Sajó Sándor: Harangversek, Kit Isten szívvel ver meg, Március tizenötödikére

Sajó Sándor:

Harangversek

/A budapesti kőbányai plébánia-templom három új harangján./

                                  I.

Szent László lelkét zendíti e méla harangszó:
Két eszményen csüggj: Istenen és a Hazán.

                                  II.

Zengő hangjaimon száll mennybe a földi imádság,
Zengő hangjaimon szívbe az égi vigasz;
Búk s örömök közt én kísérem a földi halandót
S útja bevégeztén a temetőbe is én…

                                   III.

Isten parancsára hívlak zengve-bongva
Hétköznap munkába, vasárnap templomba;
Munka és imádság kettős szent hevében
Virradj szebb jövőre szegény magyar népem!

                                                                1928


Sajó Sándor:

Kit Isten szívvel ver meg

Kit az Isten szívvel ver meg,
Ősz fejjel is balga gyermek,
Játékszer a sors kezében,
Egyben hős: a szenvedésben.

Érző szívvel ha születtél,
Nagy fájdalmak rabja lettél:
Rejtve benned, nagy titokban
Millió búja dobban.

Bolygod ezt a nagy világot:
A mosolygót meg se látod,
Csak a búsat, csak a gyöngét,
Csak a bánat hulló gyöngyét.

Vágyol égi gyönyörökre,
S belebotlasz földi rögbe;
Keresed a boldog révet,
De a szíved csdak bút érhet…

Óh, szív nélkül sokkal könnyebb,
Sima útján zord közönynek,
De az Isten szívvel vert meg,
Szegény ember, balga gyermek!


Sajó Sándor:

Március tizenötödikére

Hozván madárdalt, fakadó virágot,
Légy üdvözölve, nyíló kikelet!
Szép vagy, mosolygsz, jókedvűn kitárod
A vén világnak ifjú kebled.
Óh szebb volt mégis akkor, a nagy évbe’…
Ezer közt nem lesz még egy oly tavaszt!
Lehe leszállt egy nép aggott szívébe
S ifjú erővel újjászülte azt.

Nagy negyvennyolcban szebb volt a madárdal
És igézőbb a virágfakadás;
Ébresztő volt az riadó szavával,
Haló nemzetnek új feltámadás.
Csodának hinnéd, bár tudod; valóság.
Nem is oly rég volt, mégis oly mesés…
A holtnak hitt feltörte koporsóját
S diadalt ült a hosszú szenvedés.

Bús századokrul dalok regélnek,
Bevonva gyásszal múltunk romait;
A nemzetben már haldokolt az élet.
Szívében végképp elapadt a hit.
A gyászban, melyet táplált a sötétség,
Jövő sorsára félve ismere
S tudattá vált a vérfagyasztó kétség,
Hogy a magyarnak nincs már Istene…

Óh van! Borulj le s szent nevét imádjad:
Ő adta nékünk azt a szép tavaszt,
Mikor keservünk jajszóval kiáradt,
Lehajlott hozzánk s meghallgatta azt;
Higgy benne: ő az, aki ezer éve
Virrasztja, védi a szegény magyart,
Remény a búban, bátorság a vészbe’,
Békébe’: munka, háborúba’: kard…

Nézz vissza, népem, március Idusára
S lásd az ujjongó, ifjú nemzetet:
Gondolat, érzés – békóit lerázza
S szabaddá lesz, mert annak született;
Temessék sírba, mégis halhatatlan,
Föld zsarnoksága meg nem ölheti,
Öljék: – föltámad millió alakban
S örökkön él, mert lelke van neki!

Gondolj a múltra, hajnalhasadásra,
És ne feledd e szép napot soha!
Ez a nap lett az új kor megnyílása,
Mit várva várt bús századok sora;
E napon zengtek égő honszerelmet
Akik támadtak, az apostolok:
Rabszolga-népből így lett újra nemzet,
Jobbágyból polgár, nyervén új jogot.

A nemzet ajkát ama nagy napokban,
Halld ott Petőfit. Minden szava láng;
Izzó szívében népe szíve dobban,
Dús lelke kincsét pazarolva ránk.
Amiért a nemzet küzdött és sóvárgott,
Amiért a költő zengett, izgatott:
A szent szabadság ím a földre szállott
S fölébreszté az alvó századot.

Szabadság! Áldást hintő a világra,
Te isten lelke emberek között,
Legszebb tavasznak legszebbik virága,
Könnyel sóvárgott, vérrel öntözött; –
Egyeseknek s millióknak levegője,
Ki nélkül élni végképp nem lehet,
Te minden szépnek és nagynak szülője:
Édes szabadság! Hogy’ nevezzelek?

Mi vagy te nékünk, ó nevezhetetlen…
A legszebb szó is rólad: puszta név;
De ott élsz minden hű magyar kebelben,
Sorsunkhoz fűzött immár ezer év…
Mi vagy te nékünk: elzúgták a harcok,
Megírták vérrel hősi daliák,
S mert harcunkban a te erőd viharzott,
A múlt erőnkön az egész világ!

S legyőzve is csak győztesek maradtunk,
Zsarnokság gőgje el nem nyomhatott;
Mikor kezünkben kettétört a kardunk,
Múltunk hirdette: a miénk a jog!
Magunkban álltunk, – óh fájó tanulság! –
És gúnyos sorsunk megtiport nagyon,
De fölemelet a gyász, a vértanúság,
S erőnk forrása lett a fájdalom.

Hallgatva tűrtünk, de nem lehagyottan,
Bízván, lelnünk kell megmentő utat;
Amit kivívtunk ama nagy napokban,
Szívünkben élt, mint szótlan öntudat.
Nagy márciusnak hajnalhasadása
Múltunkból tárta a jövőt elénk:
Vértezve mentünk a nagy alkuvásra,
S ott nem kegyelmet, de jogot nyerénk!

Hevülj föl, népem, nagy idők sugárán:
Ott a szabadság, az erő, a jog;
Le nem sújthat vész, meg nem ejthet ármány,
Míg annak fénye lelkeden ragyog;
Bölcs bátorsággal szebb jövőre várva,
Hited, bizalmad ez a múlt legyen:
Ha méltó voltál a föltámadásra,
Méltó vagy élni új évezreden!

szozattv


szozat a tiszta hang Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Rátkai 2020 01 30 jorafordulopal vers2020a Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf