Az 1848. szabadságharc elfeledett hőse Eberling Mátyás huszárőrmester, katolikus áldozópap, plébános

Született Pakson, Tolna megyében 1832. évi február hó 23-án.

A szabadság kihirdetése Kalocsán, a gymnasium 4-ik osztályában a piarista atyáknál találta őt. Fiatal is, beteges is volt, de azért a haza szabadságáért már is annyira lelkesült, hogy csak nagy nehezen tudta magát visszatartani s tanulmányait folytatni. Azonban 1849-ben egészsége tökéletesen helyreállván, egy évvel idősebb is, erősebb is lévén, nem volt képes tovább ellenállni az általános lelkesedés hatásának, elhatározta tehát — Pekl János iskolatársával — a hazáért küzdők sorába lépni. A kalocsai olvasókör, melynek elnöke Sörös Imre érseki udvari pap volt, a haza oltárára áldozatot hozni akarván, mindkettőjüknek díszes egyenruhát készíttetett. Az olvasókör saját költségén, elnöke kíséretében, a fővárosba óhajtotta szállíttatni a két fiatal honvédet, hogy ott a kormánynak bemutassa s hogy aztán egyik vagy másik táborhoz beosztassanak, de a Tas és Dabas melletti útszéli csárdában Bezerédy István és Bartal György menekülő képviselők figyelmeztették a két honvédet kísérő Söröst, miszerint ne menjenek tovább, főkép Pestre ne, mert könnyen a közeledő oroszok kezébe eshetnének, hanem térjenek vissza Kalocsára, melyen keresztül fog Kmetty György tábornok hadseregével még a napokban az Alföldre vonulni.

    Úgy is történt. Kalocsán most már Bagó Gergely, akkori székesegyházi hitszónok, akarta a két honvédet a tábornok előtt bemutatni, a tábornok azonban Bagó Gergelyt fogadni csak később volt hajlandó, a két fiatal honvédnek pedig Hajóst tűzte ki jelentkezésükre. Hajóson azonban ismét nem juthattak a tábornok elé. Szánter tehát — Kmetty főhadsegédje — a két kis honvédet az újonnan alakult és még csak kaszákkal és lándzsákkal fegyverzett fehérvári zászlóaljhoz utasította, hol Eberlinget Gömbös százados fogadta századába.

    Másnap tehát megkezdte a menetelést, amely alig egy óra hosszat tarthatott, a felső szent-iványi irányban, egyszerre az egész tábornak „álljt” vezényeltetett, és rövid hadi tanács után fegyelmi kihágás miatt Csóka Sándor közhonvédet Kmetty fegyelmi kihágás miatt főbe lövette, és ott a helyszínén a forró homokba ásott sírba el is temettette. — A zászlóalj parancsnokok visszalovagolván zászlóaljaikhoz, harsány hangon figyelmeztették a vitézeket e szavakkal: „Vegyetek példát és tanuljatok engedelmeskedni.”

    Ez a kellemetlen kis intermezzo nem valami nagy hatással volt a tüzes vérű kis honvédra, aki talán most inkább szeretett volna Kalocsán lenni, mint itt, de a nemes vágy a haza közös ellenségei ellen küzdeni, legyőzött minden félelmet, aggodalmat s lelkesült bátorsággal nézett a jövő elé.

    A Hajós és Felső-Szent-Iván közt fekvő puszta nyárfái alatt a tábor pihenőt tartott. Itt maga a tábornok idéztette maga elé a nyalka két fiatal honvédet, kiket borából megkínált, azután fegyelem, pontosság és a szükségesek megtanulására figyelmeztette és a fehérvári zászlóaljhoz kinevezte őket. „Én fogok e fiúk fölött rendelkezni“, mondá Kmetty tábornok és a 23-ik számú, Rákóczy nevet viselő zászlóalj I. századába osztotta be őket. És a kis honvéd igen boldog vala, hogy ő ily dicső nevű zászlóalj katonája lehet s nemsokára küzdhet is az ellenség ellen Szeghegynél. — Azonban e vágya most még nem ment teljesedésbe, mert Szt.-Iván, Katymár, Stanisits és Kernyán átvonulva, eljutottak Szivaczig, itt tudták meg, hogy a csata Szeghegynél, a hova ők is törekedtek, már be van végezve, és szerencsére a magyar fegyver dicsőségére.

    Szivaczról Pétervárad felé vonult a tábor. A veprováczí határban szokatlan látvány lepte meg a tábort. Képzelhetetlen mennyiségű sáska-csapat vonult el délkelet felé előttük; megdöbbentő volt látni ama pusztítást, melyet véghezvíttek, a kukorica, mely már 3 - 4 láb magas volt, egy pillanat alatt a földig le volt rágva.

    Péterváradra érés előtt a hadsereg Piros alatt ütött utoljára tábort. — Itt szép, katonás meglepetésben részesült az egész tábor. Ugyanis 8 svalizserből álló kémlő csapat kerülgette kora hajnalban a magyar tábort, ezt valamennyien látták; egyszerre minden vezénylet nélkül öt Vilmos huszár lóra kap és a kémlelők után rúgtat, kik gyorsan menekülni törekedtek. De a két öreg és három újonc huszár utoléri, a lisztes zsákokat körbe kapja, a vezető és keményen vagdalkozó őrmesternek kantávos karján és kezefején nagy sebet ejtenek, sisakjának taraját félig levágják, az egyik közlovasnak pedig szintén a sisakon keresztül, a homlokban adnak kemény vágást, mit látva a többi hat, eldobja kardját, megadja magát s az öt huszár foglya lesz. — Igazán gyönyörködtető volt látni e huszároknak győzelemtől sugárzó arcát, de még inkább azt, mily készségesen itatták foglyaikat kulacsaikból és mint szedték elő avas szalonnájukat, hogy annak a napnál felolvadt zsírjával sebeiket bekenegessék; de érdekes volt hallani azt, amint kapacitálták őket, a főleg az egy kissé magyarul tudó őrmestert politikai tekintetekben is, persze, már csak úgy huszáros stílusban. — Ilyen a magyar huszár a háborúban.

    Péterváradon a tábor néhány napig előőrsi szolgálatot tett a kamaniczi sáncok előtt, hol azonban néhány ágyúlövésen kívül semmi nevezetes se történt; e néhány nap alatt Eberling százada és a 10-ik zászlóalj egy százada néhány napi őrszolgálatot tett Palánkán és a dunai átkelőnél. Itt neveztetett ki tizedesnek.

    Ez alatt a tábornok, Kmetty július 28-án parancsot vőn, hogy táborával haladéktalanul vonuljon Temesvár alá, és augusztus 7-én már csakugyan Torontálban, Zsombolyán volt. Nagy menetelés volt ez! Nem csoda tehát, ha a zászlóalj ki volt merülve, elfáradva, s a gyertyámosi temetőben — ahol a zászlóalj felállítva volt – a sírokra hajtva fejüket, pihentették fáradt tagjaikat. De még e keserves pihenés se tartott soká, mert rövid idő múlva Kmetty hadosztálya Szakállháza alatt az erdő oldalában lőn felállítva s itt küzdötték augusztus 9-én a szerencsétlen kimenetelű temesvári csatát, Dembinski és Bem fővezérek alatt az osztrák Haynau ellen. E csata elvesztése is Görgey lelkét terheli, aki Aradon tétlenül hallgatta s nézte, mint semmisül meg a magyar sereg.

    Az ütközet alkalmával az öreg honvédek úgy nyilatkozlak, hogy Budavárát: kivéve, ily ágyútűzben nem voltak ; hogy is ne, hiszen mind a két részről 220 nagy torkú ágyú működött szakadatlanul. Már nyugovóra hajlott a nap, midőn a csatának vége lett s megkezdődött a visszavonulás. Az erdőszéli országúton oly pokoli ágyútűzzel vonultak az osztrákok honvédeink után, hogy kénytelenek voltak az országúton az erdőirányban folytatni visszavonulásukat. A beállott koromsötét éj véget vetett az üldözésnek.

    Eberling századával a gyárvároson keresztül fatorlaszok közt bujkálva, valahol a vár alatt megállott; de a 24 órai koplalás, egész napi küzdés és visszavonulás által halálra kimerülve, csaknem úgy hulltak a földre és legutolsó kenyerüket, — nyolcnak egy prófontot — csakhogy fel ne kelljen kelni, elfogadni nem akarták ; és dacára, hogy a világító golyók fénye mellett a vár ostroma folyton tartott, az ágyúk mindkét részről iszonyúan bömböltek és a puskák ropogtak, a fáradt honvédek, mint fadarabok, földön heverve aludtak.

    Éjfél után megkezdték a visszavonulást Lugos felé, Remeténél már a földről szedegették össze éhes honvédeink – s így Ebezling is — az elhányt dinnyehéjakat, s enyhítették velök éhségüket. Rékásnál megállapodtak. A zászlóalj egyenesen előőrsre vezényeltetett. Itt az éhség már rendkívül kezdte kínozni honvédeinket. — „Szükség törvényt bont” , mondák éhező honvédeink, s feltűzve a szuronyokat, körülfogtak egy nem messze legelésző disznócsapatot, kettőt leszúrva, gaznál megpörkölték, s a húst fanyársokon megsütötték és só és kenyér nélkül megették. — Végre Lugosra ért a zászlóalj, hol másfél napi időzés után, alighogy kikapták utolsó hús és tarhonya részletüket, máris főzőedényeiket ki kellett üríteni, mert a kiküldött őrjáratok kétfelől közeledő ellenséget jelenlettek. — A csata lefolyása tudva van mindenki előtt.

    – Soha se fogom elfelejteni e súlyos napokat, írja Eberling Mátyás. Iszonyú ágyúzás és gránátok ránk szórása közt vonultunk fel a túlnyomó ellenség elől az országúton a magaslatra, de szerencsénkre az ellenség üldözésünket nem folytatta, pedig ez végzetes lehetett volna ránk nézve.

    A magaslaton már szemközt jövő honvédektől kezdett terjedni a hír a szerencsétlen világosi fegyverletétről. Volt valami a dologban. Alkonyat után Facsetra ért a tábor, és századonkint a kertekben helyezkedtek el, készenlétben állván pár óráig, s csak fegyvereiket rakták gúlákba. Hangosan beszélni, vagy tüzet rakni, tilos volt, míg nem a huszárok visszatérve a kémszemléről, jelentették: hogy az ellenség lenyugodott. — Ekkor megfőzték a megtakarított tarhonyát, s a bekövetkező még rosszabb események előérzetében lenyugodtak.

    Reggel már nagyon megfogyva, de mégis valahogy sorakoztak. Tábornokot, vagy más magasrangú tisztet többé nem lehetett látni. Ily lehangolt állapotban vonultak ki Facsetből, de alig értek ki, látták, hogy egy részről a huszárok minden rend nélkül vonulnak feléjük az országútra és iszonyúan lármáznak, és csak ezektől tudták meg, hogy fel vannak oszlatva, és elbocsájtva azon figyelmeztetéssel, hogy mehet kiki a hova akar, de azért amennyire lehet tartsanak többen össze, nehogy az oláhok dühének essenek áldozatul.

    Azt a jelenetet, mely erre következett, leírni nem lehet. Egyszerre a még meglevő némi rend feloszlott; 30 – 40 – 100 emberből álló csoportokra oszlott a zászlóalj. – A hű bajtársak, kik annyi dicső csatában részt vettek, egymás nyakába borulva, sírva búcsúztak el, és ki ahogy és a merre tudott, ment. A hazavédők egyszerre hazátlanok lettek. Bátor kis honvédunkra, Eberling Mátyásra is a keserű bujdosás várt minden keserveivel. — Soborsinnál a Marost — sekély lévén akkor vize — átgázolta nehányad magával, a hegyek és erdők közt bujdosva és kukoricán élődve az oláhok folytonos gúnyja és üldözése közt Belényesen át végre Nagyváradra ért. Nevezetes, hogy mielőtt Nagyváradra beértek volna, az orosz előőrsök egy tisztje eléjök lovagolva, tiszta német nyelven azzal biztatta őket, hogy csak csatlakozzanak az oroszokhoz, majd adnak aztán a németnek, de azért mégis fegyver közé fogták őket, elvették fegyvereiket és mint hadifoglyokat táborukba kísérték.

    Az orosz katonaság dicséretére legyen mondva, se táborukban, se akkor, midőn Sarkadon át Arad felé kísérték hazátlan honvédeinket, nem volt eset, hogy bántották, vagy kifosztották volna a szerencsétlen honvédeket, sőt amennyire lehetett még élelmezték is őket, szóval, mint nemes ellenség viselték magukat honvédeinkkel szemben. De e humánus bánásmód azonnal megszűnt, amint az osztrákok Simándnál átvették a honvédeket. Vége, hossza nem volt a puskatussal való bökdösésnek, a puskacsővel való ütlegelésnek; jobb ruháiktól megfosztattak, anélkül, hogy csak valaki is találkozott volna, ki e garázdálkodásnak csak egy szóval is véget akart volna vetni; sőt midőn Eberling egy ilyen durva fosztogató pribéknek a szemébe vágta, hogy

    — Most vitézkedtek úgy-e, de még puska volt kezünkben, futottatok.

    E bátor mondásáért honvédünk majd nem életével lakolt; mert. hallván ezen rendreutasítást egy hadnagy, iszonyú durván megtámadta őt és lelövetéssel fenyegette, Így értek Aradra.

    Aradon egyetlen egyszer kaptak egyenkint egy kenyeret, melyet, tökéletesen penészes lévén, kénytelenek voltak eldobni és csak az aradiak földjeire kukoricát és tököt lopni járó német katonák irgalmából kapott és szemét mellett megpirított kukoricacsövekkel és tökdarabokkal tengették nyolc napig életüket. Végre sok huza-vona után elbocsájtattak, de ekkor is sokat szenvedtek a német katonáktól, amelyiken még csak valamire való ruhadarabot vagy csizmáján sarkantyút láttak, az egyik puskát szegezett mellének, a másik fosztogatta, a szó szoros értelmében kirabolta.

    Eberling honvédünk mindezt látta és átélte s ezernyi baj, nélkülözés, bujdosás és szenvedés után végre hazaért szülőföldére, Paksra, s még ugyanazon év őszén ismét visszament Kalocsára megszakított tanulását tovább folytatandó, de itt se volt soká maradása. 1850. év tavaszán a kalocsai zsandár őrmester magában az osztályban, hol előadáson volt, elfogta, hogy mint volt honvéd Szekszárdra kísértessék és besoroztassék.

    De a jó Isten, aki a rettenetes temesvári csatában, s azután keserves és veszélyes bujdosása alatt megmentette életét, most is utolsó bajában rendelt neki szabadítókat. Ujváry László szolgabíró, báró Prónay svalizsér-kapitány és sorozó parancsnok, a katonai orvos és csendőr kapitánynak közreműködésével úgy a besorozástól, mint minden egyéb üldözéstől végképen megszabadult.

    Tanulmányainak bevégzése után 1856-ban áldozó pappá szenteltetett, majd buzgó lelkipásztor, plébános Babarczon, Baranya megyében.

szozattv


szozat a tiszta hang szentkorona OMLI Meghívó Hazatért liliomok aversereje Horthy szobor avatás arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo