Holdmeresztő Szent György éjén,
Mikor fölsír a csöpp gyermek,
Szibéria temetőjén
Kriptabontó Szent György éjén
Gyász-dobokat halkan vernek.
Magyar fejfák fölneszelnek.
Süppedt sírok szája nyílik.
Holdas éjben fehér leplek:
Csont-vitézek kelnek, kelnek,
S fölvonulnak, ahogy illik.
Száll a dobszó sírtól sírig.
Futó szél se zördít gallyat.
Sort a sorhoz némán intik,
S elindulnak, ahogy illik:
Szélen káplár, élén hadnagy...
Túl a nyugoti halmok fenyveslepte tetőin,
Hol az egek boltjáról fénnyel nézve le, sok jót
És sok rosszat látó nap sugára, ha fárad,
Nyugodalomra hajol, van az élettenger özönjén
Egy sziget, égig emelt kőszirtekkel koszorúzva,
Szédítő mélységűek ennek völgyei, nem hat
Napsugár ide, nem terül itt soha rózsapirosság
A hajnal szelíd arca mosolygásán az egekre;
A madarak csevegő szava itt munkára nem ébreszt,
S a lehanyatló nap sugára se int pihenésre.
Ah! nem, mert örök itt a nyugalom, itt örök éjfél
Sátoroz, itt örökös csendesség, itt örök álom
Fátyola leplezi a nyugvó port; itt az időnek
Szárnya kötözve pihen; nem leng soha nyugati szellő
Hűs fuvalma virágokon itt; nem pusztít az észak
Hervasztó fúvása: nem, ah! mert nincs mi elasszon
Ennek kérge alatt; nincs itt a rózsabokornak
Ágai közt bimbó, nincs liliom; a kopasz ormok
Oldala puszta, kopár s töredék kő halma borítja.
Született Pakson, Tolna megyében 1832. évi február hó 23-án.
A szabadság kihirdetése Kalocsán, a gymnasium 4-ik osztályában a piarista atyáknál találta őt. Fiatal is, beteges is volt, de azért a haza szabadságáért már is annyira lelkesült, hogy csak nagy nehezen tudta magát visszatartani s tanulmányait folytatni. Azonban 1849-ben egészsége tökéletesen helyreállván, egy évvel idősebb is, erősebb is lévén, nem volt képes tovább ellenállni az általános lelkesedés hatásának, elhatározta tehát — Pekl János iskolatársával — a hazáért küzdők sorába lépni. A kalocsai olvasókör, melynek elnöke Sörös Imre érseki udvari pap volt, a haza oltárára áldozatot hozni akarván, mindkettőjüknek díszes egyenruhát készíttetett. Az olvasókör saját költségén, elnöke kíséretében, a fővárosba óhajtotta szállíttatni a két fiatal honvédet, hogy ott a kormánynak bemutassa s hogy aztán egyik vagy másik táborhoz beosztassanak, de a Tas és Dabas melletti útszéli csárdában Bezerédy István és Bartal György menekülő képviselők figyelmeztették a két honvédet kísérő Söröst, miszerint ne menjenek tovább, főkép Pestre ne, mert könnyen a közeledő oroszok kezébe eshetnének, hanem térjenek vissza Kalocsára, melyen keresztül fog Kmetty György tábornok hadseregével még a napokban az Alföldre vonulni.
– Október 6. –
Most jöjj, fedezz be fekete madár.
Feledés lomha szárnya te, födj be.
Jöjj, minékünk már fáj a sugár,
Attól lábad a szemünk könnybe…
Szállj, szállj, fedezz be fekete madár,
Mianyánk – feledés, te födözz be.
Miránk új élet asztala vár.
A régit… azt törjük össze!
Terítve az újon, bíbor a palást,
Ékkő kereszt is ezerszám.
A régin… s régin nem volt soha más
Avult rongy, vérlepte szerszám.
– Október 6-án –
Az óriási, sárga ház,
Hol hajdanában annyi gyász
Meg annyi jaj fakadt,
Ahonnan annyi szörnyű vész
És kő-lágyító szenvedés
Veré az eltiportakat;
Hol csúf odú meg pincebolt
Hősök siralomháza volt
S gaztettek színhelye,
Amelyről ha csak olvasnánk,
Káromkodásra nyílt a szánk,
S undorral lett szívünk tele:
Dicsőséges idők visszajáró lelke
Újra mit kísértsz?
Mért nem térsz már örök pihenőre,
Mért jössz vissza üszkös, holt mezőkre?…
Gyáva, hitvány fattyak, csontot-leső szolgák
Dalához nem értsz.
Aranytollú szárnyad, melyen hős vér csillog
S melyet gyász övez,
Fordítsd vissza, gyorsan, nehogy rája
Sár tapadjon! – Fuss az éjszakába!
Menj, fuss, rohanj innen, mert ellopják tollad
S szolgák éke lesz!
A szent Demeter temploma előtt,
A Szent Háromság békés, hűs tövében
Alszik szegény. A nyári délelőtt
Arany pompáját hinti szét a téren.
A két mankó lábánál szendereg,
Fehér vattába bepólyálva gonddal,
Így alszik ott a kedves, nagy gyerek
S a Szent Háromság nézi bús mosollyal.
Az Atya áldón emeli kezét fel
S álmában vígan jár a katona,
A Fiú ráhajol öt szent sebével.
A Galamb száll, száll hírt adni tova
A falujába, az édesanyához,
Hogy jön a Jóska, készüljön a mákos!
Édes uram, csönd van a szobámba,
Esti csönd, ki virraszt s fölriad.
Farkasszemet néz velem a lámpa
S mosolyog rám a te kis fiad.
Szempilláim félig lecsukódnak,
A kezeim összekulcsolódnak –
Úgy nézem a kicsi fiadat:
Te, te vagy, magad!
Emlékeknek galambszárnya rebben,
Egy-egy szódat százszor ízlelem
S egy-egy régi, halvány leveledben
Átölel az első szerelem.
Balgaságok, drága balgaságok,
Kik neveltek dús, nagy boldogságot:
Fűszerrel ez lengi át szobám
Gondok alkonyán.
- Przemysl volt literátusának: Gyóni Gézának, oroszfogságba küldöm.
I.
A lengyel mezőkön, tábortüzek mellett
Véres Gácsországba,
Nem énekel most már a várvédő magyar
A rombadőlt várba.
Legendáját elsiratták hazaszálló légen…
„Reménykedő magyarokkal a jó Isten
légyen.”
Amelyet szittya ajkaink
Szüntelen emlegetnek,
Világraszóló híre van
A hazaszeretetnek.
Kérdezd az angolt: mit csinál?
– Kereskedem, szól gyorsan.
Kérdezd a lomha törököt:
– Én megnyugszom a sorsban.
Kérdezd a germánt. – Dolgozom,
Hogy első én maradjak.
A franciát. – Tépett gloire-t
Kivívok újra nagynak.
Kérdezd a szlávot. – Álmodom
Hatalmas nagy jövőrül.
A taljánt. – Büszkén olvasom
A múltat minden körül.
Lelkemből csiholt parányi szikra
Lobbanj hát lángra az oltár kövén!
Fakuljon most a hajam galambőszre.
Öregedjen a kezem reszketősre,
Legyen a szavam táltos-kiáltás
S ti, akik hisztek pogány magyar hittel:
Jöjjetek, gyűljetek ide körém!
Égjen a tűz és szálljon a füstje…
Síposok, dobosok szerszáma zeng…
Kikiáltom a torkom rekedtre!
(Kútfők vizénél, pázsitos berekbe,
Jajdul a régi, ázsiai szó)
Lobogjon a tűz és bodrozó füstje
Lejtve, remegve az égre kereng…
A történelem néha
kezet nyújt az elesetteknek.
Egy fénysugár –
És győzni is lehet!
Újra meg újra
éjszaka van,
vagy hajnalodik?
Éjjel is
ki forgatja fény felé a földet?
Az a sok
félretaposott,
földbetaposott
cipős a föld alatt
és föld felett.
Mátra erdők csendes mélyén
Öreg kakukk csendes mélyén
Sok kín láttán bánatában
Hangja halk és fojtott.
Halkan szólott, mintha tudná,
Hogy a búnak könny, s bánat a párja,
Hogy szívünket a fájdalom,
Száz tövise járja – száz tövise járja.
Kopott hangú öreg kakukk,
Kakukkold el nékünk:
Hazamegyünk-e majd egyszer,
Van-e reménységünk?
Azt is mondd el, - Élnek-e még,
S mi van velük, akiket úgy féltünk?
Hány évig kell itt maradnunk,
Öreg kakukk – amíg hazatérünk?
Ha felzúg e mély szavú harang,
megmozgatja kábult lelkedet
s eszedbe juttatja az Istent,
akit oly sokan felejtenek.
És felsír szíved mélyén a rab,
nem más ez, mint szegény magam,
kit bűnökkel megláncoltalak
s lealáztalak csúfosan.
Budapest, 1953. XI. 3. kedd 9 óra
Kiontott véreim!
Támadó tűz voltunk,
hűs halottak lettünk.
Hajnalló hitünkről
fegyverfogó kézzel
tanúságot tettünk.
Gyermeki karunkba
ereje gyülemlett
forró férfikornak,
csillagos oldalú,
tűzokádó tankok
felnőtté tiportak.
Golyóverte testünk
lankadó lankái
holt anyaggá hűlnek,
gránátot markoló
kimarjult karjaink
jéggé merevülnek.
Sebeink nyitottak,
nyirkos kövön fekszünk,
mostmár nem verekszünk.
Égő, túlvilági
benzines palackok
lángjánál melegszünk.
Árvízzel-földrengéssel,
kezdődött két intéssel;
megindult mennyi hajlék,
jajdult a hontalan nép.
Földrázó téli hajnal –
jött süvöltő morajjal,
házak-falak inogtak,
Pesttől-le a fagyos homokba rogytak.
Komor tavaszi képek –
víz nyaldos háztetőket;
parasztok fán kuksolnak:
jön-e a mentő csónak?
Ágyuk szavát az utcák
horkanva visszabukták,
géppisztolyok pöröltek,
lánctalpak csörömpöltek.
Ady kérdezte sorsa éjjelén:
Lehet-e az ember, ember és magyar?
Feleltek, ti bátor, szent fiúk
Lássuk: a világ most vélünk mit akar?
Vagyunk egy szálig elszánt emberek,
Kiket tiporni tovább nem lehet.
Ha kell még én is veletek halok
Ha engedtek, Ti szent fiatalok.
A csillagokba írta szentelt nevetek.
Köszönöm néktek, drága szent fiúk,
Hogy visszaadtátok a csüggedő hitet,
S a barrikádok hunyó szent sugarinál
Adynak kiáltsuk szabadon ma már,
Mit az Ég falára vérrel írtatok:
Emberek vagyunk, újra magyarok!
Gyászos, sötét kornak fekete éjjelén
új fények születtek Magyarország egén.
Idelent ők voltak Hazánk hős fiai,
odafent most ők a jövőnk csillagai.
Imát mondva értünk poraikat áldjuk,
legyen szent előttünk ragyogó példájuk.
Fényük ragyogja be az egész világot,
hirdetve egy örök magyar szabadságot!
Csak bátran suhancok, srácok,
soha nem adjuk otthonunk,
lányok, asszonyok, pesti hősök,
előre mind, talán meghalunk…
Szabadságért kiált a lélek,
harcolunk utolsó csepp vérig,
a patak az óceánig ér,
harcolunk utolsó csepp vérig!
Ne félj testvér velünk az Isten!
Jöhetnek tankokkal ellenünk!
Ha halni kell egy szebb jövőért,
most, akár itt mind meghalunk!
Ne félj testvér velünk az Isten!
Jöhetnek tankokkal ellenünk!
Tiszta lelkünk soha nem adjuk,
a Hadak útján gyűlik seregünk!
Inkább meztelen járok az utcán,
nevessen ki, akinek kedve van.
Inkább meztelen járok az utcán,
vagy bolondházba csukatom magam.
Inkább meztelen járok az utcán,
és feketére fagyok, mint a fák.
Inkább meztelen járok az utcán,
s meghalok, mint ki meglövi magát.
Inkább meztelen járok az utcán,
és leszek hülye, nyers és ostoba.
Inkább meztelen járok az utcán,
de hazugságot nem öltök soha.
Irodalmi Újság, 1956. szeptember 8.
Költők forradalma 1953-1956
Szerkesztette: Csicsery-Rónay István, Washington
Élesítsd a szavad kardok pengéin. Az eszme,
mint a szurony, csillanjék, jéghidegen fenyegetve.
Metsszen amit mondasz, szúrjon-vágjon, sebet osszon,
Őrizd gyűlöleted jól, mint méhében az asszony
magzatát; ápold, növeld és percre se hallgass,
és fogad közé szorítsd, mint koncot a farkas.
Tartsd erősen igazságod. Harapj, legyen egyszer
pajzs, megoltalmazzon. – másszor ártani fegyver.
Nyelved alatt bombák, kezedben tőr: hadirendben
álljon, rőt zászlóval a lázadás a szívedben.
Ríkattalak, lelked megaláztam,
remegek a bűnök lugasában.
Ólom a veríték, fáj a fejnek,
gömbjei a csontban gyökereznek.
Mentségem, mint a homok, elszéledt,
én vagyok a bűnös, nem az élet.
Most jön el megváltó büntetésem.
mert én az örömet összetéptem,
elfújtam, mint a selymet, de mintha
ide üszkösödne ajkaimra.
Rákóczi kis úrfi, vér bolondja,
Bodor Katalina hurcolója!
Köti a lóhoz a két kis lábat –
Pegazus-paripa téged rángat!
Mindig elmentünk
a falig s azon túlról
üzentünk vissza
halálba róva -
fejünkkel ütve lyukat
a lelketlenül
visszapattanók
rémületére - sírba
kergetett őszők
multával itt áll
lábunk előtt megfagyott
harmatban a nyár
tüdőnk kiköhög-
ve - vénásan tágulva
hogy megérhessük
a kikeletbe
menetelt menkülést
saját házunkba.
Harc dúlt a lelkükben, és nem volt más választásuk,
megvívni a harcok között a legnehezebbet;
a legnagyobb felelősséget hordta a válluk,
rajtuk kívül más erre nem érzett kétes kedvet.
Az életük csupa harc volt és csupa vérontás,
összecsaptak bennük az angyalok és az ördögök;
volt megölés, sírás, jajgatás, szaggatás, rontás,
vért hullattak és a vérüket nyelték a rögök.
A fejük emelt volt, és mind a két szemük nyitott,
mindegyikük ott hordozta a szívén a sebet;
a fájdalom mindegyikük lelkébe hasított,
nem tűrhették már tovább a korbácsütéseket.
Az 1956-os magyar szabadságharc
III. évfordulójára
Elvérzett seregi a nagy ütközésnek,
tejúton száguldók hérosz-ezrei,
itt kísért lelketek, buzdítva, rajongva,
harcotok, s véretek izzó emlékei.
Tépett magyar zászlók selyemsuhogása,
felvidult szívek dobbanó moraja…
- Győz a felkelés! Szabad lesz az ország!
… kísért, kísért emlékek sóhaja.
S egy hajnal. Morajló, s vad.
elröppent remények szívhasadása,
Mária országán ostorvert barázdák,
népünk fájdalmas térdekre-hullása…
Naptestvér éneke
Mindenható, fölséges, jó Uram Isten,
Téged áldás, hír dicséret dicsőítsen
Neved venni ajkára
ki van méltó magába?
Senki sincsen!
Sokféle szép teremtményed mind dícsérjen,
bátyánkurunk, kedves Napunk, kiváltképen.
Hintve arany sugarat,
jelenti szent magadat,
szerelmében.
Dícsérjen Hold-asszonynénénk s minden Csillag;
az ég boltján szende fénnyel világolnak.
Odavaló vagyok én,
ahogy ragyog az a fény
bíztatólag.
Reményik Sándornak
„Egy új világ van születőben!” – mondják,
Kik felkötötték az Idők kolompját.
A vének, kiknek szája fél-sírásra:
„Megérett a világ a pusztulásra!”
Ne higgy nekik, magadnak higgy te, lelkem!
Én egy órával mások előtt keltem,
De fáradt nem vagyok,
És bizalmasaim a csillagok.
Én nem hiszek a tele-szájas Újban.
Az Új csendben jön és oldott sarúban,
Vagy a magasból angyalpille szárnnyal
A szívbe, mit az Istenség megárnyal.
És akiben Igéjét megfogantja,
Az szánva néz a kérkedő Kalandra,
Amely ma szerteszét
Elfojtja a szemérmes Új neszét.
Meghalt… A legnagyobb volt
Közöttünk, akik élünk –
S amire ő megérett,
Mi is már arra érünk.
Megérett testi-lelki
Kínok és szégyenek közt –
S mit tudjuk, hogy nekünk még
Mit tartogat a nagy köd?
Volt, amikor hitetlen
Vakhitű harcba pártolt,
De ellenségnek is jó
Erőt adó barát volt.
Ha van, ki jogot érez
Fölötte, hadd ítéljen –
Mesterünk volt a szóban,
Szégyenben, szenvedésben,
Mint fáradt hírnök, vérben, sebesülten
Az új Mohács poklából menekültem.
Öklömmel verem sírod oldalát:
Tudtok-e mindent holtak odaát?
Rossz hírt hozok az őrjöngő csatákból
És rossz hírt hozok szegény Szalontánkról.
Ruhám és arcom, nézzed, csupa pernye,
A Csonka Tornyot szörnyű láng seperte.
Jaj, láttad volna ezt a vad tüzét!
Lángoltak mind az érparti füzek,
Attila kardja földünkből kinőtt
S beteltek itt a Daliás Idők.
A szabadságharcot leverő osztrák önkény a legnagyobbakat kivégeztette, köztük a legendás honvédtábornokot, akinek feleségéhez intézett fennmaradt utolsó levelét közöljük itt. Ekkor még nem tudta, hogy hamarosan kivégzik.
