Debreczeni Márton: A kiovi csatá-ból

Túl a nyugoti halmok fenyveslepte tetőin,
Hol az egek boltjáról fénnyel nézve le, sok jót
És sok rosszat látó nap sugára, ha fárad,
Nyugodalomra hajol, van az élettenger özönjén
Egy sziget, égig emelt kőszirtekkel koszorúzva,
Szédítő mélységűek ennek völgyei, nem hat
Napsugár ide, nem terül itt soha rózsapirosság
A hajnal szelíd arca mosolygásán az egekre;
A madarak csevegő szava itt munkára nem ébreszt,
S a lehanyatló nap sugára se int pihenésre.
Ah! nem, mert örök itt a nyugalom, itt örök éjfél
Sátoroz, itt örökös csendesség, itt örök álom
Fátyola leplezi a nyugvó port; itt az időnek
Szárnya kötözve pihen; nem leng soha nyugati szellő
Hűs fuvalma virágokon itt; nem pusztít az észak
Hervasztó fúvása: nem, ah! mert nincs mi elasszon
Ennek kérge alatt; nincs itt a rózsabokornak
Ágai közt bimbó, nincs liliom; a kopasz ormok
Oldala puszta, kopár s töredék kő halma borítja.
Itt van az életnek végső kikötője. Erős ez
És magasan nyúló kőfallal van kerítve.
A tenger fenekén zavaró orkán dühe nem zúg
Itt s ha ezen nyugalmas rév kebelébe jutott az
Árboc, nem reszket többé a háborús égnek
Mennydörgése miatt, s nem fél a mennykövet ontó
Villámok suhogásától. Oh, mely gyakor ízbe’
Vágyakozik s óhajt ide érni az életi tenger
Háborgásaival küzdő, a sors szele által
Hányódván, keserű könnyek közt olvadó szív,
Mert elhal! Nincs fájdalom itt többé, de reménye
Kompászára tekint s rebegéssel távozik újra
E rév szirtjeitől, mivel innen még soha senki
Sem tért meg bizonyos hírt mondani, könnye peregve
Kezd ismét a habokkal küzdeni. Óh! be gyakorta
Fél a csendes szél szárnyán evező, ki körül száz
Színbe repesnek az élet boldogságai, e rév
Partra kiszállni, mivel megszűn: nincs itt az örömnek
Többé lakja; de a csillagzatok éjjeli fényét
A szem örömtől részeg fővel nézve csalódik,
S gyenge hajója korán szakad itt tördelt darabokra.
Nincs itt félelem, oh! mert nincs mit veszteni többé,
Messzi jövendők álmaival se csal égi reménység
Képe, mivel nincsen többé mit nyerni. Irigység
Nem marcangol imitt, mivel a polgárok egyenlő
Birtoknak; haragérzés nincs, mert mélyen alusznak
Itten az indulatok zordon szélvészei. Gazdag
Itt a koldus, mert nincs kívánsága. Szegény itt
A gazdag, mert semmie sincs. A földi királynak
Pálcáját itt por lepi, mert e puszta szigetnek
Főura mindeniken függetlenül űzi hatalmát.

Egy kőcsúp áll a mély csendű sziget közepibe’
A többek tetején magosan: roppant terű sziklák
Függenek oldalain, melyek mellett az időnek
Percei félve lebegnek alá a völgyek ölébe.
Tar tetejét a háborús égnek mennykövein túl
Hordozván a többek előtte porig leborulnak.
És lélekborzasztó némultsággal imádják.
Itt lakik a Végzés köd közt láttatlanul, és ő
Minden látva; komoly méltóság képezi arcát.
Vas pálcát tart jobb keze s balja az emberi élet
Sorsaival játszik s mély gondolatokba merülve,
Míg a szárnyas idő pillanataival veti számát,
Sorskockák hullnak szakadatlan alá keze közül
A völgyek mélyébe le, hol a Halál koponyákból
Rakta lakóvárát, s hatalommal uralkodik e gyász
Semmisedés országából a földi valókon.
Rémítő ennek vázképe, ajaktalan ínye
Port rágó fogakat vicsorít, szeme nincs, de helyét mély
Gödrök mutatják, kopasz homloka, a feje puszta,
Arcának fedezője lesorvadt; és csupa csontból
Áll nyaka, vállai, lába, egész testalkata mind csont.
Száz csendes sírok öblei állnak előtte kitátva,
S százakat ejt le azokba naponkint görbe kaszája.
Hasztalanul sóhajt az anyának szíve kegyelmet
A gügyögő csecsemőnek, hasztalanul könyörög, kér
A nemző esztendeihez napokat s heteket még
A hív magzat. Szánakozás ennek kebelébe’
Nem lakik, és kinek a Végzés keze élete sorsát
Egyszer elejtve, az ő birodalma felé leszalasztá,
Elhal az és kedvesei karjai közül örökre
Elszakad, el! bármint igyekezzenek a szeretetnek
Láncai őtet az élethez kapcsolni. Nevetve
Lép ki setét barlangjából ő dúlni az élők
Közt, s miután száz szembe’ nyitott a könnypatakoknak
Forrást, megnyugodva tekint át a temetőnek
Sírkövein, hol árvák, nemzők, hív szeretők és
Ritka barátok a hűlt porokon leborulva zokognak.

Egykorú ő az Idővel és nem szűnt meg azolta.
Karja tiporni, miolta ez építé. Századok ültek
Bús birodalma alatt mr végtelen éjbe temetve
Hogy szabados kényére tipot ő. Aki hazáját
boldogította, ki önfele társainak komor arcán
Eltörlé a könnyeket, aki magát kirekesztve
Céljaiból nemesen gondolkoza és nagyokat tett –
Úgy szállott temetőbe, miklént a mennyei erkölcs
Eltapodója. Erény és hűség érdeme egy sír
Hantja alatt feküdött feledékeny ködbe takarva
A vétekkel; amazt áldás, és ezt örök átok
Nem kísérte: de hosszas idők lefolyása után a
Sors megszánta ügyét az erénynek, és lebocsátá
Fényes lakjából a Halál völgyébe az ifjú
Emléket, hogy lenne jutalma az érdemeseknek,
És büntesse az isteni erkölcs eltapodóit.

Most a halál birodalma felett mély gondolatok közt
Ül jobbján könyökölve ez és mécsese világa
Halvány fényt terít a temetőnek sűrű ködére.
Mérő csésze előtte, de nem fénylő aranyat mér
Ő ezzel, nem ezüstöt, nem mér kincset; ezeknek
Nincs becse itt többé; csak gondolatok, nemes érzés,
És nagy tettek bírnak ezen mértékbe’ nyomással;
Melyeket átnyújtván az Idő szárnyánakaz Emlék,
A maradékok előtt fénylő példába’ lebegnek.