Szabó Lőrinc levele – feleségének

Galyatető, 1940. október 24.

    Köszönöm a levelét, Klára. Kár volt gúnyosan kezdenie: én akarattal nem írtam, hiszen anyuka bővel elmondott mindent. Nagyon megismertem a vele töltött idő alatt, nagyon kiismertem, olyan oldaláról, amelyet alig sejtettem: hogy mennyire hasonlít rám. Édes volt, ahogy felszabadultságában egyért-másért lelkendezett, s főleg ahogy tárgyaktól, bokroktól búcsúzkodott, s ahogy pertu beszélt hozzájuk. Akár csak én. Nagyon sajnálom, hogy nem bírta a buszt: kedvében akartam járni az „érdekes” hazajuttatással. A jóba, finomba könnyen beletanulna, a viselkedésbe is. Mondta, hogy méltóságosasszonyozták? Itt el se tudják képzelni, hogy a magamfajta ember nem méltóságos. S kezet csókolt neki a titkár, s Jellen Gusztáv is (az Atheneum vezérigazgatója), aki szintén itt van! – Akkor még nem tudtam, hogy ő az, ő szólt hozzám, azt hittem, hogy újságíró a KSV tájáról. (…)
    A jót és kényelmet, amiről ír, nemigen élvezem; viszont tudatosan használom. Furcsa, amiket a keserűségeimről ír: maga a múltban sokat tett, amivel őrölni akart vagy akaratlanul (a kérésem ellenére) őrölt és rombolt, vagy – ne túlozzunk – rongált… Hiába, én rendetlen ember vagyok, elismerem, s elég bajom van miatta; de akkor nem az lennék, aki vagyok. Ezt nem költői öntudatból írom, s kissé csodáltam is, amit a tehetségemről – valószínűleg túlozva – ír. Nekem az volna jó, éppen az „abszurditásaim” miatt, hogy akik szeretnek, akik valahogy hozzám kapcsolódtak, illetve utamba kerültek –a legszélesebb értelemben gondolom ezt –, segítsenek. Miért? A választ maga adta a számba több újabb levelében, s a mostaniban különösen tisztán: azért, hogy élhessek a „tehetségemmel” és „adottságaimmal” „minden erőmből”, és „ne tartsak fontosnak semmi mást”. Maga „kegyetlenséget” tanácsol, még magával szemben is; erre én, azt hiszem, képtelen vagyok –, hacsak végső elkeseredésből nem, és igen rövid időkre. Nem értem, hogyan írhatja ezt: „engem ne sajnáljon leépíteni, ha…”! Még egyszer mondom: én ezt nem akarom, nem kívánom, s egész meg vagyok ijedve és meg vagyok hatódva attól, hogy ilyesmitől tart, másrészt attól, hogy olyan okosan írt, illetve reális szeretettel rólam. Gondolom ez bíztatás akart lenni elsősorban, mert tudja (dehogy tudja!), hogy milyen szorongásaim vannak, milyen idegrohamaim, szerencsére múlóak persze, nem kell megijedni. A lényeg az, hogy „akármi vagyok, egyéb is vagyok”, s szerintem is megérdemelném – s a maga mértékével mérve: meg inkább –, hogy ne romboljon, rágcsáljon a sors. És mi a sors? Azt hiszem Napóleon szerint: a politika, s ez alighanem igaz is; ezt nem tudjuk befolyásolni; a magánéletben azonban még inkább a környezet az állandó sors, az emberek, akik körülöttünk vannak s hátra- és előremozdíthatják az életünket. Jó volna nekem végre olyan „sors”, amely „támogat” és nem gáncsoskodik, ha már felismerte, hogy érdemes volnék rá. Sajnos, ennek egyszerre vagy tíz vonalon kéne bekövetkeznie; s maga ebből csak egy vonal, bár a közelségénél fogva igen fontos.
    Na, hagyjuk ezt, nem szeretek róla beszélni. Lesz, ahogy lesz. Fatalista vagyok, de csak mert ez mégis ad némi erőt a gyengeségeimnek és szörnyű érzékenységemnek. Semmi esetre sem írtam volna efféléket, ha rá nem vesz a levele meleg hangjával! Az ilyen hang mindenestre „hasznosabb” nekem, mint az ellenkező. De azért azt maga se veheti komolyan, hogy „ontani” fogom a versek „tömegét”. – Pedig de jó volna behozni az utolsó egy-két év mulasztásait! Dolgoztam máris, elég szép eredménnyel; pedig ezerfelé áll a fejem, s mindig attól tartok, hogy megszakad a jó tempó. Az egész világ s ráadásul a jóisten becézése kéne nekem ahhoz, hogy egészen kihozzam a képességeimet! (Le merem írni ezt a szemtelenséget, mert ez eztán mindenkire áll.)
    A télikabát feletti örömének igazán örülök. Így már nekem is megérte –, noha akkor is adtam volna (mert adhattam), ha morogna. Hogy „egész szép öregecske asszony” lesz magából, arra bizony be kell rendelkezni, csak udvariasság hazudhat egyebet, vagy valami érdek. Higgye meg, együtt érzek magával. Jobb és könnyebb szép, fiatal öregecskének lenni a maga idején, mint nevetséges vén fiatalocskának. Én nagyon öreg vagyok, csak hát férfi: nem látszik úgy.
    A mestervizsgát rendkívül helyeslem. Rá kell szánni nyugodtan azt a hónapot! Bár már régen eszébe jutott volna! Ez komoly dolog. A Júlia-ügyet még megbeszéljük.
    Mi van még? Lánczy Margit egy lapot írt a katonaságom legvégén; ide fog írni még? Nem tudom, mit tervez. Elseje előtt otthon leszek, talán várjon meg.
    Lemaitre-től, sajnos, nincs egyebem. Kitűnő ember volt! Hanem olvassa el utána Cherbuliez könyvét a művészetről, irodalomról, gyönyörűsége lesz az is, ha ez az volt.
    Szobámban rettenetes a füst, kint hideg van, nem lehet jól szellőztetni, így sincs melegem. Éjjel a füsttől olyan rosszul aludtam, hogy muszáj volt magamra nyitnom az ablakot: így aztán ment az alvás. Kint 3 fok van, bent 19-20, az egész szállodást elborította a felhő, az utakat se látni a II. emeletről a parkban, fehér ködben állunk.
    Ha Bayékkal feljönne szombaton, telefonáljanak, este 7 után! Holnap nem írok.
    Sokszor csókolom a gyerekeket, nagyanyót. Magát is.
                                                                                                                                     Lőrinc

szozattv


szozat a tiszta hang Rátkai 09 20 Sinka István megemlékezés sajosandorest szentmihálynap napéjnapfor Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf