Sajó Sándor: Bocskai éneke

Turulmadár, de megszelídültél!
Szennyes porba jaj de lemerültél!
Zord hatalom nyűgözi a szárnyad,
Turulmadár, de gyönge madár vagy!

Jött-ment az út Magyarország földjén,
Zsákmány a hit, erőszak a törvény;
Ősi nemzet egyre fonnyad, gyérül,
Mint fa lombaja hideg őszi széltül.

Gazda, pusztul a halom, a róna, –
Aki lakta, puszták bujdosója;
Templomoknak oltára bedőlve,
Magyar vallás kiűzve belőle…

Magyar népem, könnyes szemmel látom
Vergődésed kemény nyoszolyádon;
Rád zúduló tengernyi gyalázat
Szívem mélyén dacos búra lázad.

Dacos búval szent eskümet mondom:
Tépett zászlónk véres harcra bontom!
Jog a kardom, ős törvény a vértem:
Követelem, mit eddig kértem!

Éltünk eddig, búnkat panaszolva,
Alázatban, mint a hitvány szolga;
Már ezután, halld meg, osztrák császár:
Tölgyfa leszünk, nem hajlongó nádszál!

Turulmadár, bontsd ki büszke szárnyad,
Repülj, repülj, ha magyar madár vagy!
Bitangba vert, züllött, rongyos népem,
Nosza harcra – Isten s hon nevében!

Gyülemlett búnk régi nagy türelmünk,
Gyulladj bátor, elszánt tettre bennünk!
Szabadságért nosza kardra, vérre:
Vagy kivívjuk, – vagy elvesztünk érte!