Sajó Sándor: Lelkes honvédek
Eltűnt viharja árva nemzetemnek,
Véres dicsőség vészes napjai!
Körültetek lebeg borongva lelkem,
S a harc zaját is vélem hallani.
– Óh, szent szabadság, mennyin estek érted,
Küzdve dicsőn, óh mennyin haltak el!
Harcoltak ők, most már nyugosznak ott lent,
Fáradt testük egy sír takarja el.
Egy sír, melynek minden hantja szent lett,
Mert hősök ők, kik ott lenn nyugszanak,
Nagy álmaikban látva egy dicsőbb kort,
Amely a honra majdan felvirrad.
Oly jó lehet álmodni lenn a földben,
Álmodni csendben, hosszan, boldogan,
Tudván, hogy ők elvégezék a munkát,
S hogy a magyarnak szabad honja van!
Hogy vívtak ők, hogy küzdtek a hazáért,
Bátran, vitézül, elszántan híven;
Nem volt veszély, mely nagy lett vón előttük?
Nem tudta egy se, mi a félelem.
Nem kérdte egy se, hogy mi lesz jutalma,
De ment a harcba, s hősen elesett…
Csak egyet tudtak ők: hazát szeretni,
Hazát szeretni égőn, s nemzetet!
Apa, fiú, ott voltak egy csapatban.
Egyért hevülve mind a két kebel,
Ifjú, öreg, együtt harcolt a síkon,
Egymást tüzelték, s együtt estek el.
S tán volt nekik, ki őket visszatartsa,
Azt kedvese, emezt egy jó család,
Ám mentek ők a harcba, a halálba,
Hisz’ védeni kellett az édes anyát!
Ki mondja még, hogy elfajult e nemzet,
Hogy ős erénye régen veszni tért?
Óh az a nép, amely elkorcsosult már,
Nem áldoz annyit szabadságáért.
A nép, mely így tudja hazát szeretni,
A nép, amely szabadságot akar;
Az nem lehet puhult! – És a hazáért
Már annyi vért ontott ki a magyar!
Óh, annyi vész zúgott el már fölötted,
Én nemzetem egy ezredév alatt!
És most, mikor egy ezredévet éltél,
Most vesztenéd el szabadságodat?
Nem! Él az Isten, Istene e népnek,
Ki élve tartja a magyar hazát,
S ha vészt hozott, erőt is ád a népnek,
Mellyel, ha kell, megvédje szent jogát.
S ha jönne még talán vész a hazára,
Ha elborulna tán e hon ege:
Megholt dicsők, rajongó honszerelmet
Ti öntsetek a magyar véribe!
Óh, ti tanítsátok e népet: a hont
Hogy kell szeretni égőn, igazán,
S ha ezt tudod, én nemzetem, magyar nép
Nem féltelek, te védve vagy hazám!