoztak apám pincéibe, és anyám csak azon volt, hogy a kereskedéssel felhagyjon.”

Közben hadd idézzünk egy kortársat, Franz Graffert a Lenkey-féle bécsi borkereskedésről:

„Mindenki Lenkey-féle borokat akart fogyasztani, mindenki ezekkel kedveskedett családjának, barátainak. A helyiségek a nap minden órájában, főleg a délutáni és esti órákban teljesen megteltek, vasárnapokon, ünnepnapokon akkora volt a zsúfoltság, hogy a bécsiek sokszor száz szám kényszerültek visszafordulni, mert nem jutottak helyhez. (…) A Lenkey-cég csakis és kizárólag magyar borok eladására rendezkedett be. A Lenkey-féle vállalat a birodalom egyik legjelentőseb cégének számít.23 Ez idő szerint tulajdonosa Lenkey Ákos úr, kiváló neveltetésben részesült, magas képzettségű férfiú, rendkívüli adottságú és fölöttébb szeretetreméltó egyéniség.”24

S folytatva Lenkey Károly levelét: „Apám Lenkey Ákos öccsét már 1801-ben felvitte magához, és bevezette a borkereskedésbe, 1810-ben megbízta őt a kereskedés vitelével, és engedve anyám akaratának, lejött lakni Egerbe, azon tervvel, hogy öccse, Ákos Bécsbe, és apám pedig az országból szedje és küldje fel a borokat, így kívánván folytatni a kereskedést. Így történt tehát, hogy én Bécsben, öcsém pedig Egerbe jött a világra. – 1812-ben, míg apám borokat vásárolni volt az országba – meghasonlás jött létre anyám és apám között’ – mire apánk hazajött, csak kettőnket talált honn cselédekkel, mert anyánk elhagyott – és szülőihez költözött. Apám elkeseredésébe rögtön mindent dobra veretett, és bennünket felpakolt, és elmentünk Aradra lakni, és így jutottunk 1812-ben Aradra. Öcsém midőn hétesztendős korát elérte, Bécsbe vetetett Ákos nagybátyámhoz, aki őt a Löwenburg intézetbe adta.”25

Ki volt ez az asszony, aki annyira megbántódott, hogy nemcsak a férjét, hanem a két apró gyermekét is eldobta magától? Amint Károly fia fenti levelében is olvashattuk, id. Lenkey Károly testőrként szolgálván Bécsben, szabadságra érkezett a szüleihez Egerbe, s itt ismerkedett meg az egri sebész főorvos, Keszlerffy János és Dreszler Anna, Terézia Jozefa Anna Mária nevű leányával, akit a Heves Megyei Levéltár adatai szerint 1780. december 14-én tartottak keresztvíz alá. Egerben volt az esküvőjük 1800. december 9-én. Házasságukból három fiúgyermek született: Bécsben 1803. február 27-én Károly János Szaniszló, Egerben 1807. szeptember 7-én „Joannes Nepomuk”, azaz Nepomuk János (aki nyilván anyai nagyapja után kapta a Nepomuk János nevet. Ezért olvasható az egri Kisasszony temetőben található síremléken a Lenkey N. János név), majd ugyancsak Egerben 1809. december 17-én Antal Lajos Bertalan, aki mindössze két napot élt.

A Keszlerffy család korántsem mondhatta magát olyan tősgyökeresnek a vidéken, mint a Lenkeyek. Keszlerffy János ugyanis Keszler (Nepomuk) János névvel született 1748-ban. Gimnáziumi tanulmányait Rozsnyón és Győrben végezte, majd a bécsi egyetemen sebészorvosi diplomát szerzett. Heves vármegye sebész orvosává nevezték ki, majd az 1797-es nemesi felkelésben való részvételéért (ahol főhadnagyi rangban szolgált) az év december 15-én magyar nemesi címet kapott I. Ferenc királytól26. Ekkor cserélte fel a német hangzású Keszler nevet a magyaros csengésű, magyar nemeshez illő Keszlerffyre. Jómódú ember volt Keszlerffy János. Részvényérdekeltsége volt az 1778-ban Parádon, az országban elsőként felállított timsófőző manufaktúránál, sőt 1797–1805 között vezette a céget is. Miután a parádi timsótársulat érdekeltségi körébe tartozott a dédesi vasgyár, 1789-től betöltötte az igazgatói tisztséget is.

1810-ben a városi összeírás tanúsága szerint „Keszlerffy főorvosnak volt Eger határában (Kocson) 38,5 kapás szőlője, amely 36 urna bort termett, rendelkezett egy 335 négyszögöles belső telekkel, hadiadója 1 frt 48 krajcár, házadója 3 frt 36 krajcár volt, míg taksája 1 frt 51 krajcárt tett ki.”27

A két fiatal érzelmeinek tisztaságában nem kételkedve tény, hogy e vagyon mellé nagyon jól illett a Lenkeyek ősi magyar nemessége.

Ennyi idő távlatából nagyon nehéz lenne megállapítani a házastársak elhidegülésének okát. Feltehetően a többszöri költözködés, „megfutás” Bécs és Eger között is adhatott okot vitára, nézeteltérésre köztük, s mély hagyott – főleg az anya lelkében – harmadik gyermekük, Antal Lajos Bertalan elvesztése.28 Tény, hogy a válóper, mely az egri érsekségen báró Fischer István egri érsek előtt zajlott, 1817-ig húzódott, és meglehetősen barátságtalan hangnemben folyt.29 Az viszont nem is szorul bizonyításra, hogy milyen romboló hatással volt a két Lenkey-fivér lelki fejlődésére és az édesanyjukkal való későbbi kapcsolatukra.

Egy részlet Lenkey János 1840. október 22-én Radautzból bátyjához írott leveléből.

„Anyánk kapitányi előléptetésem alkalmával írt utoljára, inkább fájdalmasan, mint örömmel nyilatkozott a dologról, és szerencsekívánat helyett inkább átkot szórt ártatlan fejemre csak azért, mert engem is, mint tudod, Lenkeynek hívnak, és mert nem hagyom drága apámat a sírban sem szidalmazni. (id. Lenkey Káros 1836. január 19-én hunyt el Budán.) Ennek ellenére minden évben kétszer írok neki anélkül, hogy választ várnék, így szeretném elkerülni, hogy panaszra legyen oka. Mint anyámat szeretem, csak sorsomon és a szomorú körülményeken szánakozom. Isten tartsa meg őt sokáig, és tegye őt a maga módján boldoggá.”30

Károly 1819-ben fejezte be a tanulmányait az aradi minorita gimnáziumban, és bevonult a II. József huszárezredhez hadapródnak. 1824-ben hadnaggyá, 1829-ban főhadnaggyá léptették elő. 1836-tól százados és századparancsnok. Szlavóniában beleszeretett egy hozzá hasonlóan szegény, de szép polgárleányba, Preidygo Máriába, aki egy postatiszt leánya volt. Miután nem tudta letenni a korban szokásos kauciót, melyet a császári-királyi hadsereg tisztjeinek kellett letenniük nősülés esetén, 1839-ben lemondott tiszti rangjáról, és kilépett a hadseregből. Házasságkötése után egy ideig Vukováron élt, majd édesanyja halála után (1845) visszaköltözött családjával Egerbe, s ott gazdálkodott.

Amikor 1839-ben lemondott tiszti rangjáról, s nyugalomba vonult, úgy gondolta, végleg búcsút mondott a hadseregnek. A sors azonban másképp határozott. az 1848. márciusi események, a forradalmi lelkesedés őt is magával ragadta, s mint megannyi kortársa, ő is belépett a nemzetőrségbe, s március 18-tól részt vett a nemzetőrök kiképzésében. Május 1-én a vármegyei közgyűlés beválasztotta az 1848. évi 16. törvénycikk értelmében Heves és Külső-Szolnok megyék Állandó Bizottmányi tagjainak sorába.31

1848. június 19-tól Heves megye egyik nemzetőr őrnagya. Augusztustól részt vett a délvidéki harcokban. December 23-től alezredes. 1849. január 25-én lemondott. Április 2-tól ezredes, a 10. huszárezred (Vilmos huszárok), május 2-tól a 13. huszárezred (Hunyadi huszárok) parancsnoka. Június végétől hadosztályparancsnok a 10. hadtestben. A szabadságharc bukása után gyalog hazaindul Egerbe, ahol néhány napig bujkált, majd önként jelentkezett a német városparancsnoknál. Aradon először golyó általi halálra ítélték, majd ezt tizenkét évi „vasban töltendő” fogságra változtatták. Kegyelem folytán 1853. december 19-én szabadult.32

Az ő sorsának alakulásában is nagy szerepe volt két lengyel férfinak. A Honvéd 1869-es évfolyamában közreadott emlékirataiban olvashatjuk, hogy miután Egerben önként jelentkezett az osztrák városparancsnoknál, aki a Pestről kapott parancs értelmében szigorú őrizet mellett a fővárosba szállíttatta őt. Igaz, a fogatot Lenkey állította ki, s az őt nyílt paranccsal kísérő őrmester lengyel volt. Némi rábeszélés után az őrmester nem ellenezte, hogy a Neugebäude (Újépület) helyett a „Veres Ökör”-höz címzett fogadóban szálljanak meg. Itt aztán Lenkey – feltehetően nem az őrmester akarata ellenére – berúgatta, hajnalban felpakolta a kocsira, s visszaküldte Egerbe. Maga jelentkezett a térparancsnokságon, ahol régi ismerőssel találkozván – együtt szolgáltak Erdélyben – a lakcímét feljegyezve elbocsátották.

A megadott cím helyett dr. Peregriny Elek Buda vári lakására ment, ahol majdnem egy hónapig bujkált. 1849. szeptember 26-án itt tartóztatta le egy rendőr, s Haynau elfogatási parancsának megfelelően az Újépületbe kíésrte. Feltehetően két egri besúgó jelentette fel, akikkel néhány nappal előbb az utcán találkozott.

Elsősorban a lengyel őrmesternek és Peregrinynek volt köszönhető, hogy Lenkey Károly honvéd ezredes elkerülhette Haynau vérengzését, s nem kellett életével fizetnie a szabadságharcban való részvételéért.

Kiszabadulása után – mivel saját vagyonát elkobozta a császár – földet bérelt, s azon gazdálkodott. 1861-től az egri ellenzék egyik vezéralakjává vált. 1867-től haláláig, 1874. május 18-ig megyei számvevő, az Országos és a Hevesi Honvédegylet tagja.33

De térjünk vissza Bécsbe, a Löwenburg intézetbe Lenkey Jánoshoz! Szilágyi Sándor szerint „Ott is szeretett dolmányban járni, miért gyakran térdepelni kénytetett”.34 Bátyja, Károly, Egervári Potemkin Ödönnek írott levelében azt olvashatjuk, hogy „…a Löwenburg intézetben nyerte ifjúkori neveltetését, úgy annyira, hogy az apa megütközésére a magyar nyelvet végképp elfelejtette.”35

1822-ben bevonult hadapródnak a 33. Bakonyi magyar gyalogezredhez, majd kitűnő eredménnyel elvégezte a korneuburgi utászkari iskolát. 1827-től hadapród a 6. Württembergi huszárezrednél. Ugyanitt 1828. január 28-tól alhadnagy, majd dandár segédtiszt Prágában Hammerstein tábornok mellett. 1832-ben egyéves szolgálatra Bécsbe helyezték át az ezredet, ahol 1832. október 1-én főhadnaggyá léptették elő. 1833-ban Brünnbe helyezték az ezredtörzshöz, ahol gróf Esterházy Vince tábornok dandárparancsnok segédtisztje lett, annak haláláig. 1839. április 1-től másodkapitány, 1843. január 16-tól első osztályú kapitány, századparancsnok.

Bármennyire isten háta mögötti hely is a galíciai garnizon, ahol Lenkey János 1848 tavaszán huszárjait gyakorlatoztatta, ide is eljutott az európai szabadságmozgalmak szele, sőt Magyarországról is érkeztek levelek, röpiratok. Az ezredtörzs Brzezanyban, az ezredesi osztály 2. százada – az élén Lenkey János elsőosztályú kapitánnyal – Mariampolban állomásozott. Áprilisban Stanislauba rendelték a századot a helyőrség megerősítésére, mert ott is zavargások törtek ki. A huszárok kezdetben rossz néven vették, hogy a civilek is fegyvert viselnek, s időnként össze is akaszkodtak velük, „míg végre vitéz kapitányuk parancsba kiadta, hogy senkit ne merészeljenek bántalmazni, ha mindjárt fegyvert viselne is, mert a lengyeleknek ezen szabadságot ő Felsége adományozta, s nekik magokat fegyverben gyakorolni szabad”36.

A század hazatéréséről és az azt követő vizsgálatról már szóltunk. A hadügyminisztériumi vizsgálat befejeztével „gyors menetben Verbászra vezényelték a századot a Délvidéken garázdálkodó rácok ellen37. A huszárok itt is megállták a helyüket, a szabadságharc idején többen lettek közülük kiképző altisztek, sőt nem egy a tiszti rangig emelkedett.

Lenkeyt 1848. október 9-én kinevezték a Lehel huszárok őrnagyává38, majd október 16-án az alakuló Hunyadi huszárezred parancsnokává39. Decemberben újra az aldunai táborban találjuk, ahol Vécsey Károly tábornokkal megakadályozták az Esterházy Sándor gróf árulása következtében bomlásnak indult sereg szétzüllését40. Az 1849. március 12-i hadrend, mint a Damjanich-féle III. hadtest hadosztályparancsnokát említi, majd március 15-én Kossuth saját kézírású kinevezésével emeli tábornoki rangra41. Ő lett a komáromi őrség parancsnoka42, s tíz napra – Guyon megérkezéséig – a váré is. Május végén a feldunai hadsereg lovasságát vezette, majd bátyjával, Károllyal és Perczel Mórral közösen szervezték meg a tartaléksereget, melyből 1849 júliusában alakult meg a Tiszai Hadsereg. Ő azonban hamarosan megbetegedett és a nagyváradi katonai kórházba került. Innen egyenesen vezetett az útja Aradra, majd Világosra, s fogolyként újra Aradra, a várbörtönbe, Haynau vérbírósága elé. Őt is hadbíróság elé állították a többi „lázadó vezérrel” együtt, de a második tárgyalás után – miközben a hadbíró közölte vele, hogy bárki kaphat kegyelmet, de őt bizonyosan fölakasztják a százada galíciai szökése miatt –, szeptember közepén észlelték rajta őrei először az őrültség jeleit, így nem végezhették ki a többi aradi vértanúval. Karl Ernst törzshadbíró jelentése szerint 1850. február 9-én (más források szerint február 7-én) halt meg a börtöncellában. Az ugyancsak Aradon raboskodó bátyja, Károly temettette el az akasztófák tövében megásott sír helyett az aradi katonai temetőben. Hamvait 1936-ban vitték haza Egerbe, s a Kisasszony temetőben helyezték örök nyugalomra.

Soha többé nem láthatta viszont menyasszonyét, a szőke hajú, angyalarcú Szerafina Potocka grófnőt, akit oly sokat emlegetett az aradi fogságban is. A lengyel katonák, akik az aradit temetőben a gyászoló polgárokkal együtt mondták a frissen hantolt sír fölött a búcsúimát, nyilván nem tudták, legföljebb csak sejtették, hogy azt a bizonyos Lenkey kapitányt siratják, aki nem volt hajlandó kiontani Stanislauban a honfitársaik vérét.                

     .

/1/ Kossuth Lajos összes munkái. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1953. XII. kötet, 46. oldal.

/2/ 1848-49 évi gyűjtemény. 1/129/a. 1848. május 4., Hadtörténeti Intézet Levéltára, Budapest.

/3/ Pesti Hírlap, 1848. június 8. 77. szám, 525. oldal.

/4/ Általános iratok, 1848: 315. 1848–49-i Minisztériumi Levéltár, Miniszterelnökség. (Országos Levéltár (továbbiakban O. Lt.)

/5/ 1835-ben apját, I. Ferencet követte a trónon. A történelem, mint gyengeelméjű uralkodót jegyezte föl, ezért helyette Metternich és Kolowrat államminiszterek, illetve a Habsburg család egyes tagjainak részvételével, az úgynevezett kamarilla kormányzott. A forradalom nyomására 1848 márciusában hozzájárult a polgári alkotmányos rendszer bevezetéséhez. A kamarilla, hogy szabad kezet nyerjen az abszolutizmus visszaállításához, 1848 decemberében lemondatta Ferdinándot unokaöccse, Ferenc József javára.

/6/ A Honvéd, 1869. 232. oldal

/7/ Dr. Rédvay István: Huszáraink hazatérése 1848–49-ben. A Vitézi Rend Zrínyi Csoportja, Budapest, 1941.

/8/ Katona Tamás: Az aradi vértanúk. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1979. II. kötet, 142–143. oldal.

/9/ Csoóri Sándor – Sára Sándor: Ötlettől a filmig. 80 huszár. Magvető Kiadó, Budapest, 1980. 238–240. oldal.

/10/ O. Lt. OHB. 1848: 3355.

/11/ Dr. Márki Sándor: Lenkey életéből. Pesti Napló, 1884. szeptember 14.

/12/ U. o.

/13/ Nagy Lenke: Crescance. Gróf Széchenyi Istvánné élete. Danubia Könyvkiadó, 1943. 294–295.

/14/ Egervári Ödön: Lenkey Károly honvéd ezredes emlékirataiból. X. rész. A Honvéd, 1869. évfolyam. 194. oldal.

/15/ Ila Bálint: Gömör megye. Budapest, 1976. 4. kötet, 26. oldal.

/16/ Dr. Mihályfalusi Forgon Mihály: Gömör-Kihont vármegye nemes családjai. Kolozsvár, 1909. II. kötet, 71. oldal.

/17/ Csiffáry Gergely: A másik Lenkey. Új Hevesi Napló, 2000. október, 53. odal.

/18/ Dr. Mihályfalusi Forgon Mihály: Gömör-Kishont vármegye nemes családjai. Kolozsvár, 1909. II. kötet, 71–72. oldal.

/19/ Merényi-Metzger Gábor:Lenkey tábornok származása. Új Hevesi Napló, 2001. február, 55. oldal.

/20/ Hellebronth Kálmán: A magyar testőrégek névkönyve. 1760–1918. Stádium Sajtóvállalat Rt. Budapest, 1940. 236–237. oldal.

/21/ Dr, Ney Klára Mária – Peregriny Elek dédunokája – által rendelkezésre bocsátott családi emlékiratok, feljegyzések.

/22/ Csiffáry Gergely: A másik Lenkey. Új Hevesi Napló, 2000. október, 54. oldal.

/23/ Az üzlet először Trattnerhofban, majd a Singerstrassén volt, végül a Liliengasse egyik patinás öreg házának földszintéjét foglalta el. A később oly híressé vált üzlet előbb csak egy kis boltként létezett, majd kibővült és a választéka egyre növekedett, kimért és butéliás borok árusításával egyaránt foglalkozott. Néhány évvel később pedig saját éttermet is nyitottak.

/24/ Csiffáry Gergely: A másik Lenkey. Új Hevesi Napló, 2000. október, 54. oldal.

/25/ Lenkey Károly Egervári (Potemkin) ) Ödönnek írott, 1868. december 19-i keltű levele. Katona Tamás: Az aradi vértanúk. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1979. I. kötet, 53–54. oldal. A szülők találkozását illetően feltehetően kiigazításra szorul a fenti adat, s az idősebb Lenkey Károly testőrségből való távozásának időpontját Hellebront Kálmán határozza meg pontosabban. Annál is inkább, mert 1800. december 9-én az esküvőt is megtartották Egerben.

/26/ Áldásy Antal – Czobor Alfréd: A Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárának címereslevelei. IV. kötet. Budapest, 1940. 481–482. oldal.

/27/ Csiffáry, 2000. október, 54–55. oldal.

/28/ Merényi-Mezger Gábor: Lenkey tábornok származása. Új Hevesi Napló, 2001. március, 58. oldal.

/29/ A válóperi okirat. Czagányi Lászlóné szül. Lenkey Ágnes tulajdona.

/30/ Az eredeti, német nyelvű levelet, mely Czagányi Lászlóné szül. Lenkey Ágnes tulajdona, Katona Tamás fordította.

/31/ Csiffáry Gergely: A másik Lenkey. Új Hevesi Napló, 2000. október, 34. oldal.

/32/ Bona Gábor: Tábornokok és törzstisztek a szabadságharcban 1848–49. Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1983. 221. oldal.

/33/ Csiffáry Gergely: A másik Lenkey. Új Hevesi Napló, 2000. október, 42–43. oldal.

/34/ Szilágyi Sándor: A magyar forradalom férfiai 1848/49-ből. Pest, 1850, 137. oldal.

/35/ Lenkey Károly levele Egervári (Potemkin) Ödönhöz. Eger, 1873. június 6. O. Lt. R. 153. Egervári–Potemkin iratok.

/36/ Egy Lenkey-huszár visszaemlékezései. A Honvéd, 1869.

/37/ O. Lt. H. 6. 1848/1534.

/38/ Közlöny, 124. szám, 1848. október 12.

/39/ Közlöny, 139. szám, 1. oldal.

/40/ O. Lt. OHB. 1849: 876, 877.

/41/ Közlöny, 74. szám, 1849. április 8.

/42/ O. Lt. OHB. 1849: 316.

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf