Bodor Aladár: Új szövetség

A Kárpátokban most olvad a hó
S a régi csontok kifehérlenek,
Csontok, szürke rongyok közt, tört puskák közt,
Csontig fehérré tisztult emberek.
Be forrók és piroslók voltak mind, mind!
S jött téli hó, tavaszi áradat,
Nyári harmat, s lemosta forró vérük,
S az édes földet, mely rájuk tapadt.

S jöttek távoli könnyek, búcsúcsókok,
És sok kicsi árvagyermek-imádság,
S lemosták róluk, ami még volt földi,
Harc gyűlölségét, élet sajnálását.
Fehérek lettek, mint a temetők
Márványai távoli hosszú sorban,
A Kárpát: csupa nagy, nagy sírhalom,
S ők fehér tejútként rá végigszórva.

Nyugton nyugosznak, minta csillagok.
Máshol még áll a harc, győznek, vagy buknak;
Ők a maguk harcát már megharcolták
S tisztán vitték meg kardjukat uruknak.
És Isten őket kegyelemben vette,
Az éhséget, fagyot s a vért lemérte
S rátette árváik nyomorát s könnyét,
És ilyen szövetséget testált érte:

(Így szólt Isten) Elfogadom váltságul
A múlt bűnéért a magyar honvédet,
Eltöröm a vesszőt gyermekeiknek,
Emelkedjék föl a lesújtott élet.
Akarom, hogy a Kárpát vérválasztó
Legyen a népek közt, évezreken,
Ami magyar, az rajta innen gyűljön,
És túlra folyjék, ami idegen.

Vérző magyar, kiterjesztem fölébe
Védő karomat, míg e csontok érnek,
A Kárpátokig megváltott s megáldott
Hazád lesz itt, – túl rajta nem kísérlek.
A Duklától Rotundáig fehérlő
Csaba útján én őrködöm veled,
S a megbűnhődött múltért és jövőért
A víg esztendőt elhozom neked.