Sajó Sándor: Harangversek, Kit Isten szívvel ver meg, Március tizenötödikére

Sajó Sándor:

Harangversek

/A budapesti kőbányai plébánia-templom három új harangján./

                                  I.

Szent László lelkét zendíti e méla harangszó:
Két eszményen csüggj: Istenen és a Hazán.

                                  II.

Zengő hangjaimon száll mennybe a földi imádság,
Zengő hangjaimon szívbe az égi vigasz;
Búk s örömök közt én kísérem a földi halandót
S útja bevégeztén a temetőbe is én…

                                   III.

Isten parancsára hívlak zengve-bongva
Hétköznap munkába, vasárnap templomba;
Munka és imádság kettős szent hevében
Virradj szebb jövőre szegény magyar népem!

                                                                1928


Sajó Sándor:

Kit Isten szívvel ver meg

Kit az Isten szívvel ver meg,
Ősz fejjel is balga gyermek,
Játékszer a sors kezében,
Egyben hős: a szenvedésben.

Érző szívvel ha születtél,
Nagy fájdalmak rabja lettél:
Rejtve benned, nagy titokban
Millió búja dobban.

Bolygod ezt a nagy világot:
A mosolygót meg se látod,
Csak a búsat, csak a gyöngét,
Csak a bánat hulló gyöngyét.

Vágyol égi gyönyörökre,
S belebotlasz földi rögbe;
Keresed a boldog révet,
De a szíved csdak bút érhet…

Óh, szív nélkül sokkal könnyebb,
Sima útján zord közönynek,
De az Isten szívvel vert meg,
Szegény ember, balga gyermek!


Sajó Sándor:

Március tizenötödikére

Hozván madárdalt, fakadó virágot,
Légy üdvözölve, nyíló kikelet!
Szép vagy, mosolygsz, jókedvűn kitárod
A vén világnak ifjú kebled.
Óh szebb volt mégis akkor, a nagy évbe’…
Ezer közt nem lesz még egy oly tavaszt!
Lehe leszállt egy nép aggott szívébe
S ifjú erővel újjászülte azt.

Nagy negyvennyolcban szebb volt a madárdal
És igézőbb a virágfakadás;
Ébresztő volt az riadó szavával,
Haló nemzetnek új feltámadás.
Csodának hinnéd, bár tudod; valóság.
Nem is oly rég volt, mégis oly mesés…
A holtnak hitt feltörte koporsóját
S diadalt ült a hosszú szenvedés.

Bús századokrul dalok regélnek,
Bevonva gyásszal múltunk romait;
A nemzetben már haldokolt az élet.
Szívében végképp elapadt a hit.
A gyászban, melyet táplált a sötétség,
Jövő sorsára félve ismere
S tudattá vált a vérfagyasztó kétség,
Hogy a magyarnak nincs már Istene…

Óh van! Borulj le s szent nevét imádjad:
Ő adta nékünk azt a szép tavaszt,
Mikor keservünk jajszóval kiáradt,
Lehajlott hozzánk s meghallgatta azt;
Higgy benne: ő az, aki ezer éve
Virrasztja, védi a szegény magyart,
Remény a búban, bátorság a vészbe’,
Békébe’: munka, háborúba’: kard…

Nézz vissza, népem, március Idusára
S lásd az ujjongó, ifjú nemzetet:
Gondolat, érzés – békóit lerázza
S szabaddá lesz, mert annak született;
Temessék sírba, mégis halhatatlan,
Föld zsarnoksága meg nem ölheti,
Öljék: – föltámad millió alakban
S örökkön él, mert lelke van neki!

Gondolj a múltra, hajnalhasadásra,
És ne feledd e szép napot soha!
Ez a nap lett az új kor megnyílása,
Mit várva várt bús századok sora;
E napon zengtek égő honszerelmet
Akik támadtak, az apostolok:
Rabszolga-népből így lett újra nemzet,
Jobbágyból polgár, nyervén új jogot.

A nemzet ajkát ama nagy napokban,
Halld ott Petőfit. Minden szava láng;
Izzó szívében népe szíve dobban,
Dús lelke kincsét pazarolva ránk.
Amiért a nemzet küzdött és sóvárgott,
Amiért a költő zengett, izgatott:
A szent szabadság ím a földre szállott
S fölébreszté az alvó századot.

Szabadság! Áldást hintő a világra,
Te isten lelke emberek között,
Legszebb tavasznak legszebbik virága,
Könnyel sóvárgott, vérrel öntözött; –
Egyeseknek s millióknak levegője,
Ki nélkül élni végképp nem lehet,
Te minden szépnek és nagynak szülője:
Édes szabadság! Hogy’ nevezzelek?

Mi vagy te nékünk, ó nevezhetetlen…
A legszebb szó is rólad: puszta név;
De ott élsz minden hű magyar kebelben,
Sorsunkhoz fűzött immár ezer év…
Mi vagy te nékünk: elzúgták a harcok,
Megírták vérrel hősi daliák,
S mert harcunkban a te erőd viharzott,
A múlt erőnkön az egész világ!

S legyőzve is csak győztesek maradtunk,
Zsarnokság gőgje el nem nyomhatott;
Mikor kezünkben kettétört a kardunk,
Múltunk hirdette: a miénk a jog!
Magunkban álltunk, – óh fájó tanulság! –
És gúnyos sorsunk megtiport nagyon,
De fölemelet a gyász, a vértanúság,
S erőnk forrása lett a fájdalom.

Hallgatva tűrtünk, de nem lehagyottan,
Bízván, lelnünk kell megmentő utat;
Amit kivívtunk ama nagy napokban,
Szívünkben élt, mint szótlan öntudat.
Nagy márciusnak hajnalhasadása
Múltunkból tárta a jövőt elénk:
Vértezve mentünk a nagy alkuvásra,
S ott nem kegyelmet, de jogot nyerénk!

Hevülj föl, népem, nagy idők sugárán:
Ott a szabadság, az erő, a jog;
Le nem sújthat vész, meg nem ejthet ármány,
Míg annak fénye lelkeden ragyog;
Bölcs bátorsággal szebb jövőre várva,
Hited, bizalmad ez a múlt legyen:
Ha méltó voltál a föltámadásra,
Méltó vagy élni új évezreden!

szozattv


szozat a tiszta hang Sinka minosz 2018 06 22 MÁTYÁS 2018 06 30 VÁC MÁRIANOSZTRA trianon 768x432 lovaijjász kurultaj magyarokogyűlése
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf