Csanádi Imre: Az 56-os évre
Árvízzel-földrengéssel,
kezdődött két intéssel;
megindult mennyi hajlék,
jajdult a hontalan nép.
Földrázó téli hajnal –
jött süvöltő morajjal,
házak-falak inogtak,
Pesttől-le a fagyos homokba rogytak.
Komor tavaszi képek –
víz nyaldos háztetőket;
parasztok fán kuksolnak:
jön-e a mentő csónak?
Ágyuk szavát az utcák
horkanva visszabukták,
géppisztolyok pöröltek,
lánctalpak csörömpöltek.
Hányan zuhantak, hulltak,
halálba józanultak,
testük, a kőre döntött,
bíbor zászlót bontott.
Szénporos pincék, dohszag –
pestiek így lakoztak,
mocsokban és hidegben,
bénító rémületben.
Fiúcskák nevetését
nyúzta le éhség,
anyákra árnyék égett,
naponta sötétebb.
Utcáink – merő lőtt seb,
terekre sírhantok nőttek;
szenny nőtt: dombbá dagadva
a Pestist szólongatta.
Ha veszett, még több vesszen:
kiözönöltek kétszázezren;
egyik: mert roncs az otthon,
a másik: hogy szajhálkodjon.
Elemek tombolása
jel volt az őszi nászra:
vak mámor, halálos nász,
lett vérjegyes, piros gyász.
Gyötrő kezdeni-hagyni:
milyen tályog fakadt ki,
feketére mi érett,
milyen ítélet.
Október, máglya voltál,
tetőnkig csaptál, ránk omoltál.
Emléked üszkös rózsa,
eleven seb azóta.
Ki rajongott lobogva,
ki más a koncot fogta;
átállt a talpnyaló is,
ágált a leg-alábbvaló is.
Volt min vihar-tapodtan
fanyalognom undoromban;
volt mit bámulni, hőstett,
mikor golyók esőztek.
Fal dördült, sikongott ablak,
huzalok leszakadtak,
emésztő vad tüzekben
szájalt Ördög meg Isten.
Tavaszodón okádta
titkát a Fertő lápja:
iszapcsuhásan nőket,
kökény-kék csecsemőket.
Énekem, sajgó ének,
maradj meg töredéknek,
ne a bosszút – elég volt! –
ne költögesd a tébolyt:
idézz oldó jövendőt,
versbeli víg esztendőt,
kikeletet: e kis nép
ontson virágot ismét,
süppedező sírokra,
ifjú menyasszonyokra –
neve, a virtussal-ékes,
felnőjön az Emberiséghez.
1958